Zűrzavar

Egy nemlétező résen át
nézi a szörny, de nem látja a mennyet.
A megsemmisült pillanat
kulcslukán át hiába leskelődik.
Ettől lesz egyre súlyosabb
és egyre könnyebb.
Az, hogy semmit sem lát,
szíven üti, holott a szörny
valójában nem létezik.
Csak én vagyok. Én, te meg ő.
Istenem, irgalom!

Pilinszky János

fotó: Koncz Zsuzsa

Általában eljuthatnánk ahhoz a két alaphoz, amelyből összetevődik az ember egész világnézete - az élet megfoghatatlan lényegéhez és azokhoz a törvényekhez, amelyek meghatározzák ezt a lényeget.
Az értelem azt mondja: 1. A tér mindazokkal a formákkal, amelyeket látható megjelenése: az anyag ad neki, végtelen, és nem is képzelhető el másképp. 2. Az idő végtelen mozgás, egy pillanatnyi nyugalom nélkül, és nem is képzelhető el másképp. 3. Az ok és az okozat láncolatának nincs se kezdete, se vége.
A tudat azt mondja: 1. Én egymagam vagyok, és minden, ami létezik, az csak én vagyok, magamba foglalom a teret; 2. én a tovatűnő időt a jelen egy mozdulatlan percével mérem, és csakis abban tudom élőnek magam: tehát én időn kívül vagyok, és 3. kívül állok az okon is, mert önmagamat érzem életem minden megnyilvánulása okának.
Az értelem a szükségszerűség törvényeit fejezi ki. A tudat a szabadság lényegét fejezi ki.
A semmivel sem korlátozott szabadság az élet lényege az ember tudatában. A tartalom nélküli szükségszerűség az ember értelme három formájával.
A szabadság az, amit vizsgálnak. A szükségszerűség az, ami vizsgál. A szabadság a tartalom, a szükségszerűség a forma.
Csak ha szétválasztjuk a megismerés két forrását - amelyek úgy viszonylanak egymáshoz, mint a forma a tartalomhoz -, csak akkor kapjuk meg külön-külön a szabadság és a szükségszerűség egymást kölcsönösen kizáró, megfoghatatlan fogalmát.
Csuk ha e kettőt egyesítjük, kapjuk meg az emberi élet fogalmát.

Lev Tolsztoj: Háború és béke (részlet)

Az én szemeim

Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szítja;

nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.

Michelangelo Buonarotti

Engesztelő ajándék

Cukrot, virágot, gyöngyöt szerettem volna hozni néked:
Nincs gyöngyöm, cukrom, virágom.
Görnyedve hozom ahelyett s teszem a kezedbe, nézzed,
Keserű életemet, egyetlen terhes gazdagságom.

Ez ami megmaradt még, e meztelen is gazdag élet,
S ezt sem adom, csak visszaadom már:
Mert jól tudom, ki vagy? S hogy benned és általad élek,
Kenyerem és levegőm! S rég nem volnék ha te nem volnál.

Óh különös hatalom! Szeretet erős gyengesége
- s óh gyenge erősség! Oly védtelen benned...
Életem pórázát tartod, de téged bilincsel a vége
S mégis én vagyok zsarnok és hóhér, s te aki enged és szenved.

Letérdelek s úgy szánom-bánom óráid letörött virágát,
Mint aki barbár talppal ment át egy drága réten:
Óh ki gyógyítja meg az elrontott örömök rózsaágát?
Ki mondja a tiprott percnek: "Kelj föl, kis százszorszépem!"

Órák és percek helyett fogadd el egész életemet,
Virágok helyett egész mezőt, noha fölégett és nem virágos:
De virághamvval, s lásd, könnyel trágyás, s ha új palántáid beülteted,
Minden szirmot földajkál s neked áldoz.

Babits Mihály