(részletek)

A hit által volt idegen az ígéret földjén, semmit nem talált ott, ami kedves dologra emlékeztette volna; lelkét minden új próbára tette, és fájdalmas vágyakozásra csábította. És mégis Isten kiválasztottja volt, kiben az úr kedvét lelte! Hiszen lett volna csak elvetemült, Isten kegyéből kitaszított, akkor jobban meg tudta volna érteni azt, ami így önmaga és hite csúfságának tűnt.

Hit által fogadta Ábrahám az ígéretet, hogy magjában a föld minden nemzetsége megáldatik. Múlt az idő, a lehetőség megvolt, Ábrahám hitt; múlt az idő, minden értelmetlenné vált, Ábrahám hitt. Nem számlálta fájdalmasan a napokat, ahogy múlt az idő, nem nézett gyanakvóan Sárára, vajon nem öregedett-e meg, nem akarta megállítani a nap járását, hogy Sára meg ne őszüljön, és vele várakozása értelmetlenné ne váljon, s nem énekelte Sára előtt panaszos dalait sem. Ábrahám öreg, Sára pedig az ország csúfsága lett, és Ábrahám mégis Isten kiválasztottja és azon ígéret örököse maradt, hogy magjában a föld minden nemzetsége megáldatik. Nem lett volna akkor jobb, ha nem Isten kiválasztottja? Mit jelent Isten kiválasztottjának lenni? Azt, hogy az ifjúkorban nem teljesülnek az ifjúkor vágyai, hanem csak nagy nehézségek árán az öregkorban válnak valóra? Ábrahám azonban hitt, és szilárdan kitartott az ígéret mellett. Ha ingadozó lett volna, feladta volna. Így szólt volna Istenhez: "Talán nem akaratod szerint való, hogy ez megtörténjen, ezért lemondok a kívánságomról. Ez volt mindenem, ez volt az üdvösségem. Lelkem tiszta, nem rejtegetek titkos gyűlöletet, amiért megtagadtad őt tőlem." Akkor sem felejtenék el, példájával sokaknak megváltást nyújtana, de a hit atyja nem lehetne, mert nagy dolog a vágyról lemondani, de nagyobb azt megtartani, miután lemondtunk róla; nagy dolog az örökkévalót megragadni, ám nagyobb a mulandót megtartani, miután lemondtunk róla.

"És Isten megkísérté Ábrahámot és monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére és áldozd meg ott égő áldozatúl a hegyek közül egyen, a melyet mondándok néked."

Így hát minden elveszett, szörnyűbben, mintha sosem történt volna meg! Így hát az úr csupán gúnyt űzött Ábrahámból! Csodálatosképpen hagyta, hogy a képtelenség megvalósuljon, azután ismét megsemmisítve akarta látni. Őrültség volt persze, de Ábrahám nem nevetett, miként Sára, mikor az ígéret kihirdettetett. Minden elveszett, az állandó várakozás hetven esztendeje, a röpke öröm a hit beteljesülésén. Ki az hát, ki elragadja az aggastyántól a pálcát, ki az, ki azt kívánja, hogy ő maga törje össze! Ki az, ki egy ősz öregembert vigasztalhatatlanná tesz, ki az, ki azt kívánja, hogy magamagát tegye azzá! Nincs hát részvét a tisztes aggok és a vétlen gyermekek iránt! És Ábrahám mégis az Isten kiválasztottja volt, és az úr maga mérte ki rá a próbát. Most minden elvész! A nemzetség fennkölt hírneve, az Ábrahám magjáról tett ígéret, mindez csak ötlet, futó gondolat az Úrtól, és ezt most Ábrahámnak ki kellett törülnie magából. Ama isteni kincs, mely éppoly régi, mint a hit Ábrahám szívében, sok-sok évvel régebbi, mint Izsák maga, Ábrahám életének imádság által megszentelt, harcban megérlelt gyümölcse - az áldás Ábrahám ajkán: ezt a gyümölcsöt most idő előtt le kell szakítani, hogy immár semmit se jelentsen; hisz mily jelentése volna, ha Izsákot föláldozza! Ama fájdalmas és mégis boldog óra, midőn Ábrahám búcsút vehetne mindattól, ami számára kedves, midőn még utoljára felemelhetné tiszteletre méltó fejét, midőn arca sugárzása az úréhoz volna hasonlatos, midőn lelke egyetlen áldásban összpontosulna, melynek ereje nap mint nap boldoggá tenné Izsákot - ez az óra nem jöhetne el. Mert Ábrahám ugyan búcsút vehet Izsáktól, de nem ő megy el; a halál elválasztja őket egymástól, de Izsákot ragadja magával. A halál pillanatában az öregember nem teheti áldó kezét boldogan Izsákra, hanem kiábrándulva kést emel rá. És Isten az, aki őt próbára tette. Ó, jaj, jaj a hírnöknek, ki ezzel a hírrel állt volna Ábrahám elébe! Ki merészelt volna a szenvedés eme apostolának lenni. De Isten az, aki Ábrahámot próbára tette.

Ábrahám azonban hitt, és hite ennek az életnek szólt.

De Ábrahám hitt, és nem kételkedett, hitt a képtelenségben. Ha Ábrahám kételkedett volna, valami mást cselekedett volna, valami nagyot és fenségeset! Kivonult volna Mórija hegyére, felhasogatta volna a tűzifát, meggyújtotta volna a hasábokat, előhúzta volna a kést - és így szólt volna Istenhez: "Ne vesd meg eme áldozatot, bár nem ez a legdrágább nekem, jól tudom; mert mi egy öregember az ígéret fiával szemben, de ez a legdrágább, amit néked adhatok. Soha ne tapasztalja Izsák, hogy fiatalsága megvigasztalhatja." És a kést saját mellébe döfte volna. Csodálta volna a világ, és neve nem merült volna feledésbe; azonban más csodálttá válni, s más iránymutató csillaggá válni, ki a megfélemlítetteket védi.

De Ábrahám hitt. Nem a maga számára kért, hogy az Urat megindítsa; csak akkor lépett elő kérésével, amikor Sodomáról és Gomoráról kihirdettetett az igaz büntetés.

Ama szent írásban ezt olvassuk: "És Isten megkísérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám, Ábrahám, hol vagy? És Ábrahám felele: Imhol vagyok." Te, akihez beszédem szól, veled ilyeténképpen történt-e? Te, amidőn láttad, hogy a messzi távolban a súlyos végzet közeledik, nem szóltál-e akkor a hegyeknek: takarjatok el, és a csúcsoknak: omoljatok rám? Vagy ha erősebb voltál, lábad nem lassan lépett-e mégis az útra, nem kívánkozott-e mintegy vissza a régi csapásra? Ha szólítottak, feleltél-e vagy hallgattál, vagy csak halkan és suttogva válaszoltál? Nem úgyÁbrahám, ki szabadon, örömmel, bizakodón, hangosan felelt: Imhol vagyok! Olvassuk tovább: "És Ábrahám reggel korán felkele." Mintha csak ünnepre készülne, úgy sietett, és kora reggel ott volt a meghatározott helyen, Mórija hegyén. Nem szólt sem Sárának, sem Eliézernek: ki is érthette volna meg; a kísértés, lényege szerint, nem a hallgatás fogadalmát rótta-e rá? "Hasogatta a máglyára való fát, megkötözte Izsákot, meggyújtotta a hasábokat, és vette a kést." Hallgatóim! Volt néhány apa, aki azt hitte, hogy gyermekével elveszti azt, ki a világban a legkedvesebb volt neki, ki azt hitte, hogy elragadják tőle a jövő minden reményét, de egy sem volt az ígéret gyermeke abban az értelemben, mint Ábrahám számára Izsák. Voltak apák, kik elveszítették gyermeküket, de akkor az mégis Isten, a mindenható megváltoztathatatlan, kikutathatatlan akarata volt, az ő keze vette el. De Ábrahámmal más a helyzet. Súlyosabb próba várt rá: a késsel Ábrahám kezébe helyeztetett Izsák sorsa. És így ott állt ő, az öregember, egyetlen reményével! De nem kételkedett, nem tekingetett megfélemlítve jobbra vagy balra, könyörgésével nem hívta ki az eget. Tudta, a mindenható Isten az, aki próbára teszi, tudta, ez a legsúlyosabb áldozat, amit tőle követelhet; de azt is tudta, ha Isten követeli, semmilyen áldozat nem túl súlyos - és előhúzta a kést.

Ki erősítette Ábrahám karját, ki tartotta jobbját magasban, hogy az erőtlenül nem hanyatlott le? Aki rápillant, megbénul. Ki erősítette Ábrahám lelkét, hogy szeme előtt nem sötétült el minden, hogy se Izsákot, se a kost ne lássa? Aki rápillant, megvakul. - Mégis, bizonyára ritka az, aki megbénul és megvakul, és még ritkább az, aki méltán elmeséli, ami ott történt. Mi mindnyájan tudjuk - csak próba volt.

Ha Ábrahám, mikor Mórija hegyén állt, kételkedett volna, ha tanácstalanul nézett volna körül, ha, miközben a kést húzza elő, véletlenül felfedezte volna a kost, ha Isten megengedte volna neki, hogy Izsák helyett azt áldozza föl - akkor hazatér, mindene ugyanúgy megvan, mint régen, Sára is, Izsák is, ésmégis minden hogy megváltozott volna! Akkor hazatérése menekülés lett volna, megszabadulása véletlen, jutalma szégyen, jövője pusztulás.Sem hitéről, sem Isten kegyelméről bizonyosságot nem szerzett voln, de arról talán igen, hogy milyen borzasztó felmenni a Mórija hegyére.