belépés | regisztráció RSS

2010. július 30., péntek Nyomtat

Szerkesztő

Pál apostol nyoma – ahogy én beleléptem

Török és görög állomások, ahol valamikor régen megszólalt az ige

2010. júliusában felkerekedett egy busznyi ember, és azt mondta: mi többet akarunk tudni Pál apostolról. A többségében teológusokból álló csapat Török- és Görögországon keresztül meglátogatott számos Bibliai helyszínt.
Tarsolyunkban Bibliával, útikönyvekkel és sok tudással két héten át jártuk a romokat és városokat, hogy közelebb jussunk Pálhoz és ahhoz a korhoz, amikor ő misszionált. Törökországban olyan neves állomásaink voltak, mint Trója, Asszosz, Pergamon, Efezus, Tróász, Milétosz, Pamukkále, Antalia és Isztambul. Majd egy egész éjszakás utazással Görögországban teremtünk, ahol várt ránk Rodostó, Kavala, Thermophüla, Filippi, Delphi, Korinthos, Mükéné, Athén és Thesszaloniki.

Utunk során sok gyönyörű mozaikot láttunk. Közelről szemlélve egy ilyen alkotás nem több törött, apró és szabálytalan anyagdaraboknál, sőt, talán néhol hiányos is, ám az egészet egyben szemlélve kiad valami egészen különleges tartalmat. Felduzzadt élménytárunkból efféle mozaikot állítottunk össze.

Pete Violetta: Partot érve
A Dardanellákon átkelve rögtön a parton megtartottuk az aznapi áhítatot. A nap már akkor lement, míg a vízen voltunk, de a beton, amire letelepedtünk még sugározta vissza a meleget. Jól esett.
Aztán szólt az ige, ahogyan szokott, kit jobban, kit kevésbé megérintve. Ami viszont nagyon elgondolkodtatott, az a körénk gyűlt fiatal csoport volt, akik ugyan nem értették, mi történik, mégis körénk gyűltek. Megismétlődött ez később Korinthus közelében is, amikor a tengerparton a nyugágyaikat páran a mi körünk felé fordították.
Talán ezek az emberek, akik nem érthettek semmit, és még zavartak is bennünket egy kissé megsejthettek valamit abból, ami történik? Talán Isten megengedte, hogy valami mégis eljusson hozzájuk? Elvégre azt is megengedte, hogy Pál feltámassza azt a fiatalt, aki végig aludta az ő tanítását... Szeretném ezt hinni.

 

Dull Krisztina: Asszoszban
Eretnek gondolat kísért: egyszerre irigyelni kezdem Pál apostolt.
Annyit szoktuk emlegetni, hogy mit vállalt az evangélium terjesztéséért. Hogy nélkülözött, szenvedett. Hogy megkövezték, megverték. Hogy elárulták. Ez mind igaz. De egyszerre arra is rá kell jönnöm, hogy bolygónk egyik legszebb helyére hívta el őt misszionálni az Úr...
Vajon egy-egy végigutazott nap után lehűtötte-e magát a tengerben? Szirtfokon merengve a naplementében készült prédikációira? Melyik gyönyörű fürdőben mosta le magáról az út porát? Nem kétlem hogy nagy volt az áldozat, amit hozott, de talán nem is volt olyan rossz dolga öreg apostolunknak...

(Mert a Mindenható nem azt akarja, hogy szenvedjünk, hanem ha nehéz szolgálatra hív is el, annyi nem várt örömöt ad útközben, amit észrevenni is nehéz lesz. Szeretjük hangsúlyozni hithőseinkről, így Pálról is, hogy mennyit szenvedtek. Jó lenne megtanulnunk végre nagy hangsúlyjelet tenni oda is, hogy az Isten szeret bennünket, és alapvetően azt akarja, hogy örüljünk. Nem hiszem, hogy a szenvedés nagyobb érték előtte, mint az öröm. Minden nehézségével együtt is Pál missziói útjai irigylésre méltó, csodálatos utak voltak!)

 

Bagdán Zsuzsanna: utak és lábak
A Bölcs megmondta, hogy ne válasszam azt a helyet...
Még szinte teljesen szabad volt az összes ülőhely, de engem csábított az osztálykirándulások emléke, hogy a hátsó sorban van mindig a legnagyobb buli.

Júj, de ronda a lábad, csodálkozott rá Mariann a látványra, pedig akkor már napok óta duzzadt és piros pöttyös volt mindkettő, sok mindenre hasonlítottak, csak lábra nem.
A hátsó sorban buli valóban sokszor volt, de hely (a kézipoggyásznak, a lábaknak, pár centi lehetőség a megmozdulásra anélkül, hogy bármimet bárki bármijéhez hozzá ne kellett volna dörgölnöm), az nem nagyon. Levegő se sok, csak meleg. Too many people, too many problems. ( ahogy azt illuminált szállásadónk is mondta.)

Pál apánk lábai se lehettek sokkal szebbek, bár neki tuti nem vizesedtek fel, és nem lettek rajta melegkiütések, mint a babapopsikon. De biztos fájtak, hiszen ugyanazt az utat jártuk, csak ő gyalog, mi meg busszal - így sem volt fáklyás menet.

Talán inkább arról kéne beszélni, hogy milyen érzés volt végigsétálni a fantasztikus Efézuson meg Milétoszon, ahol a terméketlen földből valamikori korok hatalmas építményeit ásták elő, immár élettelenül, vagy hogy milyen volt majdnem sírni a Korinthoszi-öböl partjainál, amikor úrvacsoráztunk - vágni lehetett volna a mély csendben a tengerzúgást -, meg azt, hogy a kis Veria hatalmas becsben tartja Pál lábnyomát a lépcsőfokokon, amiken állva prédikált ott. Ezzel mind lehetett azonosulni szellemben, lélekben. De a lábam is azonosulni akart. Hát dagadt, hát fájt, a legjobban akkor, amikor először kellett felverni a sátrunkat.

Még ez is - sátorkészítőnek lenni sajgó apostoli csülkökkel.

Persze minden női hisztit legyűrtek azok a gondolatok, amik Pál apostol lábait juttatták eszembe. Neki mégis rosszabb volt - mert menni kellett, mert akkor is beszélni kellett, ha közben leginkább megpihenésre, megállásra vágyott volna. Arról nem is beszélve, hogy a bilincsek se tehettek jót a lábainak. Szóval panaszom nem volt jogos, felfuvalkodott lábaimon lassan elkezdtek halványulni a pöttyök szégyenükben.

Pál apostol lábai meg az enyémek mindenképpen egyetértettek abban, hogy a tengervíz jó. Pihenni jó. Az egyik napi igében, Nehémiás valamennyi, azt mondta az Úr, látjátok: még a lábatok sem dagadt fel az úton. Isten még erre is figyelt a választott népénél, azok meg csak pampogtak, hogy a barbecue-ban miért nincs hús. Manna meg fürjek, micsoda marhaság.

Amikor a lábam visszanyerte lábformáját, azt mondtam, hálás vagyok, hogy feldagadtak erre az időre. Különösen akkor, ha azokra a lábakra gondolok, aminek a nyomában Pál api járt. Azokat speciel átszegezték. Nélkülük most nem lehetne dohognom a csecsebecse lábacskáim miatt, amiken megjárhattam Pál apánk útját. Úgy érzem, még nehezebb és még szebb útra hív az átszegezett láb nyomának követése. Mindannyiunkat.

 

Adamek Norbert: Milétosz
(A teljes írás megjelent a Reformátusok Lapja Morfondír rovatában, Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba)

Bementem a helyi színházba (2000 éves alaphangon), hogy valami kis árnyékot találjak magamnak a 40+ fokok között, meg persze, hogy ne égessen koksszá a Nap.
Arra azonban, amit találtam, nem számítottam: egy olyan óriási dongaboltozat fogadott, amit még életemben nem láttam. Aztán feljebb merészkedtem a lépcsőkön, s találtam egy összeaszott, döglött denevért - na igen, ezen az éghajlaton ő se bírta sokáig, ahogy én se nagyon. Aztán felmásztam a lépcső tetejére, s itt ért a legnagyobb meglepetés: nem csak árnyék volt fenn, de a már említett boltozaton át szél fújt! Ó, hogy az milyen jó volt! Tudták, hogy kell légkondit beépíteni, hiába no.

Olyan ez, mint az egyház - az alapja ugyanaz 2000 éve, a sarokkő, akin kívül nincsen más: Jézus Krisztus. A falak is állnak szilárdan, tiszteletet parancsolva, megdöbbentően, nem egyszer félelmet keltve, s ezzel együtt ezek a falak egy régi, letűnt kor maradványai is - legalábbis ránézésre. Ám minden mordsága, hatalmassága, megközelíthetetlensége, ódonsága, s az esetlegesen belőle előkerülő denevér-csontvázak ellenére mégis fúj benne a Szél. Mégis van benne változás, mégis egyszerre ott van benne az Élet. Statikus és dinamikus egyszerre. A Sarokkő tartja - a Lélek élővé teszi.

 

Dull Krisztina: Pergamonban
Utunk tanulmányút volt, Pál missziói útjaihoz, így az Apostolok cselekedetei és a levelek világához akartunk közelebb kerülni. Talán legnagyobb rádöbbenésemnek mégsem volt köze az apostolhoz: a görög színházhoz és Kálvinhoz kapcsolódik.
Pergamonban álltam meg - pár másodpercre csupán, több nem is volt - egy kilátónál a Traianeum előtt, ahonnan tökéletesen ráláttam a színházra. Hatalmas, tízezer embert befogadó, nyolcvansoros színház, amely elfoglal egy egész domboldalt, a nézőtérről pedig bámulatos kilátás nyílik a környező hegyekre, völgyekre, azokban lévő településekre. Ott értettem meg igazán, hogy mekkora a különbség a „szabadtéri" színház és mai, épületben zajló előadásaink között. Aki Pergamonban végignézett egy darabot a környék tetején mintegy trónon ült, és miközben belemerült a színészek játékába a szeme sarkából az egész őt körbevevő közeget, a számára elérhető teljes világot látta. A darab nem akarta kiragadni a valóságból, hanem maga is annak egy szelete volt, nem is akart más lenni.
Kálvin nagyon jól ismerte ezt a világot. A Kr. e 5. sz. Athénjét, vagyis a görög tragédia fénykorát, de a hellenizmus és a korai császárkor idejét is, amikorról ránk maradt a legtöbb színház - így a pergamoni is. Itt értettem meg, hogy amikor Kálvin azt írja: a világ Isten dicsőségének színtere, vagyis theatrum gloriae Dei, akkor itt a theatrum szóval nem arra az élményre gondol, amelyet a színház bennünk hív elő. Amikor Kálvin theatrumot ír, akkor arra gondol, amit egy pergamoni néző élhetett át, aki nem bemenekült egy kőépületbe, hogy kizárja a világot ahhoz, hogy megnézzen egy darabot, hanem az éppen előadott történet közege saját életterének teljessége volt: tökéletes harmóniában volt előtte a kettő, neki pedig nem volt más dolga, mint hogy üljön, szemlélődjön, és gyönyörködjön benne.

 

Pete Violetta: Görögországba jőve
Azt hittük a határt átlépve elhagyjuk Allah figyelő szemeit, amelyek minden bazári pultról, újságárus bódéról lestek ránk. Nem, nem sikerült lerázni. Itt is mindenütt lóg, nem beszélve arról, hogy egy-két útitárs is beszerezte szuvenírként a maga adagját a szemekből.
Kezdem érteni a zsidó kipának a dolgát. Azt tartja a hagyomány, hogy azért hordják, hogy az Úr ne lásson a fejükbe. A fejembe ugyan nem hiszem hogy bejut az okvetetlenkedő pillantása Allahnak, de tényleg zavaró ez a sok szem. Big Brother Allah.
Réka a bokájára tette... őt nem zavarja, hogy még a szoknyája alá is belátnak Allah lerázhatatlan kíváncsiskodó szemei.

 

Pete Violetta: Rajongói jelentés az Akropoliszról Kispálnak
Azt nem tudjuk, hogy vajon volt-e még a csomagjukban tiszta fehérnemű, de az egészen biztos, hogy két társunk kedélyes éneklés közepette gyújtott cigarettára csak azért, hogy ledobhassa a csikket egyenesen az Akropoliszról. (A szemetelésért utólagosan bocsánatot kérünk.)
Vajon járt-e már előttük Kispál és a borz rajongó odafenn? Romantikus volna azt gondolni, hogy ők egyedül és először cselekedtek így, most, amikor a banda feloszlik. Szép búcsúztató, emlékezetes kaland, kihagyhatatlan lehetőség. Ezt majd mesélhetitek az unokáknak fiúk!

 

Dull Krisztina: A kabócákról
„Időnk van, úgy látszik, a kabócák meg a hőségben a fejünk fölött énekelve és egymással beszélgetve mintha ránk tekintenének." (Platón: Phaidrosz 258e-259a)

Ki ne szeretne kirándulni? A kérdés nem retorikus, hiszen van rá helyes válasz: bizony Szókratész! Talán egyetlen röpke koradélután volt, amikor ez az ízig-vérig városi ember, ez a könyvmoly filozófus elhagyta Athént és kirándulni ment. Egy nagyon magas platán alatt telepedett le barátjával, Phaidrosszal, körülöttük bódító illatú virágzó bokrok, lábukat a hűvös patakba lógatták, elfeküdtek a magas, puha fűben és beszélgetni kezdtek: szerelemről, retorikáról, költészetről és még sok egyébről. E beszélgetés közben meséli el kiránduló barátunk a kabócák történetét:
„Azt mondják, a kabócák valaha emberek voltak, még a múzsák születése előtt; mikor aztán megszülettek a múzsák és felcsendült a dal, az akkori emberek közül némelyek akkora elragadtatásba estek a gyönyörűségtől, hogy dalolva megfeledkeztek ételről-italról, és észrevétlenül meghaltak. Tőlük származik a kabócák népe, amely azt az adományt nyerte a múzsáktól, hogy nincs szüksége táplálékra, hanem születése után azonnal étlen-szomjan énekel, míg meg nem hal..." (Platón: Phaidrosz 259bc)

Mi utunkon nem kirándultunk, sokkal inkább turistáskodtunk. Nekünk éppen az nem adatott meg, amiben kedves athéni hőseink bővelkedtek: idő. Idő beszélgetni, gondolkodni, véleményt cserélni, élvezni a patakot a lábunk körül és hátradőlni a fűben. Pedig ha létezik tökéletes idill, akkor az a helyzet, amelyben Szókratész és Phaidrosz beszélgettek bizonnyal az. Nagyon vágytam erre, valami egészen ősi, mélyről jövő, talán kicsit barbár vágyakozással is. Hogy hiába, azt előre tudtam. Mégis voltak cinkosaim, hogy valamit átélhessek ebből: a kabócák! Az állandó zümmögés körülöttem olyan volt, mintha időről-időre kajánul összekacsintottunk volna, a kabócák és én. A csúnya kis zenészek hangja volt az, amitől tudtam, hogy görög földön járok, a múzsák, filozófusok és költők földjén. Még akkor is, ha nincs időm felfogni, megemészteni és végiggondolni, hogy itt vagyok, a szünet nélküli zümmögés volt az, amitől biztosan tudtam. Görögországban a legtöbb mosolyt a kabócák csalták ki belőlem.


Pete Violetta: Korinthussal szemközt
Tengerparti úrvacsora. Az előző napi áhítaton ugyanitt mellettünk egy csapat fiatal fiú a Knocking on heavens door-t énekelte, most is eszembe jut, mint akkor is, hogy igen, épp ezt csináljuk: Zörgetünk. Igéért, megnyugvásért, áldásért. Az úrvacsorai kelyhen, vagy inkább kupán görög hősök és istenek szaladgálnak. Mi mégis megtöltjük azzal az édes borral, ami most Jézus vérét ábrázolja ki.
Ugyanazt csináljuk, mint Pál az akropoliszon: kitöltjük az űrt, a pogány formát keresztény tartalommal. Jó egymás kezéből venni a jegyeket.

A rögtönzött úr asztala simára csiszolt tengeri kövekből állt össze. Rengeteg van itt belőle, és világít rajta az a fehér textil, ami most úrvacsorai terítőül szolgál. Felettünk millió csillag, mellettünk a tenger, mögöttünk sok ezer kilométer. A szemben lévő parton Korinthus városa fekszik. Világítanak a fényei. Kicsinek érzem magam itt kinn az éjszakában. Olyan kicsinek, mint Pál érezhette magát, amikor sikertelen igehirdetése után Athénból Korinthusba ment az ottani szedett-vedett átutazó és szerencsevadász népekhez. Paráznaság, tévelygések, pártoskodás. Csupa erőn felül való kihívás.
Milyen jó hogy Bori az igehirdetésben arról beszél, hogy Pál sosem volt egyedül. Én sem vagyok egyedül. Mi sem vagyunk egyedül. Hála Istennek sosem. Még akkor sem, amikor nem hatvanad magunkkal kóborolunk a világban. De azért nem rossz az sem, amikor van kivel megosztani az utolsó korty vizet. És nem jön rosszul egy segítő kéz, amikor éjjel kettőkor lámpa nélkül kell sátrat verni. Pál apostol sátorkészítő volt, és itt Korinthusban gyakorolta is a foglalkozását. Gondolom büszke lenne ránk ennyi sátorállítás és elcsomagolás után - elvégre szakmabéli.

Pete Violetta: Mükénénél
„A kő marad! A kő marad!" Hangzik a fejemben harcias, kemény férfihangon a vers.
Ilyen komoly tömör magyar igazságokról nem is gondolná az ember, hogy határokon is átívelő kozmopolita tanúságok. Sok romot láttunk. Oszlopokat, tömböket, falakat. Csupa kő. Utunk alternatív mottójára Mükéné bejárásakor jöttünk rá: Gladiá-tor-túra - avagy Romolj velünk!

Bizony a régieknek nagyon erős szép vádlijuk lehetett, mert itt minden város - teljesen biblikusan - hegyen épült, annak is a legtetején, bokaficamító, lábdagasztó magasan.

 

Pete Violetta: éjszaka és reggel Thesszalonikiben
Egy katolikus közösség Thesszalonikiben a gyülekezeti termében adott szállást a hazautunk előtti éjjel. Mivel ott kevéssé lehetett átszellőztetni úgy döntött a csapat nagyja, hogy a márványköves udvart választja a hálózsákja számára - kicsit aggódva, hogy a felettünk tanyázó galambok kit találnak el először. Elrendezkedtünk, el is csendesedtünk, nyugalmas éjszakánk volt.
Reggel azonban apácák érkeztek misére éppen akkor, amikor az első fiúk és lányok kezdtek előbújni a gubóikból. Fáradt arcok, csík szemek, rövid pizsamás lányok és félmeztelen fiúk. Remélem, nem nagyon botránkoztattuk meg szegényeket. Egymásnak már fel sem tűnt a kivetkőzöttségünk, hiszen mindenki kereste a lehetőséget a lehűlésre, de a több kilónyi textilben érkező apácák kontrasztjában rögtön csupasznak és udvariatlannak éreztem magunkat.
Íme a relativitás. Vajon mit gondolhattak? „Valami félpucér liberális horda szállta meg az udvart", vagy betudják annak ami: egy csapat klímaidegen turista túlélési próbálkozásának útjuk utolsó napján?

 

Bobvos Gergely Máté: Finálé - ahogyan az útra gondolok
Megtaláltuk? Mármint Pál apostol lábnyomát. A Béreában elhangzott áhitat szerint ez erősen kérdéses. De ugyanaz az áhítat azt is üzente, hogy Krisztus ugyanaz maradt. Lehet, hogy ennyivel kell beérnünk...
Kevés ez? Muszáj mindenütt mindennek a végsőkig Pálra emlékeztetnie? Vagy inkább hagyjuk, hogy a mi bőrünket-fejünket is ugyanúgy égesse a nap heve, mint egykor az övét? Vagy gondoljunk röpke hajóutunk alatt a Dardanellákon vagy Isztambulban arra, hogy ő mennyit hajózott! Vagy csak arra, hogy e két hétre hogyan lett társunkká a tenger, mint neki is útjai során.

Jó tudni, hogy egy egész év munkáiból-szolgálataiból kilépve az embert nemcsak az fogja meg, amit egy ilyen kiránduláson eleve látni akart, hanem rengeteg olyasmi is, ami csak úgy „jön mellé". Például eszembe nem jutna úgy kezdeni úti beszámolómat erről az útról, hogy milyen szép volt Szerbiában az a szurdok, vagy Macedóniában a folyóvölgy, pedig jelen esetben éppen a nyitányról, illetve a fináléról van szó. De miért ne lehetne az út egyik csúcsélménye az, hogy Antalyában akkora volt a pára, hogy szabadtéri szaunában éreztük magunkat?!

Fotóalbumok:

Óvatosan, NAGYON SOK kép!!!

 

2018. augusztus 22., szerda,
Menyhért , Mirjam napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 2078
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 41449993

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat