Emlékszem, általános iskolás éveimből a tanító nénik örökzöld szeptemberi kérdésére: "Te mit csináltál a nyáron? Hol voltál nyaralni?" Már akkor is sokat kellett gondolkodnom, hogy mindent összeszedjek, gyakran otthon bosszankodtam, hogy ezt-azt kihagytam a beszámolómból. Bizony, lassan itt a nyár vége, és egyre többször fogjuk hallani a kérdést: "Mit csináltál a nyáron?" A sok újdonság, ha úgy tetszik „extrém" dolog, táborok, fesztiválok, nyaralások mellett már-már természetesen hozzáteszem: „és persze megint voltam Szerbiában táboroztatni".

Akik elsőre hallják, esetleg visszakérdeznek: „mit csinálsz te ott, hogyan keveredtél oda?", vagy rosszabb esetben nem kérdeznek, csak vállat vonnak, és később tudtomra adják, hogy nem értik, miért megyek Szerbiába, amikor Magyarországon is van számtalan gyerektábor. Nos, kit hová vezet Isten... Én sem gondoltam még három éve, és terveim között sem volt, hogy a Vajdaságba szervezek majd egyhetes anyanyelvőrző táborokat. Mégis így lett, és az óta azon kevés nyári programok közé tartozik az az egy hét Módoson, amit nem szórakozással vagy pihenéssel töltök, hanem 20-30 gyerekért és egy maroknyi magyarért megyek.

Elfelejtenék anyanyelvüket
Amikor 2005-ben kiöntött a Temes, az Ágoston Sándor Alapítvány segítséget kívánt nyújtani a legjobban rászoruló szerbiai településnek. Ez az erdélyi határtól nem messze lévő kicsi szerbiai falucska Módos volt. A legtöbb házat elvitte a víz, lakhatatlanná váltak. Ha valaki ezen a félreeső településen jár, és esetleg szóba elegyedik egy helybélivel – tegyük fel, hogy beszél magyarul –, biztosan hallani fogja az özönvíz kifejezést. Nos, ez a szó erre a bizonyos természeti csapásra vonatkozik, mert ők így hívják, így élték meg. A történet itt kezdődik. Így talált rá az alapítvány a falura, vagy fordítva. Itt indulhatott el az a folyamat, aminek pár év múlva én is részese lettem. Az alapítvány vett a faluban egy házat, azzal a céllal, hogy a helybeli gyerekek számára elindulhassanak a magyarórák, és legyen egy imaháza a településnek. Azóta heti két alkalommal jár ki magyar tanár a gyerekekhez, akik évről évre többen vannak. Sajnos az imaház még sokszor üres, havonta egyszer van csak bibliaóra. A faluról még csak annyit, hogy főként római katolikusok lakják, elvétve van talán egy-két református család. (Egyről biztosan tudunk, ők gondozzák az alapítvány házát.)

A Délvidéken egyébként a történelmi helyzet folytán nem alakultak ki évszázados hagyományokkal rendelkező iskolák – kollégiumok –, mint például Erdélyben. Ennek a következménye a sajátos szellemi gyökértelenség lett. A legnagyobb probléma mindemellett az, hogy sem magyar iskolába nem tudnak járni az itt felnövő magyar gyerekek, sem saját kultúrájukkal nem tudnak megismerkedni. Elfelejtik anyanyelvüket és mindeközben beolvadnak egy idegen közegbe. Az anyanyelvőrző tábor ezt, a szinte már elkerülhetetlen folyamatot próbálja csillapítani. Nem lehetünk kicsinyhitűek, hiszen az évek alatt a gyerekek egyre többen vannak, rengeteget fejlődtek, egyre jobban beszélnek magyarul. Tehát változásnak lehetünk tanúi, és eredmények is vannak bőven, így a munka még mindig nem hiábavaló.

Horváthok a szerbekhez
Rövid múlt és jövőidézés után kanyarodjunk vissza a közelmúlt eseményeihez. Körül belül egy hete indultunk Magyarországról a Vajdaságba. Három budapesti teológus, egy kertészmérnök, és két „félszerzet" (már dolgozó, még tanuló). Ez a Horváthok csapata volt, hiszen a hat főből négyen ezzel a vezetéknévvel rendelkeztek, a tábor végére pedig a maradék két fő is tiszteletbeli Horváth lett. (Nem családi vállalkozás, közülük csak egy a testvérem.) Egy csipetnyi izgalom mindig van bennünk az indulás és az érkezés között, mivel tavaly ugyancsak Szerbia felé lerobbant a kisbusz, és órákon át kénytelenek voltunk várni a javításra. Idén nem történt semmi „izgi", ha csak a másfél órás határon vánszorgás nem számít annak. Azt hiszem, az ilyen nem várt események még jobban összehozzák a csapatot.

„Épüljetek fel lelki házzá..."
Az érkezés pillanatban nagyot sóhajt az ember. Nyugalom, békesség fogad minket este, az üres házban és a ház udvarán. Már-már fogalommá váltak a módosi éjszakák. Mindannyian tudjuk, hogy ezt a csendet maximum a legutolsó este érezhetjük újra, hiszen pár óra múlva az élettelen ház gyerekek kiabálásától, nevetésétől lesz hangos.

Reggel újabb sóhaj: megérkeztek a gyerekek. Kevesebben, mint amit vártunk, de tudjuk, hogy a hét közepére lehet, hogy kétszer annyian lesznek, mert mindenki hívja a barátját, rokonait közelről és távolról. Apropó, távol. A közeli településekről, Bókáról, Káptalanról, illetve a távolabbi városokból is jönnek gyerekek. A napunk úgy telik, mint egy átlagos nyári napközis táborban. Délelőtt áhítat és a hozzá tartozó kézműves foglalkozás, majd ebéd, délután pedig játék, játék, játék. Az idei évben József története volt a téma, ezen keresztül pedig a családról beszéltünk. A családi viszonyokról, testvéri kapcsolatokról, a bizalomról és a hűségről. A tábor első napján Péter levele alapján közösen kezdtük el építeni a „lelki házunkat", amikre a gyerekek saját maguk ragaszthatták rá az „élő köveket" papírból. A hét végére fel is épülhetett a kartonból készült templom.

Megértik?!
„Ezekkel a gyerekekkel sokkal nehezebb lehet a munka. Megértik egyáltalán, amit mondotok nekik?" – kérdezte az egyik ismerősöm, amikor elmeséltem neki, hogy szerbiai magyar gyerekeknek csinálunk tábort. Igen is, meg nem is. Nehezebb a munka valóban, hiszen súlyosan hátrányos helyzetű, problémás gyerekekről van szó, nem csupán pár rosszaságról. Szinte minden gyerekhez kellene egy nevelő, legalábbis külön figyelmet kellene szentelni mindegyiknek. Igen, nehezen értik meg sokszor, amit mondunk, főleg a Biblia nyelvezetét, amitől elszoktak. Sok, számunkra természetes dolgot félreértenek. Például az egyik nap arról beszéltünk nekik, hogy József hűséges volt Istenhez. Az áhítat után kiscsoportokban folytattuk a téma elmélyítését, és az egyik kisfiú, Ervin nem értette, hogy hogyan tudott József hőséges lenni. Hűség vagy hőség nem ugyanaz, habár a hőséget minden bizonnyal többször használják arrafelé – közel 40 Celsius-fok volt ott jártunkkor is. És hogy megértik-e, amiről beszélünk? Minden nyelvi akadály ellenére bátran állíthatom, hogy igen! Isten üzenetét nyitott szívvel hallgatják és láthatóan el is ér hozzájuk.

Meg kell tanulni játszani
A tábor egyik fő feladata az is, hogy megtanítsuk a gyerekeket együtt játszani. Olyan játékokat kellett kitalálnunk, amelyeket a legkisebbek és a legnagyobbak is szívesen játszanak – akár még mi, felnőttek is élvezzük... A legfiatalabb táborozó 5, a legidősebb 19 éves volt idén. Eleinte, évekkel ezelőtt még gyakran erőszakosan viselkedtek egymással a gyerekek, sőt, sok esetben velünk is. Voltak, akik tüntetőleg kiálltak a játékból, ha valami nem tetszett nekik, vagy direkt szerbül kezdtek el egymás között beszélni, ha unatkoztak. Meg kellett hát mutatnunk nekik, hogy igenis lehet közösségben játszani, egymással szórakozni, és ez még élvezetes, sőt, sokszor vicces is. Örök klasszikusok születtek, így például az általuk elnevezett „vizes játék", vagy a „lövöldözős cowboyos", vagy a „csomózós". A tábortűz pedig kihagyhatatlan eseménye a táboroknak.

És megjelent egy ló
Tavaly, miközben Evelin éppen áhítatot tartott, egy kígyó kúszott el a gyerekek lábai mellett. A sors furcsa fintora, hogy idén szintén Evelin áhítata közben egy nagyobb élőlény jelent meg a ház előtt, mégpedig egy ló! Ez volt az egyik apuka kedves meglepetése a szervezők számára. Utólag fogtam is a fejem, hiszen én voltam az, aki előző nap megemlítette egy fél szóval, hogy milyen régen lovagoltam. Ez is mutatja a helybeliek figyelmességét, és azt, hogy ők mindent komolyan vesznek. Másnap már ott is volt a ló. És lovagolhattunk. Az itteni emberek nagyszerűek! Nemcsak azért, mert lesik minden kívánságunkat, hanem azért is, mert végtelenül hálásak nekünk. Hálásak azért, hogy ott vagyunk, hogy a gyerekek nem az utcán játszanak idegenekkel, hanem foglalkoznak velük, még ha csak egy évben egy hétre is. A hálájukat nem úgy fejezik ki, hogy több tízezer forintot fizetnek azért, hogy „lepasszolják" a gyerekeiket, hanem úgy, hogy például a legszegényebb család hozza nekünk a friss meleg tejet reggelente, vagy éppen küldi az ebédhez valót. Jó érezni azt, hogy megbecsülik a munkánkat és jó tanulni egy kis önzetlenséget.

Nem mindegy!
Ha még mindig azt gondolnánk, hogy egy mindennapi gyerektáborról van szó, felhívnám egy újabb különbségre a figyelmet. Mi ezen az egy héten nem tanárként vagy valami „felsőbbségként" vagyunk jelen. Nem tanórákat szervezünk, és nem vagyunk a gyerekek számára megközelíthetetlenek. Akkor jöhetnek oda hozzánk, amikor akarnak, akkor ölelhetnek meg minket, amikor jólesik nekik. És ez kölcsönös. Bizalmas kapcsolatban vagyunk velük. Sokat beszélgetünk mindenkivel személyesen, sőt fontosnak tartjuk, hogy a gyerekek családjával is tartsuk a kapcsolatot, hiszen ami a maradék 50 hétben történik, az az ő felelősségük. Sok esetben nehéz megtalálni ugyanakkor az egyensúlyt a barát és a tanár között. Tanítani szeretnénk őket ugyanis, de nem a megszokott, könyvek által leírt pedagógiával, hanem személyes bizonyságtételekkel, saját keresztyén erkölcsünkkel és öntudatunkkal. Ez néha nehéz. Főleg, amikor fegyelmezni kell, vagy éppen hullafáradtak vagyunk.

„Megyek Szerbiába táboroztatni" – ebből a válaszból már a kérdező is tudja, hogy az egyhetes tábor után ugyancsak egy hét „regenerálódás" következik. Kipihenni a fáradalmakat, sok papírmunkával rendezni az elszámolást, és valahogy feldolgozni azt, hogy újabb egy évnek kell eltelnie ahhoz, hogy lássam a gyerekeket. Ilyenkor szoktam elgondolkodni azon is, milyen nagy a felelősségünk. Mi, akik elmegyünk és tábort szervezünk ezeknek a gyerekeknek, részesei leszünk az ő életüknek, sőt, a fejlődésüknek. Részesei vagyunk már most, hiszen látjuk, hogyan növekednek évről évre, hogyan válnak kisgyerekekből kamaszokká. A testvérem mondta egyszer, hogy nagyon kíváncsi lesz, vajon mi is lesz ezekből a gyerekekből tíz év múlva. Hol lesznek, mit csinálnak majd? Nem mindegy, hogy mit látnak maguk előtt, beleolvadnak és elvesztik nem csak magyarságukat, de talán emberségüket is, vagy látnak valami példát és emlékezni fognak pár szóra, gondolatra, amit rajtunk keresztül Isten üzen nekik.

Nem nagy dolog!
Ha a számadatokat nézzük, valóban nem az. Egy, a legszebb jelzővel élve is: öreg ház, egy félreeső szerbiai település, hat egyetemista vagy frissen végzett, három helybeli szakács, egy ugyancsak falubeli református (talán az egyetlen) gondnok bácsi, 20-30 gyerek. Ha receptkönyvet írnék, talán ezek lennének egy jól sikerült tábor hozzávalói. A könyv sarkában pedig, a kisbetűs résznél ott lenne még a lelkesedés, az öröm, az önzetlenség, és egy csipetnyi izgalom, mint a szükséges hozzávalók. Na, meg a nehézségi foknál az ötcsillagos – legnehezebb – kategória. De maradjunk csak a puszta tényeknél. Percek óta próbálom megfogalmazni a záró sorokat, de csak egy egyszerű szókapcsolat jut eszembe: felelősséggel tartozunk.

Horváth Mariann