A reformátusokat gyakran éri az a vád, hogy halottaikat kevésbé tisztelik, mint más keresztyén felekezet. Máskor meg úgy tűnik, mintha minden ésszerű határt elfelejtenének, és túlzásba esnek a halott körüli végtisztesség alkalmával. Bizonyára mindkét jelenség mögött számtalan eset sorolható fel. Van rá eset, hogy a család néhány perces beszédet kér a lelkésztől, nehogy alkalma legyen valami fájót érinteni. Mások hosszú búcsúztatót követelnek, kiszínezetten kiemelve a holtnak és élőnek valós vagy kevésbé példaadó életét. Ilyen vonatkozásban jellemzőek a sírhalmok is, amelyek lehetnek teljesen elhanyagoltak, vagy akár kápolnának kiépítettek. A bűntudat hathatós szerepet játszik a síremlékek családi költségvetést leterhelő kiépítésében. Az élők halottukkal szembeni haragja pedig elgyomosítja a hantot, amit néhány év múlva meg sem találnak a temetőben.

Halottak napján illik érzéseinket a felülről kapott mennyei mérce alá engedni. Nekünk lesz hasznos. Először azért, mert a lelkiismeret problémái, mint harag, vád, rejtett titkok, bűntudat és minden kísértő fantázia így enyhül, vagy kerül más elfogadhatóbb megvilágításba. Másodszor azért, mert a halállal kapcsolatos tévelygéseinket és tévedéseinket így szüntethetjük meg. A címet Pál apostol Thessalonkabeliekhez irt első levelének 4. rész 13. verséből kölcsönöztem. Tettem ezt azért, mert ezen a helyen lepleződik le a halállal szembeni keresztyén magatartás egyik legvaskosabb zavara. A figyelmetlen igeértelmezés azt sugallja, hogy nem szabad bánkódni, nem lehet szomorkodni, mert ez van megírva. A teljes embert jól ismerő Biblia mondhat-e ilyet? Vannak, akik azt állítják, hogy ezt szószerint kell értelmezni. Az ilyenek között találjuk a koporsó mellett mosolygó, örvendező, bőréből majd kibúvó keresztyént. Sokak megbotránkoztatására. Az érző ember a fájdalmat is átéli, miként azt a Biblia sem tiltja. Ha szenved a lélek, akkor sírhat, szomorkodhat, gyászolhat természetes keretek között. Miként az örömöt, úgy a bánatot is ki kell fejeznie a Krisztus gyermekeinek. Ha csak egyiket, vagy másikat fejeznénk ki, úgy a képmutatás bűnét követnénk el. Az apostol szavait pontosan illik idézni, és megélni. Ő azt mondja, hogy „mint a többiek”, azaz mint a körülöttetek elő pogányok, akik Krisztust nem értik, és minden keretet képesek felrúgni, úgy ne bánkódjatok. Az ilyen bánkódás színjáték, önmutogatás, kétes részvétkeltés. A kétes bánkódásnak eredménye a temetőkben fellelhető túlzásokban jelentkezik. Pál lelkigondozói szigorral, kellő erővel hangsúlyozza, hogy ezeknek nincs reménységük. Világosan kirajzolódik, hogy a reménység hiányát az ilyen lelkület pótcselekvéssel foltozgatja. Ezzel szemben a reményben élő bánkódhat is, virágeső helyett könnyzáporral is akár, ha az nem a nézőknek szól, hanem őszinte fájdalomból, akkor meglesz gyógyító hatása.

A reménykedő bánat Krisztus feltámadásában talál létjogot. Ha Ő feltámadott, mi is feltámadunk. Az Ő könnyei is hullottak Lázár sírjánál, de a megéledő testvérrel együtt örült a testvérek közösségében. Halottak napja legyen mindannyiunk reményteljes bánatvállalása, hogy a tiszta örömöt is birtokolhassuk másokat is megvigasztalva.