belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Bogárdi Szabó István

A református éneklés ügyéről

„…még inkább az a tét, hogy szeretünk-e továbbra is énekelni?” – A Parókia Portál riportja Dr. Szabó István püspökkel.

A riport hanganyaga letölthető a Parókia Portál hangtárából.

A református istentiszteleti liturgiában nagy szerepe volt és van a mai napig az éneklésnek. Miért fontos számunkra az istentisztelet rendjében az éneklés?

Mindenféle szempontból. Sok szempontot szeretnék is most felsorolni, természetesen mindent nem lehet. Elemi módon azért, mert az énekléssel való istendicsőítés része az istentiszteletnek. De nemcsak a közösség istentiszteletének, hanem az egyes ember istentiszteletének is. Ha Isten az embert az éneklés képességével ajándékozta meg, akkor ez ugyanúgy beletartozik az istendicsőítésbe, a könyörgésbe, a magasztalásba. Amit az ember Isten elé vihet, azt énekben is oda tudja vinni. Ezért evidens része az istentiszteletnek az éneklés. A református plusz az, hogy nemcsak a papok vagy a kórus énekel. Megjegyzem, a kórus persze magasabb színvonalon, képességekkel, esztétikummal bír. Gondoljunk egy ortodox istentiszteletre. Aranyszájú Szent János liturgiájához operaház szintű kórus kell, hogy igazán gyönyörködtető legyen, mintha az angyalok énekelnének. Vagy egy igényes római katolikus misén, ahol a pap a liturgiai szöveget énekelve mondja, bizony ahhoz is komoly zenei képesítettség kell. A reformációnak a nagy bombája az volt, hogy visszataláltak ahhoz a gyakorlathoz, hogy a gyülekezet egész közössége énekel. Megjelentek a himnuszok, a zsoltárok, a népénekek, ezeket az egész közösség énekelhette. Egy harmadik szempontot is hadd említsek, ami még talán nem jön ide erős érvként, de egyre erősebb lesz. Az a tapasztalatom, hogy a mi kultúránk (mondjuk így: a nyugati civilizáció) a közös éneklés szempontjából meglehetősen nagy bajban van. Kezd kiszáradni. Labdarugó mérkőzéseken még itt-ott, pl. a magasabb zenei kultúrájú Angliában a tömeg valami harci dalt vagy a csapat nótáját énekli. De kevés országról tudok, ahol állami ünnepeken vagy nagy eseményeken az egész jelenlévő gyülekezet elénekelné az adott ország himnuszát, inkább kiállítanak egy énekest, aki gyönyörű szépen elénekli. Kocsmában hallható ihaj-duhaj, de akármerre járok, azt tapasztalom, hogy egyre kevesebbet énekel a mai ember. Füldugókat látok, és amit éppen hallhat a talkie-walkie-ból, azt próbálja énekelni. Egyének és közösségek egyre kevésbé énekelnek. Egy fiatalember mondta nekünk, aki betévedt a templomunkba, aztán ott ragadt, konfirmált, hogy az első legmegdöbbentőbb élménye az volt, hogy énekeltek a templomban. Hogy az egész gyülekezet énekelt. Ez igen elgondolkodtatott. Azt hiszem, azzal, hogy énekelünk az istentiszteleten, meg a bibliaórán és az imaórán is, meg a nyári táborban, az ifjúsági órán, az most, a kultúrák jelenlegi állapotában külön specifikus misszió is. Nyilván nem arról van szó, hogy akik keresztyének lesznek, megmentik az éneklést. Az éneklés hozzátartozik az emberhez, de mostanában mintha kevesebbet éneklő lenne az emberiség.

Ha viszont éneklünk, akkor – gondolom – Kálvin óta kérdés, hogy mit énekeljünk? Mi legyen az a kánon ének-szempontból is, amit a gyülekezet rendtartása követ, illetve, hogy mi az, amit az istentiszteleti rendtartásban kell énekelni, vagy mi az, amit egyébként. Hol tart a református éneklés ügye a zsinati program szerint?

A Zsinat a tavaly novemberi ülésen határozott arról, hogy bizottságot küld ki annak a megvizsgálására, hogy mi az istentiszteleten használatos, a liturgia részét képező református Énekeskönyvvel. Tudvalevő, hogy az 1948-ban kibocsátott Énekeskönyv, amit próbakiadásként bocsátottak ki, s már a diktatúra sűrűjében nem nagyon volt mit összegezni, szépen lassan kanonizálta magát. Az egyházzenészek véleménye szerint a magyar református ének-kultúra történetében ez az egyik legjobban sikerült összeállítás. Azonban 60 esztendős, vagy talán több is. Ráadásul az énekanyag válogatása az 1930-as években kezdődött, talán a legfrissebb ének Kodály Zoltán Psalmus Hungaricus-a, az is 90 esztendős lesz. Persze, egy ének értékét nem az életkora dönti el. Mindazonáltal két oldalról vált szükségessé az egész a kérdésnek a megvizsgálása. Az egyik oldalon folyamatosan érkeztek a panaszok, hogy mennyire rosszul énekelnek a gyülekezetek, s egyre kevesebbet is énekelnek. Ha elkérjük egy kántor gyülekezeti ének-naplóját, ahol fel vannak jegyezve a gyülekezeti énekek, azt látjuk, hogy nemcsak zsoltárokból, de dicséretből is egyre kevesebbet énekelnek. 40-50 ének az egész. Ezek kitűnő énekek, de mégis megszegényedett az éneklés gazdagsága. Ez az egyik oldal. A másik oldal viszont azt mutatja, hogy sorra-rendre adják ki a gyülekezetek, az ifjúsági közösségek a maguk ének-füzeteit. Alternatív énekeskönyvek jelentek meg, nagy és eleven életet élő gyülekezetek saját énekeskönyvvel jelentkeztek. Nagyobb ifjúsági közösségek énekgyűjteményeket adtak ki. , Különböző rendű és rangú együttesek, énekkarok szolgálnak a gyülekezetekben. Ezek lehetnek klasszikus típusú gyülekezeti énekkarok, de alakulnak zenekarok, többféle is, teljesen új típusú, már-már rock and roll-os, dzsesszes, de most már állnak fel olyan együttesek is, melyek autentikus népzenét próbálnak adaptálni a gyülekezeti életre. Tehát ellentmondásos a kép. Egyik oldalon az áll, hogy kiszáradunk, keveset éneklünk, a másik oldalon viszont egyfajta, ha nem is gyors, de tartós burjánzás van. A bizottság feladata az lett volna, hogy javaslatokat hozzon a Zsinat elé (ha jól értelmeztem a feladatukat), hogy kell-e új énekeskönyv egyáltalán. Ha kell, akkor ez milyen legyen. Ha teljesen új kell, milyen szempontok szerint állítsák össze, mi legyen a zenei anyaga. Vagy elegendő a most meglévő Énekeskönyvet bővíteni, átszerkeszteni? A bizottság idevágó szempontokat fogalmazott meg. Ezek előadása után egy igen érdekes és – véleményem szerint – szomorú vita folyt a Zsinaton. Mert a vitában – egyébként közepes színvonalú vitában – olyan elvi szempontok ütköztek, melyekben egy, döntő megfontolás nem jutott érvényre. Mégpedig az, hogy énekelnek-e még és majd a gyülekezetek? Tehát maga az éneklés valósága tűnt el a vitából. Esztétikai, zenetörténeti, zene-értékelési, műfaji szempontok csaptak össze különböző csomagolásokban. Attól tartottam, – de hála Istennek elég hamar lezáródott a vita, és a Zsinat elfogadta a szempont rendszereket! – hogy a végén oda jutunk, hogy a Zsinat azt mondja, akkor inkább ne is énekeljünk, ha ilyen értelmetlen vitatkozás van rajta.

Ha nagyon leegyszerűsítem a kérdést, hallva a zsinati vitát, és ha blokkosítani akarom a témaköröket, akkor e vita alapján meg mások alapján két blokk képződik bennem. Az egyik az esztétikai szempont, a másik meg a felhasználhatósági szempont, elsősorban nyilván gyülekezeti lelkészek részéről fogalmazódik ez meg. Magyarul, hogy olyan énekeket kellene énekelni, amik egyébként esztétikailag is megfelelőek, ámde gyülekezeti használatban mondanak is még valamit érthető nyelven annak az embernek, aki oda betéved, akár régebb óta, vagy akár újonnan. Egyszerűen megszólításra alkalmas legyen az ének. Tudunk-e valamerre lépni ebből a két blokkú vitából?

A Zsinaton úgy tűnt, hogy nem tudunk. Ezt szomorúan konstatáltam. De kell lépni mindenképpen, hiszen ha nem tudunk tovább lépni, azzal sem nagyon törődnek a gyülekezeteink, majd megoldják önmaguk számára a dolgot úgy, ahogy tudják. A tapasztalatok azt mutatják, hogy inkább azzal kapcsolatban kellene már aggodalmaskodnunk, hogy milyen módon oldják meg a kérdést magukra hagyatva. Tehát a Zsinat feladata az lenne, hogy ne hagyja magukra az énekelni szerető, tudó gyülekezeteket, hanem segítse őket különböző énekanyagoknak a bemutatásával - ezt próbálja megtenni a dunamelléki énekfüzet-sorozat is -, tárjon a gyülekezetek elé olyan zenei énekanyagot, amiből lehet válogatni. Ez nem kanonikus énekrend. De lehet próbálni ezeket az énekeket, lehet megtanulni őket, s vagy megszeretik, vagy nem. Vagy beválnak, vagy nem. Lehet, hogy éppen éneklés közben derül ki, hogy ami a szövegolvasó számára nehezen érthető, az énekelve gyönyörű és érdekes, vagy éppen fordítva, hogy amire azt mondjuk, hogy ezt kellene énekelni, az teológiailag vagy egyéb okokból elfogadhatatlan. Én ezt a vitát úgy jellemezném, hogy az egyik oldalon megjelent egy hagyományőrző, esztétikai elem, a másik oldalon pedig egy missziói érdektől fűtött, gyakorlatias, pragmatikus elem. Számomra az volt a csodálatos, hogy jó esetben ennek a kettőnek együtt kellene menni. Ez a kettő nem lehet egymás riválisa. A misszió embereitől mindig csak azt tudom kérdezni, hogy természetesen, ti okkal mondjátok, hogy egy éneknek közérthetőnek, egyszerűnek, áttekinthetőnek, memorizálhatónak kell lennie, és talán okkal mondjátok, hogy a genfi zsoltároknak milyen nehéz a szövegük, milyen nehéz megtanulni, elsajátítani, bonyolult mondatszerkezetek vannak bennük. De én mégis azt kérdezem: miért, azt gondoljátok, hogy 1550-ben vagy 1560-ban Genfben nem ugyanolyan nehezek voltak? Dehogynem! Ugyanolyan nehezek voltak, mint ma. Nem a nyelv kifejező szerkezetei okozzák a bonyodalmat, hanem a benne foglalt tartalom. Mondom én ezt a misszió embereinek, hogy nem kell olyan gyorsan nekiszaladni, annak, ami régi, hogy ezért automatikusan nehezen érthető. Az ómagyar Mária Siralmat is tökéletesen értjük mai változatban. A revideált Károli fordítást is tökéletesen érti mindenki. A másik oldalon pedig azt tudom mondani azoknak, akik nem akarnak másról hallani csak a genfi zsoltárokról, hogy milyen alapon tesszük megváltozhatatlan szentséggé a genfi zsoltárokat, mikor Kálvin azért íratott és verseltetett meg zsoltárokat, Luther azért írt himnuszokat, azért volt a XVI. században szinte minden magyar reformátor egyúttal szöveg- vagy zeneszerző is, mert a missziót szolgálták vele. Én nem értem, hogy a két szempont milyen okból tud itt egymással ütközni!? Miközben én, ha egyszer már református templomban járok, mindig azt kérdezem magamtól is: éneklünk-e még egyáltalán. Ezzel a nagy vitatkozással be lehet bizonyítani az olyan egyszerű földi halandónak, mint én vagyok, hogy egyrészt szégyelljem magamat, hogy nem tudom az összes genfi zsoltár valamennyi versét fejből elénekelni, és én ezért rettenetesen szégyellem is magamat. És lehet bennem szorongást kelteni azzal, hogy ha egy 20. századi szerzeményt 21. századi módon merek énekelni, akkor ezzel valami borzalmas szentségtörést követek el. Jelenleg a mi egyházzenészeink tábora, táborai az olyan egyszerű éneklőt, mint én vagyok, nagyon el hamar el tudják ebbe a helyzetbe vinni. Ez rendkívül rosszul pozícionált helyzet. Többek között ezért javasoltam a vita lezárásakor, vonjunk be határon túliakat is, mert ott is énekelnek, de csak abban az esetben, ha nem kell újra a szempont-rendszert megvitatni. Úgy vitatkozott a Zsinat, hogy például zenei demonstráció nem volt. Nem próbáltunk egy éneket sem, nem ízleltük meg, hogy milyen jó dolog énekelni, mert ez a szív beszéde. De helyette el kellett énekelnünk a legnehezebb dallamú genfi zsoltárt, és utána megkaptuk a kioktatást, hogy szégyelljük magunkat, mert még a Zsinat se tudja elénekelni. Én az éneklésre úgy tekintek, mint csodálatos, nagyszerű lehetőségre. Szorongva, rossz lelkiismerettel - hogy jaj, csúnya dallamot énekelek, jaj, nem őrzöm jól a hagyományokat - így, soha senki nem fog énekelni. A szövegek tekintetében valóban az lenne a feladat, hogy mindenképpen biztosítsuk a teológiai korrektséget, de egyúttal azt is, hogy énekeink valóban imádságként, hálaadásként, panaszként, könyörgésként, áhítatként fejezzék ki az imádkozó lélek, az imádkozó ember valóságát. Ezért volt zseniális Kálvin, mikor azt mondta, ha nem tudnak a genfiek imádkozni, megtanítjuk őket imádkozni, mégpedig a legnagyobb imádkozótól, Dávidtól, ott vannak a zsoltárok. De annyiban is lehetnénk Kálvin követői, hogy ő nem röstellte a korabeli ilyen-olyan-amolyan dallamokat – kocsmai dallamokat is! – igénybe venni, és ezeket alkalmazni. Nyilvánvaló, az volt a cél, hogy ami egyébként is a fülében van az embereknek, ami tanulható, megjegyezhető és énekelhető, közösen is énekelhető dallam, az jöjjön be ebbe a dologba. A vita lezárult, a Zsinat elfogadta a szempont-rendszert, s én már azt várom, hogy konkrét javaslatok fognak a következőkben a Zsinat elé kerülni. Kipróbáltuk-e ezeket az énekeket, tudjuk-e szeretni ezeket az éneket, és még inkább az a tét, hogy szeretünk-e továbbra is énekelni?

Nem változott-e meg a korunk abban az értelemben, hogy már nem is elvárható, hogy úgy, ahogy a 48-as Énekeskönyv kanonizálódott, hogy ma is legyen egy ilyen kanonizált énektörzs, nem fogadható-e el az, hogy tulajdonképpen ezek az énekek jönnek-mennek, cserélődnek, és egy természetes kiválasztódás, amit hagyománynak hívnak, előbb-utóbb kialakulnak azok az énekek, amik megőrizhetők, megtarthatók, és kihullik a selejtje.
Én azt hiszem, ez mindig is így volt. A mi egyházunk története, sok-sok megrázkódtatással teli története nem tette lehetővé, hogy ez a maga természetes útján folyjék. Jobb vagy szerencsésebb helyzetben élő egyházak történetében azt látjuk, hogy ez folyamatosan zajlik. Ha egy amerikai presbiteriánus egyházba eljut az ember, és szerencséje van, akkor éppen egy új éneket tanulnak, amit a helyi kántor költött. Vagy megszeretik, vagy nem. Majd lesz egy másik ének, a zenélés, az éneklés, a szövegköltés az ember kreatív valóságához tartozik, és nyilván az idők, az ízlés, az alkalom, a tanfegyelem rostáján sok minden kiesik, és ami fennmarad, az sem biztos, hogy bekerül a kanonikus gyűjteménybe. Mint jeleztem, ez kisebb-nagyobb mértéken itt-ott történik a mi egyházunkban is. Akkor is történni fog, hogyha valami oknál fogva lekerül az Énekeskönyv ügye a napirendről, mert akkor is folyt, amikor nem volt napirenden. Amiben a Zsinatnak van feladata, az egy olyan együttesnek az összeállítása, ami a kötött liturgiát szolgálja. Kötött liturgiánk a keresztelési, úrvacsorai, ünnepi liturgia, erre tekintettel kell lenni, és arra is, hogy mi szolgálja az identitásunkat. Hogy ha én történetesen Marosvásárhelyre vagy Somorjára, vagy Debrecenbe bemegyek istentiszteletre, mert arra járok, legyen lehetőségem azzal a gyülekezettel együtt énekelni, tehát olyan énekek legyenek, amit én is ismerek. Elemi kérdés a kántorok képzése, akiknek nyilvánvalóan rendelkezniük kell egy nagy általános egyházi énekanyag ismeretével. S emellett még hihetetlen sok tevékenység zajlik egy élő egyházban, ahol szintén ott van a zene alkalmi jelleggel. Ezek rostálódni fognak. Az én indíttatásom szerint ez is lenne a most megkezdődött folyamatnak a célja. Senki nem kívánja, hogy holnaputánra tessék letenni a 600 énekből, vagy 200 énekből álló új, hivatalos énekeskönyvet! De induljon el egy tanuló, éneklő, kipróbáló, új énekeket szülő folyamat, 5 évig, 10 évig, ki tudja meddig. Legyen mód és lehetőség a gyülekezetekben éneket tanulni! Ha ebbe az irányba megyünk, akkor – meggyőződésem – jó irányba megyünk. Ha a Zsinat az egyházzenészek harcában akar döntő szót mondani, rossz irányba megyünk. Menjünk – javaslom – a jó irányba, engedjük és tanítsuk a gyülekezeteinket énekelni, buzdítsuk őket, hogy szeressenek énekelni, és meg fog születni az az anyag, amire mindannyian büszkék leszünk, és azt fogjuk mondani: de kár, hogy vasárnap öt vagy hat éneket lehet énekelni, mert szívesen énekelnénk negyvenet is, csak nincs rá idő. Úgy legyen!

Riport Dr. Szabó István püspökkel, 2010. júniusában
Készítette: Géczy Lajos – Parókia Portál

További cikkek:
2018. július 16., hétfő,
Valter napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 4804
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 41079157

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat