belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Szesztay András

Korreferátum az „Igehirdetés az igehallgató fülével" témához

A napi bibliaolvasás az a kategória, az a közös gyakorlat, amiben egymás mellett ül a lelkipásztor és az igeolvasó gyülekezet. Ebből a szempontból szorgalmaznám a Lohsung és a jelenlegi református Bibliaolvasó kalauz erényeinek az egyesítését. Én Vályi Nagy Ervin németajkú gyülekezetében is megszoktam a Loshungot, ami összekötött evangélikus édesanyám bibliaolvasásával, s bizonyos fokig a katolikus liturgiákban lévő soros igékben a katolikus feleségemével is. Lehetne talán e között a két Bibliaolvasó kalauz között a többi egyházzal is összekapcsoló közösséget találni, és a saját specifikumainkat is megőrizni.


A másik, amit magához a témához hoztam magammal, nagyon fontosnak érzem azt a definíciót, hogy „ahol ige hirdettetik és a sákramentumok kiszolgáltattatnak" Tehát a keresztelők, és különösen az úrvacsoráknak a ritmusa az a közösség építése szempontjából is az ige rezonanciás háttere és kicsúcsosodása. Tudniillik ebből egyaránt részesülünk, itt egymás mellé rendelt helyzetben vagyunk valóban.
Ezeket szerettem volna hozzátenni, azaz hogy az igehallgatás-igehirdetés közötti kapcsolat, tehát az igeolvasás és a sákramentumok kapcsolata teszi a gyülekezetet együttesen az ige hallgatójává, és talán valamilyen módon a hirdetőjévé is. És itt vetem fel azt is, kérdezvén a lelkész résztvevőktől, hogy hallgatják-e saját igehirdetéseiket?

Hetvenéves bibliaolvasói - melyből legalább ötven igehallgatói - gyakorlatomból szeretnék néhány nagyon negatív és néhány nagyon pozitív emléket előhozni. Hallgassátok „illő figyelemmel és alázattal". Kamaszkoromnak egyik legnagyobb pogánymissziós élménye - mármint hogy engem pogánnyá tegyen - az volt, hogy az egyik tanár úr elküldött egy könyvet az egyik osztálytársunkkal a hitoktatónkhoz, akit ő, mivel nyitva volt az ajtó és bement a lakásba, a tükör előtt talált, és látta ahogy gyakorolta a nagy retorikus mozdulatokat, amiket olyan jól ismertünk a szószékről. Ez egy mondjuk kevésbé patetikus korban, mint amiben vagyunk, talán nem így jelentkezik, de a túlzott technika az azt hiszem, mindig kiábrándító, különösen ha lelepleződik, de valahol mindig lelepleződik. Egy másik negatív ítélet, amivel viszont egy nagyon-nagyon példamutató - talán a modellje az alázatos keresztyén igehallgatónak, ami utolérhetetlen -, Farkas Józseffel közös, kedves bátyánkra, Zsindely Feri bácsira szeretnék emlékezni, aki idős korára, mikor már nagyon megérlelődött, mondta azt, hogy: „Szeretném én azt a lelkipásztort látni, aki nekem nem tud igét hirdetni." Én tanúja voltam az ő lellei deportációjuknak, és ez nagyon hiteles bizonyságtétel volt, mert én magam is hallgattam vele együtt egy olyan igehirdetést, amelyik azon bizonyította a lélek halhatatlanságát, hogy az utolsó lehelettel, bizonyíthatóan vagy pozitív, vagy negatív töltésű elektromosság hagyja el a testet, és ő ezt is hallgatta, és tudjátok, hogy alázatának meglett az a jutalma, hogy deportációjának a második szakaszában nem akármilyen igehirdető volt a lelkipásztoruk. Ebben a „szeretném-én-látni"-ban, nemcsak ebben, de ebben sem jutottunk el Zsindely Feri bácsinak a szentségéig.


Szeretnék szociológiailag rámutatni Budapest elkényeztetettségére, és a vidék e tekintetben is való nyomorúságára. Teljesen hamis képünk van annálfogva, hogy Budapesten egyszerűen megválogathatom, hogy számomra melyek az artikuláris helyek és melyek nem azok. Ezt mondjuk Kunhegyesen vagy Zalalövőn nehéz megtenni. Úgy gondolom, most már, hogy nem az Egyházügyi Hivatalban választják ki, vagy jelölik ki a lelkipásztorokat, javulni fog a helyzet, és szaporodni fog az artikuláris helyeknek a bejelöltsége a térképen és lassan talán már legalább gyermekeink vagy unokáink eljutnak abba az állapotba, hogy valóban a budapesti gyülekezeteknek az igahallgatói is felismerik azt, hogy a lakhelyük szerinti lelkipásztort elfogadhatják artikuláris lelkipásztornak. De ez így valahol nem jól van, hogy személyválogatók vagyunk. De a kényszert viszont képmutatás lenne tagadni.
Nemrégen sokkoló élmény volt az a pannonhalmai értekezlet, ahol egyfelől becsengtek a nyilvánvalóan antiszemita képviselő lelkipásztorunknak a megnyilatkozásai, másfelől egy jelenlévő olyan túl buzgalomba esett, hogy a pápát meg a Bölcskei püspök urat is fogyatékosnak találta olyan antiszemitizmusnak az elkövetésében, amikor még nem is éltek a föld színén. Ez a két véglet idézte fel, s vajha elmondhattam volna abban a gyülekezetben ott a pannonhalmi atyák előtt Joó Sándornak egy igehirdetését. A római levelet magyarázta, s annak a folytonosságában volt az egyik igehirdetésnek az a hívó szava, hogy: „A mi turini palástjaink". Itt külön bocsánatot kért esetleges katolikus hallgatóitól, hogy ő nem polemizálni akar, de számára minden egyes zsidó ember turini palást, hogy a Krisztus vér szerinti rokonát látja, vagy legalábbis igyekszik látni bennük.. Próbáljuk így látni a dolgot, és ha ezzel az igyekezettel próbáljuk, akkor talán megtaláljuk a két véglet között a keresztyén egyház lehetőségét a zsidó polgártársainkhoz való viszonyunkban és légkörünknek a megalakításában.


A másik ilyen holtomig emlékezetes igehirdetés egy temetésen történt, ahol az emmausi történetről volt szó. Az igehirdető, azt a textust olvasta föl, és belőle az egyetlen mondat, hogy: „pedig mi azt hittük" - mondták ugye a tanítványok - és a nyitott sírnál ez valóban nagyon-nagyon sokat mondott. De nemcsak a vigasztalás volt benne, hogy ahhoz képest, amit hittetek, mindent felülmúlóan nagy ígéretek szólnak hozzátok, hanem ezt a saját magunk érdekében is rosszul felfogott imádságnak a meg nem hallgatásáért való hálára is indított ez a nyitott sír melletti prédikáció. Pedig én azt hittem, hogy nekem, vagy az országnak, az egyháznak ez a jó, de az Isten mást akart, nagyobbat akart, jobbat akart. Nahát ezt a „pedig-mi-azt-hittük"-öt az emmausi történetből sosem fogom elfelejteni.


A harmadik ilyen egyházpolitikai üzenetet is tartalmazó igehirdetések közül Vályi Nagy Ervinnek az 1989 karácsonyi igehirdetését szeretném felidézni. Ez az az idő volt, amikor az új egyházügyi törvényt hozták, újra be kellett jegyezni az egyházakat, ugyanúgy mint az ebtenyésztők és a bélyeggyűjtőknek az egyesületét is. Vályi Nagy Ervin arról prédikált, hogy a nagyon szigorú római statisztika, ami az adógyűjtés és a katonaállítás miatt történt, jegyében ment Mária és József, hogy összeírattassanak a városukban. És a Fiúistennek tetszett ennek a bürokratikus kényszernek a hatására kijelölt helyen és módon megszületnie, hogy szüleivel együtt ő is már egybeírattathassék. Ez annak felelt meg, hogy a prímás, meg a zsinat elnöke is menjenek el a törvényszékre, és jegyeztessék be magukat. „De bármi lesz, ki jön utánam" - mondja ugye Babits. Lássuk tehát ezt a bejegyzettségünket, jogi-szociológiai kategóriaként megragadható voltunkat, és a történetnek a folytatását.

2018. július 16., hétfő,
Valter napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 4877
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 41079229

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat