belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Bogárdi Szabó István

Az állam és az egyház viszonya

Véleményem szerint az elmúlt 10 évet az állam és egyház viszonya terén három fajta modellel lehet jellemezni, melyeket korábbi beszélgetéseinkhez képest kicsit részletesebben kidolgozva mutatnám be.


Az első modellt, mely 1990-1994-ig tart, „rehabilitációs modellnek" nevezem el, mert egyértelműen az a törekvés jelentkezett ebben a parlamenti ciklusban, hogy a törvényalkotás orvosolja azokat a sérelmeket, melyeket az egyház 1948 után elszenvedett. Ezt nem csak úgy akarták megvalósítani, hogy garantálták az alkotmányban biztosított vallásszabadságot, hanem azzal is, hogy az érintett egyházak működését a korábbi, tehát a 48-tól elvesztett javaik után kárpótlást adnak, s ezzel elősegítik működésüket. Ezért „rehabilitációs modell" a neve. A jogi és anyagi sérelmek gyógyítása azonban meglehetősen homályos ismérvek alapján történt. Ezek a szempontok olykor ütköztek is, és az egyházak elkerülhetetlenül politikai és ideológiai csatározások közepette találták magukat, noha az volt a rendszerváltás egyik nagy ígérete, hogy végre megvalósul az egyháznak a politikai varázs alóli feloldása. Hiszen 1948-tól 90-ig politikai varázs alatt élt az egyház, s úgy tűnik, hogy még mindig nem oldódott föl, noha sok hókuszpókuszt hallottunk már.
Ilyen ütközések történtek az alábbi területeken: Az egyházak intézményrendszerének újjáépítése kárpótlási, illetve közszolgálati finanszírozási elvek alapján. Meg kell a két elvet különböztetni. Az egyik az elvett javakért ad kárpótlást, a másik pedig az egyházak által végzett közszolgálati szolgálatokért / oktatás, kórházi munka, társadalmi missziói munka /. De itt összeütközések voltak. Ugyancsak voltak összeütközések a hitoktatás bevezetése fakultációs alapon az állami oktatási rendszerben terén, az egyházak anyagi életének jogszabályi rendezése terén, oly módon, hogy az ne sértse az egyházi önkormányzatiság elvét / az állam nem avatkozik be az egyház életébe /. Az állami költségvetés egyház finanszírozási kérdései, az állam és egyház kapcsolatát biztosító állami szervek létesítése, az egyházak jelenlétére vonatkozó erkölcsi, történeti és szimbolikus igények kimunkálása, visszavételezése terén.


Ezek a kísérletek mindeközben olyan közegben történtek, hogy a vallásszabadságra vonatkozó törvények új vallási közösségek, egyházak alapításának, illetve állami elismerésének kritériumairól is rendelkeztek. Ez a hagyományos vallási közösségeket, az ún. történelmi egyházakat, így minket is, paradox kényszerhelyzetbe hozta. Nem páratlan jelenség ez a poszt-kommunista országokban. Mert miközben az állami egyházjog deklarálja, és érvényre is juttatja az állam világnézeti semlegességét, aközben nem segíti elő a történelmi egyházak rehabilitálását, ti. az államegyház jog, azaz az alkotmány, vagyis azt a képzetet kelti, hogy bár 90-ben tabula rasa teremtődött, melynek jog szerint minden vallási közösség egyaránt élvezője lehet, aközben a történelmi egyházak további előnyöket kívánnának maguknak kicsikarni. Mit értünk ezen?


Az egykori javakat működésük és szolgáltuk számára visszaigénylő egyházak a politikai propagandában szembeállíthatókká lettek az újonnan alakult vallási közösségekkel, és mivel nekik nem volt előéletük, tőlük 1948-ban semmit nem lehetett elvenni, de mivel 1990 után az állam valamit vissza akart adni a történelmi egyházaknak, ezek a kisközösségek úgy érezték, hogy valamiféle diszkrimináció valósul meg. Ez a politikai propagandában is megjelent.


A paradoxon másik oldala abban jelent meg, hogy az elkapkodott egyház alapítási törvény lazaságai miatt a vallási mezőnek nevezett élet tartomány /ez szociológiai kifejezés / nemcsak fölszabadult, hanem fragmentálódott is. A 90-es évek elején indult szekta vita arra enged következtetni, hogy az alkotmányilag értelmezhető közjó és az egyes vallások által értelmezett vallási jó szembe került egymással. A közjó bizonyos vallásilag titulált területeken értelmezhetetlenné vált. Hadd hozzak erre egy távolabbi példát, amire azonban mindenki tud magyar analógiát hozni: Az USA-ban folyik most vita arról, hogy az állam nem definiálhat, nem minősíthet ún. dogmatikai tételeket, mert az vallási proprium, hogy egy vallási közösség milyen eszmerendszer alapján operál. De ha egy szélsőséges fundamentalista iszlám közösségnek dogmája a dzsihád, akkor mit tegyen az állam?


Ezen az alapon a Magyar Államnak semmi köze a Heidelbergi Kátéhoz, a Második Helvét Hitvalláshoz, a Tridenti Zsinathoz, legalábbis teológiai értelemben. Ha azonban alakul egy vallási közösség, mely pl. az autó fényezést, és az azután be nem fizetett adót vallási tevékenységnek minősíti, s netán még valami dogmatikát is kreál hozzá, mit tegyen az állam?


A megtöbbszöröződött vallási közösségekkel való állami kapcsolat kiépítésének nehézségei azt mutatták meg az elmúlt 10 évben, hogy ha az államnak semlegesnek kell is maradnia a hitelvi kérdésekben, a vallási közösségek állam értelmezése nem marad meg az adott közösség határain belül. Ne tessék azt gondolni, hogy pl. a Református Egyház állam értelmezése megmarad az egyház határain belül. Ez nem vallási belügyünk, hogy mit gondolunk az államról, és hogy viszonyulunk hozzá, ugyanakkor az államnak nincs köze ahhoz, hogy mi teológiai alapon mit gondolunk az államról. Ez egy paradox helyzet.


Az 1994-ig terjedő időszakra igaz, hogy a 90-et követő államegyházjog alkotást követően új jogelvet vetettek fel, s a szükségmegoldások korrekciók sokszor új, eredetileg nem is szándékolt gyakorlatot vezettek be. Így pl. az egyházi iskolák létesítésének folyamata olyan területeket is bevont a jogalkotásba, amit az Alkotmány ugyan megengedő módon jelez, de a jelenlegi államegyházjog még nem old fel. Elkerülhetetlenné vált tehát már 1993-94-ben, hogy az Alkotmányban rögzített jogok, kötelességek, garanciák mellett a történelmi egyházakkal, s általában a vallási közösségekkel az állam olyan megállapodásokat, vagy rész-megállapodásokat kössön, melyek jogi keretbe foglalják a jogelvek alapján érvényesítendő gyakorlatot. Hogy ezek a megállapodások miért várattak magukra oly sokáig, arra a következő kormányzati ciklus fejleményei adnak magyarázatot.


1994-1998 a „korlátozó modell" érvényesítésére tett kísérlet korszaka.
Ezt az időszakot az jellemzi, hogy a jelentős parlamenti többséggel bíró kormánykoalíció az Alkotmány fenntartása mellett jelentős mértékben megváltoztatta az állam pártpolitika és ideológia felől sugallt felfogását az egyházak irányában. A történelmi egyházak kárpótlási folyamata lelassult, sőt sok területen az előkészítések dacára meg sem kezdődött. Az iskolai hitoktatás kérdése továbbra is rendezetlen maradt. A Horn kormány utolsó évében tervbe vették a hitoktatás finanszírozásának megszüntetését is. Az állam egyházpolitikájában kisegyház preferencia jelent meg. Az egyház hitelveiből következő társadalmi megnyilatkozásokat fokozatosan kiszorították a társadalmi életből, a médiából, a szimbolikus térből. Egyfajta „egyházi Bokros-csomag" alkalmazása körvonalazódott, melynek értelmében az egyházak finanszírozása még a közszolgálati téren is jelentős korlátozásokat szenvedett volna. Ez az időszak mutatta meg, hogy mi volt az értelme annak, hogy 1989-90 fordulóján bizonyos politikai erők az állam és az egyház viszonyát, a korábban jellemző bolsevik típusú viszonyt azonnal egy amerikai típusú viszonnyá akarták átalakítani, melynek jellemzője a teljes szabadság, mely az egyházi és szekta élet paradicsoma. A bolsevik modell gyökerét a Francia Forradalom eszméiben találjuk, mely a vallást és az egyházat szétválasztva a vallást az egyénből fakadó kezdeményezésnek tekinti. A vallás az egyénből fakad. Ezért az egyház zavaró tényező az egyén és az állam közötti viszonyban. Mit keres a vallásos egyén és a semleges állam közt az egyház? Ezért az egyházat laicizálni akarja, ill. ennek bolsevik alkalmazásában az egyház megsemmisítését tekinti célnak. Ha az a néhány öregasszony még mindig vallásoskodni akar, hát tegye.


Ezzel szemben úgy tűnt, az amerikai modell, mely szintén laicizáló tendenciájú, biztosítani fogja azt, hogy az állam kivonul a vallási mezőből, s majd az egyházak életében, vitáiban sem preferáló, sem szankcionáló módon nem avatkozik bele. Ennek ígérete azonban Magyarországon nem csak délibáb maradt, hanem 1994 és 98 között alkalmaz eszköznek bizonyult arra, hogy a kommunizmus alatt megszakított hagyomány folyamatot továbbra is megszakítottságában hagyják. Az a hivatkozás, hogy már 100 fő szabadon alapíthat egyházi közösséget, egyházat, s hogy ennek elismerésén túl az államnak semmi dolga, pl. a történelmi egyházak igényeivel kapcsolatosan, csak akkor lett volna történelemszerű és jogos, amennyiben a történelmi egyházak csak 1990-ben kezdték volna meg működésüket. Így az amerikai modell preferálása, annak számos fontos elemét mellőzve, voltaképpen a bolsevik modell továbbélését szolgálta. Annak külső, propagandisztikus burka volt. A korlátozó modell alkalmazói odáig is elmerészkedtek, hogy a kisegyházak és szekták szabad működését a történelmi egyházaktól fenyegetettnek mutatták be, és az ő védelmezésükre hivatkozva akarták igazolni a kárpótlás lelassulását, az államegyházjog megmerevedését, az egyházaknak a privát szférára való korlátozását. Többek közt ez a magyarázata annak, hogy a korábban, 1990 és 1994 között szükségessé váló rendezések megállapodásokba, egyezményekbe való foglalása miért maradt el, vagy szenvedett késedelmet szinte 1998-ig. 1997 végén a Horn kormány megállapodást kötött ugyan a Szentszékkel, de az egy elnagyolt, elkapkodott dolog volt, így 1998 után újra kellett dolgozni.
A harmadik korszak 1998-ban kezdődik, s egy „együttműködési modell" kidolgozására tett kísérletnek lehet nevezni.


Ebben az időben születnek meg az egyházakkal az új megállapodások, ill. a korábbiak kiegészítései. A politikai vezető elit fokozatosan elfordul a korábbi kisegyházi preferenciáktól, felgyorsítja a történelmi egyházak kárpótlását, új egyház finanszírozási rendet alkot, kifejezi szándékát, hogy a közoktatásba vallási, etikai tartalmú oktatási elemeket épít be, kiterjeszti az egyházak szimbolikus jelenlétének lehetőségét, támogatja az egyházak kulturális és társadalmi jelenlétét, a közjó munkálásában pedig kifejezett szerepet szán az egyházaknak, s nem zárkózik el a kétkamarás parlament beállításának gondolatától sem, mely lényeges változást jelentene az államegyházjog és a mostani fejlemények fényében az egyházak és a pártpolitika viszonyában is. Erre az időszakra esik a szekta kérdés újbóli felforrósodása, melyet az egyház alapítási törvény módosítására tett javaslatok váltottak ki. Folyamatos média támadások kísérik az egyház finanszírozás kérdéseit, az egyházi jelenlétet az ország ünnepein, ill. az egyházi ünnepnapok állami ünneppé való emelését, ill. azokra vonatkozó javaslatát. Az idei népszámláláskor az állampolgárok vallási, egyházi hovatartozására vonatkozó, önkéntesen megválaszolható kérdés fölvetését is támadta a média.
Ez a modell az 1990-94 közti rehabilitációs modell folytatása néhány jelentős módosítással.


Az az általános jogalkotási érvrendszer, mely az együttműködési modellt meghatározza, erőteljesebben alkalmazza a német, belga, ausztriai, olasz, spanyol állam és egyház közti viszony tapasztalatait és ismérveit. Egyértelművé teszi, hogy az állam és az egyház kapcsolatában két korábbi szempont nem érvényesíthető, mert mind a kettő illúzió.


Az egyik ebben a rendszerben az államot tiszta, elvonatkoztatott adottságként szemléli. Az állam valami szervetlen adottság. Ám - mondja Paul Althaus - aki csak az állammal akar foglalkozni, az névtelen árnyékkal fog találkozni.
A másik szempont is illúzió, mert ez az egyház valóságát elszakítja attól az organikus adottságtól, melyben az egyház létesült és létezik. Aki az egyházzal csak úgy akar foglalkozni, mint az egyes ember létesítő szándékának esetleges eredményével, az éppen az egyént fosztja meg saját világától. A mai Magyarországon tehát e három modell és különböző variánsai mögött két nagy szellemi irányzat húzódik meg. Az egyik ideológiai fikciók, utópiák alapján áll, és végeredményében az egyházakat az állam szuverenitás, és az egyéni szuverenitás riválisának tekinti. Az állam riválisa az egyháznak és az individuumnak egyszerre. Ezen a téren az elválasztásra és korlátozásra való hajlandóság az erős. A másik felfogás a társadalmi élet valóságát szervesült folyamatnak tekinti, fenntartva az állam és az egyház elválasztását történelmi szükségszerűségből, inkább az együttműködés módozatait keresi.
A múlt alkalommal ennyi hangzott el. Annyit szeretnék mindehhez hozzáfűzni, hogy ez eddig csak az állam oldaláról mutatta be az állam és az egyház kapcsolatát. Most szeretnék néhány szót szólni arról, hogy változott-e a Magyarországi Református Egyház fölfogása az elmúlt 10 évben állam és egyház viszonya tekintetében. Ha nem, miért nem, ha volt rá igény, és történt valami változás, ez miért következett be. Én úgy érzékelem, túl sokat nem változott, inkább az érzékelhető, hogy egyházunk magatartását improvizáció, sodródás, útkeresés jellemzi. Alakalmi megoldások vannak. Ennek lehet az is az oka, hogy egyházunknak olyan stabil, kidolgozott koncepciója van az állam és egyház viszonyát tekintve, hogy az állam változhat ugyan, ez a koncepció örök érvényű marad. De vajon valóban erről van-e szó?
Abraham Kuyper mondja a kálvinizmusról szóló nagy tanulmány sorozata egyik tételében, amikor az állam és az egyház szétválasztásának szükségességéről beszél / érdekes, hogy ez a holland államfő és a holland forradalom ellenes párt alapítója hirdette már a 19. században azt, amit mi liberális eszménynek tartunk: szabad egyház szabad államban. Ezt még egy konzervatív is hirdetheti. Ennek történelmi okai vannak. Azt mondja Kuyper: „Az állam és az egyház számára megkövetelt függetlenség, ill. az állam és az egyház viszonyának szabályozása soha nem a végrehajtó hatalom által biztosíttatik, és nem jó, hogyha a végrehajtó hatalom függvénye. A függetlenséget, és az állam és az egyház viszonyának szabályozását mindig a törvényre kell alapozni." Ez egy nagyon finom megkülönböztetés, de talán értjük, nem a végrehajtó hatalom, nem az adott kormány, nem a működő államapparátus függvénye ez, hanem a törvényé, az alkotmányé. Ez a döntő kérdés. Az a nagy kérdés, hogy a jelenlegi Alkotmányhoz, mely 1989-90 óta fennáll, és sem az Antal-, sem a Horn-, sem az Orbán-kormány alatt nem változott, hogyan viszonyulunk mi, reformátusok teológiailag, egyház életileg. Mielőtt erről szólnék néhány szót, szeretném megjelölni azokat a területeket, ahol az állam és az egyház mindenképpen találkozik, és amely találkozások újra fölvetik azt a kérdést, hogy a korlátozó modell, az erőszakosan szétválasztó modell, vagy az együttműködő modell érvényesüljön-e.


Címszavakban: egészségügy, társadalmi missziók, diakónia, család, oktatás, a szociál-etika nagy kérdései, kultúra, művészetek. Nem túl találó, hogy az egyházak ügyintézését most a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma intézi, de talán még nem volt annyi erő a jelenlegi kormányzatban, hogy Kultuszminisztériumot alapítson, vagy talán erre nincs is szükség, vagy egy operatív bizottságot hozzon létre tárca nélküli minisztériumként az egyházi ügyek intézésére, de kultúra, és művészetek mindenképpen azon területek közé tartoznak, ahol állam és egyház találkozik. Honvédelem - ez egy nagyon érdekes terület és azért emelem ki, mert innen szeretném a konkrét példát hozni. Még egy terület van: diakónia mai szekuláris nyelven nevezve: karitász.


Éppen ez utóbbi kettő mutatja, hogy miközben az állam nem definiálhat és minősíthet hittételeket, ez a szétválasztás elve, addig biztosítania kell az ilyen hátterű igények szolgálatát is. Ha a börtönben egy rab református lelkésszel kíván beszélgetni, ha a hadseregben egy honvéd római katolikus gyóntatót kér, ha a kórházban egy beteg valamilyen keresztyén lelkigondozóra tart igényt, ezt az államnak biztosítania kell, hiszen az állam a közjót szolgálja. Ezért szed be adókat, és ezért finanszíroz ilyen területeket. Analóg módon ugyanígy igaz ez pl. a Karitászra. Az államnak együtt kell működnie karitatív szervezetekkel még akkor is, ha ezeket hitelvi alapon hozták is létre. Ezzel még nem avatkozik bele az egyházak életébe. Ez egy összetett terület, de megmutatja, hogy analóg módon a családra, az oktatásra, a szociáletika kérdéseire, a kultúra és az egészségügy területeire is kiterjesztendő
Éppen ebből fakadóan azt tudom mondani, hogy a korábbi teológiai megfontolásainkban operáló modellek kezdenek érvénytelenné válni, ill. jelentős módosításokra szorulnak. Ilyen klisék voltak pl.: államegyház, népegyház, hitvalló egyház. Vagy: uralkodó egyház - szolgáló egyház. Ezek a megfogalmazások mindig csak a végrehajtó hatalom és az egyház viszonyát érintették. Soha nem tárják fel azokat a szerves rétegeket, melyben megjelenik az állam miniszteriális valósága. Erre mutat rá Kuyper princetoni előadásaiban: Az államnak is miniszteriális funkciója van. Azokhoz a szervesült társadalmi valóságokhoz, ahol az egyes ember családban, iskolában, kulturális, művészeti, jogalkotó, és még ki tudja hány féle közösségben él. Föl kell tehát tennünk a kérdést: Mivel töltöttük az elmúlt 10-15 évet ezen a területen? Volt-e, folyt-e egyházunkban teológiai gondolkodás az államról, mint olyanról, és az állam és az egyház kapcsolatáról. Tájékozódtunk-e teológiai értelemben a közös területek érintkezési pontjain? Vagy ad hoc jellegű megoldásokkal, rész egyezményekkel operáltunk ezeken a területeken, s akkor ezt nyugodtan lehet sodródásnak nevezni. Hol vannak a teológiánkban azok az általános alapelvek, amik mögé visszahúzódhatunk egy esetleges kormány -és ideológia váltás kapcsán. Az Alkotmányban ott vannak ezek az alapelvek!


Vannak-e olyan kidolgozott, és konszenzusban elfogadott teológiai meggyőződéseink, ahova teológiailag is visszahátrálhatunk?
Az a meglátásom, hogy egyházunkban egy 19. századi népszínmű van kibontakozóban az állam és egyház, ill. az egyház és pártpolitika területén. Most talán éppen a harmadik felvonásnál tartunk, s nem tudjuk, a következő mit fog hozni. Mindenesetre a csizmák dobognak a dobogón, a botokkal verik a padlót, föl van mindenki pántlikázva, és a falu közönsége elragadtatva nézi ezt a látványos drámai eseményt. De azért ez - még ha csak a modern politika operációs rendszerére gondolunk - akkor is csak egy 19. századi népszínmű.


Úgy tűnik, hogy akárki győz is ebben a színjátékban, ha abban maradunk, amiben vagyunk, egyházunk politikai skanzenné fog válni. Teljesen mindegy, hogy ezt a küzdelmet most éppen ki nyeri meg, egyházunknak nincs modern, Isten igéjéből nyert teológiai felelete az állam és az egyház viszonyára. Nincs hova visszahátrálni. Ha pedig a régi kurucságba hátrálunk vissza, akkor már is ott vagyunk a 18. századi népszínműnél és építgetjük magunknak a skanzent.


Közben pedig olyan kérdésekről kellene immár teológiai alapokon beszélni, mint pl.: Mit fog jelenteni az állam jogban pl. a klónozás? Van-e itt az egyházunknak szava a törvényhozás során, vagy azt mondjuk, hogy ezt majd eldöntik az okosok? Mi lesz az állásfoglalásunk az új oktatásban? Mi a hozzáállásunk a tömegtájékoztatáshoz? Hozzá tudunk-e szólni általában a tömegtájékoztatás etikai kérdéseihez? Pl. a sajtótörvény etikai kódexének készítésekor bevonták-e az egyházakat referensként? Mi a teológiai megfogalmazásunk az élet őskérdéseiről? Hogyan fogunk viszonyulni a nemzetiségi kérdéshez? A magyar szolidaritás kérdéséhez az új európai konglomerátumban? Nem retorikailag, nem homiletikailag, nem a szolidaritás szempontjából, hanem jogilag. Tudunk-e egyáltalán jogilag beszélni?
Befejezésképp azt tudom mondani: elég volt az improvizálásból, elég volt a népszínművekből, a skanzen építésből, itt az ideje, hogy elkezdjünk gondolkodni!

2018. január 16., kedd,
Gusztáv napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 4607
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 39417225

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat