belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Németh Tamás

Az egyházfegyelem mint etikai kérdés a Magyarországi Református Egyház különböző szintjein

Az egyházfegyelem kérdése sokféle összefüggésben tárgyalható, feladatom az, hogy a keresztyén etika, ezen belül a református etikai gondolkodás szempontjai szerint elemezzem. Mielőtt részletesen tárgyalnánk a témát, néhány alapvető kiindulási pontot szükséges tisztázni.



Először azt, hogy mi a keresztyén etika, általános vagy speciális etika-e? A keresztyén etika és ennek megfelelően a református keresztyén etika is általános etika. Azonban olyan általános etika, amelynek egyetlen kritériuma és mindent megelőző feltétele, az hogy keresztyén emberek vannak. Ott lehet beszélni keresztyén etikáról és ott lehet építeni keresztyén etikát, ahol Krisztust követő emberek élnek. Tehát olyan általános etikáról beszélünk, amely nem a homo naturalis sajátja, jóllehet megtanítható neki is, de benne életté nem válhat, hanem a homo renatus, az újjáteremtett ember életében jelenhet meg, az ő számára érték és mérték, nem csak érthető, hanem élhető, nem csak belátható, hanem járható út is. A keresztyén etika, mivel a Krisztust követő ember erkölcsi élete, Jézus Krisztusra mint szegletkőre épít. Ismeretét pedig az egész isteni kijelentésre, a teljes Szentírásra terjeszti ki. Azért fontos ezt hangsúlyoznunk, mert a Krisztust követő ember hajlamos az erkölcsöt és az egyházi fegyelmet szűkebb alapokra korlátozni, például csak a Tízparancsolatra, vagy csak a Hegyi beszédre vagy csak a János evangéliumára.
Másodszor szükséges az etikának a dogmatikához való kapcsolatát tisztán látnunk. A dogmatika közli az egyháznak a teljes Szentírásra épülő hitbeli ismeretét, vallás tesz azokról a bizonyságokról, melyeket a teljes Szentírás a Szentháromság Istenről elmond. Ebben az értelemben a dogmatika norma cre-dendorum. Az etikát a reformátorok azért nem tárgyalták a hitbeli alapigazságoktól függetlenül, mert pontosan érezték azt, hogy minden hitben elfogadott igazság életigazság is egyúttal, tehát a norma credendorum mindig norma agendorum kíván lenni. Ha ezt az axiómát képpel akarjuk megjeleníteni, akkor a dogmatika teljes körét lefedi az etika. El kell oszlatnunk azt a téves ismeretet, hogy az etika a dogmatika függelékeként értendő, amely csupán bemutatja azokat az alapvető vonalakat és szálakat, ahol a keresztyén életvitelnek haladnia kell. Ugyanígy tévesnek értjük azt is, amikor norma credendorum nélkül fejtünk ki hangzatos etikai téziseket és csodálkozunk rajta, ha levegőben lógnak, senki komolyan nem veszi őket.
Tisztázandó továbbá az is, hogy a keresztyén etika nem individuál, hanem közösségi etika, ahogyan az eklézsia egy közös hitvalláson lévők egysége, „hiszem a szentek közösségét", ugyanígy a keresztyén erkölcsiség a közös hitvalláson alapuló Krisztust követő élet rendje. Az a törekvés tehát, hogy a keresztyén hit, a Krisztust követő élet magánügy és azt lehet izoláltan, individuális alapokon élni egyházhoz tartozás nélkül is, azaz kivonva magunkat a közösség fegyelmező ereje, vagyis az egyházfegyelem hatása alól, abszurd dolog, tudatos vagy tudattalan tévedés. Az egyházfegyelemnek ugyanis csak az egyházon belül van értelme, viszont az egyházfegyelem hatása ugyanúgy, mint az egyház életének a hatása só és világosság a földön, nem pedig izolált, mint ahogy az olajcsepp lebeg a víz színén. Ha az egyház tagjai vagyunk, tagjai a communio fidelium-nak coetus electorum-nak, coetus vocatorum és congregatio sanctorum-nak, tehát ha Krisztus testének tagjai vagyunk, akkor egymással is ennek megfelelően keresztyén etikai kapcsolatban állunk s akkor a szentek közösségében helye van az egyházfegyelemnek.

Egyházfegyelem, illetve az egyházfegyelem ellehetetlenülése a
Magyországi Református Egyház különböző szintjein

Az egyházfegyelem megvalósításának nehézségei felszíni tüneteit jelentik mélyebben meglévő hitbeli és erkölcsi problémáknak. A kérdés nem 20. századi, hiszen a református hit, erkölcs és egyházfegyelem összhangja utoljára a puritánizmus idején valósult meg, valamint azokban a gyülekezetekben élt tovább, ahol hitvallásos meggyőződéssel, erkölcsi egységgel és a felnőtt, nagykorú keresztyén élet fegyelmezettségével élt és szolgált a gyülekezet.
Ahol az egyháztagság az Ige komolyan vételét jelentette, hogy „a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, melyet Istentől nyertetek és nem a magatokéi vagytok, mert áron vétettek meg, dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi" (1Kor 6,19). Ott van helye az erkölcsi intésnek: „minden dolgotok szeretetben menjen végbe", „a szeretet képmutatás nélkül való legyen közöttetek, iszonyodjatok a gonosztól és ragaszkodjatok a jóhoz" (Róm 12,9). Ott van helye a keresztyén gyülekezeti fegyelemnek: „ha valakit valami bűn megejt is, ti lelkiek, igazítsátok útba az olyat, szelídségnek lelkével, de vigyázz magadra, hogy te magad is kísértésbe ne essél. Egymás terhét hordozzátok; így töltitek be a Krisztus törvényét." (Gal 6,1-2 - Ravasz L. ford.)
Az egyházfegyelem a gyülekezeti élet szintjén, etikai síkon tehát a hitben nagykorúvá lett ember önfegyelme. A közösség fegyelmező erejének ott és akkor kell érvényesülnie, amikor valamelyik tag bűnbe esik, és ez a bűn nyilvánvalóvá lesz a többiek számára, azonban bűnbe esett testvérünk önmaga nem képes ezt felismerni. A fegyelmezés módja nyilvánvaló: igazítsátok útba szelídségnek lelkével. Ennek egészséges rendje a négyszemközti intés, ha szükséges tanúk előtti intés, ha pedig ez sem használ, akkor a közösség előtti intés.
Az egyházfegyelemről szóló egyháztörténeti tanulmányokból kiderül az, hogy a zsinatok által lefektetett kánonokat miképpen tudták és meddig tudták a gyülekezetek gyakorlattá tenni, valamint az is, miképpen lehetetlenült el az egyházfegyelem gyakorlása, melynek hitbeli és etikai gyökerei egyértelműen meglátszanak. A Komjáti kánonok (1623), melyek évszázadokra meghatározták a Dunántúli és Dunamelléki Egyházkerület életét, ezt írják az egyházfegyelemről: el kell tiltani a sákramentumoktól azokat „akik Isten igéjét megvetik, a keresztyén vallás alapigazságait, sőt az Úri imádságot és az Apostoli hitformát sem tudják, az Istent nem félik, ... mint akik a keresztyén hittől idegenek, a keresztség és úrvacsora szentségét is megtagadni rendeljük, sőt ha meghalnak, tisztességes temetésben sem kell őket részesíteni..." Ennek szellemében 1677-ben Tolnai Borbély Gergely esperesi körlevelében megtiltja a farsangolást, a táncolást és tobzódást még a lakodalmakban is, valamint a szitkozódást és átkozódást s az ilyen bűnökben lévőket eltiltja az úrvacsorától, valamint kirekeszti a gyülekezetekből. 1713-ban a Kocsi zsinat elrendeli,1 hogy a presbiterek felügyeljék az egyház anyagi javait, de a presbiteri esküben ott találjuk a presbiterek feladatai között az eklézsia békéjére való felügyelést, a rendetlenek feddését: „az ekklézsiának tisztaságára vigyázok, a háborgókat békéltetem...(Császári gyülekezet presbiteri esküje). „Az ekklésia munkájában szolgálatokra mindeneket, minden személyválogatás és kedvezés nélkül parantsolok és parantsoltatok, az engedetleneket, szófogadatlanokat, úgy szinte a cégéres és botránkoztató bűnösöket, káromkodókat, paráznákat, versengőket az ekklésia elöljáróinak bejelentem" - így a gyermelyi gondnok esküjének szövege a 18. századból. Az egyházi fegyelmezést ekkor kizárólag a presbitérium, élén a lelkipásztorral gyakorolta, s ennek alapja a hitben való tekintélyük és a keresztyén életben, megszentelődésben történt előmenetelük.
Egy évszázaddal később a nyilvános feddés helyett a lelkipásztor négyszemközti intését engedi meg az aranyosi egyházkerületi közgyűlés határozata (1815), melyet a javítás érdekében keresztyéni szeretettel és szelídséggel kell gyakorolni. Ennek következménye, hogy egy évtized múlva az ácsi prédikátort már azzal vádolta meg egy asszony, hogy elküldte őt az úrasztalától, holott a paráznaság bűnében vétkes férjének kiszolgáltatta az úrvacsorát. Ezt az időszakot követően rendre fordulnak elő olyan eljárások, ahol a lelkipásztort feljelentik, s megdöbbentő, hogy el is marasztalják az egyházfegyelem gyakorlása miatt. A későbbiekben hiába próbálták már visszaállítani az egyházfegyelmet, nem sikerülhetett, mert a hozzá való erkölcsi alapot nem lehetett visszaállítani. Néhány gyülekezetben azért még a 20. században is megmaradt a bibliai értelemben vett egyházfegyelem, de ez már régen nem volt általánosnak mondható. Hiányzott a hitbeli érettség, később hiányozni kezdett a lelkipásztori példaadás vagy a presbitérium részéről való példamutatás. Botránkozások és botránkoztatások gyengítették az egyház tagjainak hitét és erkölcsét.
A református egyházban az egyházfegyelem erkölcsi alapját a fegyelmező hitbeli és erkölcsi tekintélye határozta és határozza meg. Csak az a lelkipásztor tud fegyelmezni lelkigondozással, igehirdetésen keresztül, akinek a saját hitbeli és erkölcsi élete tekintélyt szerez, azaz nem botránkoztatja a hívőket. Az egyházfegyelem gyakorlása lelkipásztori szinten csak akkor valósul meg, ha a személyes élet példáján túl az egyházközség élete iránti felelősség is szemponttá lesz.
Természetesen nagyon nehéz átlépni egy olyan korszakot, amikor évtizedeken keresztül a missziót titokban, a felsőbbség által gerjesztett bűntudat közegében kellett folytatni, amikor hivatalos lapunk és az egyházközség hitben járó prédikátorának igehirdetése között mély szakadék tátongott vagy egyenesen ellentét mutatkozott, valamint a felsőbbség fegyelmezése és a fegyelmezés önmagunkra vétele a mártíromság arcát öltötte, hiszen olyanoktól kellett szenvedni, akiknek kötelességük lett volna velünk együtt szenvedni. Ugyancsak nehéz átlépni azon a gyakorlaton, hogy nem fegyelmezési ügyekben, hanem egyet nem értés esetén is presbitereink vagy egyháztagjaink az esperesekhez, püspökökhöz jelentik fel lelkipásztoraikat, illetőleg a lelkipásztorok egymást, az egyházfegyelem eszközét saját bosszújuk eszközévé próbálva zülleszteni. Sajnos ez a gyakorlat azért lett általánossá, mert az egyházi vezetés gubernátori feladatait félreértve készségesen taktikázgatott, fegyelmi vizsgálatokkal sakkban tartva, erkölcsileg lehetetlenné téve lelkipásztorokat. Az új egyházi törvénykezés sajnos ezt a vonalat viszi tovább akkor, amikor az egyházfegyelem gyakorlását a gyülekezeti vezetéstől elvéve az egyházmegyének illetőleg az egyházkerületnek adja. Ezzel elveszi jogi értelemben az erkölcsi alapot az egyházfegyelem gyülekezeti szintű gyakorlásától. Viszont erkölcsi alapot ad a Római levélben súlyosan elitélt viszálykodásnak, irigységnek, álnokságnak, besúgásnak, rágalmazásnak, engedetlenségnek, szívtelenségnek, engesztelhetetlenségnek és irgalmatlanságnak (Róm 1,30-31).
Az egyházfegyelem gyakorlása mai jogi rendünkben első fokon az egyházmegyék kezébe kerül, de amint fentebb említettem immár kétes értékű erkölcsi alappal. A korábbi gyakorlat az volt, hogy az egyházközségen belül el nem rendezhető és az egyházközség kompetenciáján túlnyúló ügyek, illetve a fellebbvitel tartozott az egyházmegyéhez, ma pedig ott van az egyházfegyelem első foka. Ez etikai értelemben az egyházfegyelem ellehetetlenülését jelenti. Ellehetetlenülést akkor is, ha minden csip-csup ügy ott kerül megtárgyalásra, és akkor is, ha a gyülekezetben már tűrhetetlenül elmérgesedett és javíthatatlan állapot kerül az egyházmegye elé. Az egyházfegyelemnek ez a modellje a gyülekezeti élet ellehetetlenülését is magával hozza. Nézetem szerint eddig is „megszámlálhatatlan a fogyatkozás" a református egyház hitbeli és erkölcsi éle-tében, nem kellene az egyházfegyelem gyakorlásának ezzel a félreértett módjával az előbbieket még fokozni.
Az egyházfegyelem gyakorlásának zsákutcája a felsőbb szinteken a vocatio externa helytelen gyakorlatából is következik. Milyen alapon gyakorolhatott egyházi fegyelmet az az egyházi vezető, akinek vokátora és elektora a kommunista diktatúra volt?! Az egyházi vezetés múltbeli bűne első renden nem is némely tettük erkölcsileg kifogásolható volta, hanem abban állt, hogy hitre jutott egyháztagjainkat éppen gubernátori tevékenységükből kifolyólag folyamatosan megbotránkoztatták. A mai egyházvezetés fegyelemgyakorlásának pedig legnagyobb gyengesége az, hogy kétségbe esve igyekezik visszaállítani a vezető sze-mély és testület fegyelmezéshez szükséges tekintélyét, de ezzel többnyire még inkább aláássa azt. Ugyanis tekintélyt hitben és erkölcsben csak úgy lehet gyakorolni, hogyha hiteles személyiség hiteles pozícióban teszi ezt. A pozíció hitelvesztettségét sajnos egyik napról a másikra nem pótolhatja és nem állíthatja helyre a pozíciót betöltő szolga hitelessége.
A fent elmondottakon túl az egyházfegyelem helyreállításának akadályát a keresztyén élet „civil rendjének" hiányában látom. Gyülekezeti tagjaink és lelkipásztortársaink jó része a hitéből fakadó bizonyságtételének megvalósulási lehetőségeit, tehát erkölcsi vetületét nem látja a hétköznapi életben megvalósíthatónak. Amíg a gyülekezeti alkalmakon lelkes bizonyságtételek hangoznak el, a hétköznapi életben a világ szerinti értékek dominálnak (nevelésben, családi élet terén), ugyanazokat a státusz-szimbólumokat értékelik és szerzik meg gyülekezeti tagjaink, lelkésztársaink, nem mérlegelve, hogy azok jók vagy bűnre visznek. Akiben pedig ezek az értékek nem tisztázódtak, hogyan lehet segítségére azoknak a hitben erőteleneknek, akik tőle várnak eligazítást.
Az egyházi élet belső rendjének ellehetetlenülésére csak egyetlen példa. Az elmúlt napokban keresett meg egy missziói lelkületű kedves kolléga a környékünkről, aki azzal állt elő, hogy „hitmélyítő" alkalmat szeretne tartani a mi gyülekezeti termünkben, mert a korábban tartott ilyen alkalmakon többnyire fehérváriak vettek részt. Ez zárt körű lenne, meghívásos alapon. Amikor okát adva döntésemnek nemet mondtam, az volt a következő kérdés, hogy mi lenne, ha megtartanák valamelyik városi iskola kibérelt termében szintén a gyülekezetünk területén. Először nem értette, hogy miért mondok erre is nemet. Abban a reménységben, hogy nem a misszió és a hitépítés ellenségét ismerte fel ez alapján bennem, az eset erkölcsi és egyházfegyelmi kérdéseket egyaránt felvet. Először azt, hogy korábban is meghívókat küldött ki gyülekezeti tagjainknak, amelyben zártkörű alkalomra hívta őket anélkül, hogy erről a lelkipásztorukat értesítette volna, s ennek szükségét sem érezte. A gyülekezeti tagjaink elmentek rá, s szintén nem érezték szükségét, hogy erről beszéljenek. Másodszor zárt körű hitépítést szeretne tartani a gyülekezeti teremben, ahol mindig nyilvános alkalmak vannak, erre meghívókat küldene, de nem tisztázott, hogy egyiket miért hívja, a másikat miért nem. Van-e ennek a kirekesztésnek erkölcsi oka? Végül pedig nem érzékeli, hogy másik gyülekezet területén egy iskola kibérelt termébe hívogatni a gyülekezet tagjait zavart kelt és rossz lelkiismeretet támaszt. Hangsúlyozom, hogy itt nincsen szó rossz szándékról, hanem csupán az egyházfegyelem ellehetetlenüléséről.

Összefoglalva a fentieket az egyházfegyelemnek dogmatikai és etikai hátterét az egyház életének minden szintjén akképpen szükséges újragondolni, hogy a 21. században, amint a puritánizmus a 17. században megtette, a Krisztus követésének bibliai jó rendjét le kell írnia, hogy akik hisznek „ilyen értelemben" legyenek. Református keresztyén testvéreink megtalálhassák a fegyelmezett hitélet módját jó bizonyságot téve a kívül valóknak. „Az ismeret által isteni természet részeseivé leszünk, és kimenekülünk a romlottságból, amely a bűnös vágy által uralkodik a világon. Éppen ezért ti is teljes igyekezettel arra törekedjetek, hogy hitetekben mutassátok meg a jó erkölcsöt, a jó erkölcsben az ismeretet, az ismeretben az önmegtartóztatást, az önmegtartóztatásban az állhatatosságot, az állhatatosságban a kegyességet, a kegyességben az atyafiakhoz hajló szívet, az atyafiakhoz hajló szívben a szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, sem restekké, sem gyümölcstelenekké nem váltok a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésében... Ennélfogva atyámfiai igyekezzetek a ti elhívástok és kiválasztástok tudatát minél erősebbé tenni, mert

                                                                                                         

1 Az adatok megtalálhatók Gerecsei Zsolt: „Adatok az egyházfegyelem alakulásához a Tatai Egyházmegyében", Tatai Egyházmegye tanulmányi füzetei 1., 1999, 12-18.old.

2018. január 17., szerda,
Antal , Antónia napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 5190
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 39427396

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat