belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Szenczi László

Hálaadó megemlékezés Balla Rebeka diakonissza testvér lelki szolgálatáról

1928. március 25-én egy felvidéki kis falucskában, Marcelházán megszületett a Nehézy Károly vezette Béthel mozgalom első árvaháza. Engemet féléves koromban, az elsők között fogadtak be teljes gondozásra, mert szüleimet elveszítettem. 

Gondozói szolgálatra azokat vették fel, akik önként, jókedvvel, fizetés nélkül voltak hajlandók ifjúságukat, egzisztenciájukat, testi, lelki erejüket Isten ügyének szolgálatára, az árvák gondozására fordítani. A Lélek sokakat indított jelentkezésre. Ők Istennek áldott gyermekei voltak. Balla Rebeka testvér az elsők között jelentkezett. Mint cselédlány, az összes megtakarított pénzével együtt, teljes szívvel és lelki erejével az árvák szolgálatára kötelezte el magát, mint diakonissza testvér.

Az én kis szívem leginkább őhozzá vonzódott, mert ő elsősorban a kicsinyekkel való foglalkozásra fordította a legnagyobb hangsúlyt. Arca állandóan sugárzott, mennyei fény áradt lényéből, mert Istennek teljesen átadott életű, áldott gyermeke volt. Nagyon szerettük őt és hallgattunk is rá. Szelíd egyénisége, szeretetteljes figyelmeztetései mindig nagy hatással voltak ránk. Édesanyánk volt.

Minden este ő olvasott fel nekünk egy-egy részt "Tamás bátya kunyhója" című könyvből. Mi feszült figyelemmel hallgattuk a rabszolgasors keserveit és gyakran sírásra is fakadtunk, mert annyira együtt éreztünk a szenvedő rabszolgával. Időnként azonban arra is utalt Rebeka néni, hogy ma is élnek rabszolgák, sőt mi is azok vagyunk, a bűn rabszolgái. Amikor rosszak vagyunk, akkor a bűn uralkodik rajtunk, de Isten meg tud szabadítani ebből a rabságból. Ezért küldte el az Ő Szent Fiát, Jézus Krisztust, hogy megváltson bennünket bűneink rabságából. Ezt mi akkor még nem értettük meg, igen kicsinyek voltunk, de hol könnyes szemmel, hol sugárzó arccal aludtunk el Tamás bátya sorsfordulásaitól függően. Az első álmunkban azonban éreztük, hogy egy szerető szív homlokon csókol bennünket minden este. Így kívánta Rebeka néni pótolni a mindannyiónk számára annyira hiányzó anyai csókokat.

Ahogy aztán nőttünk, egyre inkább kezdett világossá válni előttünk, hogy bizony mi is bűnösök vagyunk, a bűn rabságában élünk. Gyermeki imádságaink tartalma megváltozott. Már a bűnök bocsánatáért is kezdtünk imádkozni, de még több évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy igazi bűnbánatra és megtérésre jussunk el. A magvetést azonban Isten Rebeka néni útján elvégezte.

Ma már tudom, s az esti felolvasások is arra emlékeztetnek, amit a 467-dik dicséretünk így fejez ki:

 

"Mily jó, ha bűntől már szabad,Az Úr szolgája vagy;A bűn szolgája gyáva rab,A Krisztusé szabad.

 

Már szolgád lettem Jézusom,Ki értem áldozálMás uram nincsen, jól tudom,Mert bűnből kihozál."

Rebeka testvér áldott lelki szolgálatot végzett az árvaházi mozgalomban is. Mivel Nehézy Károly tiszteletes úr rendszeres felkészítő kurzusokat tartott Kisújfalun a diakonisszák részére, ezért Rebeka testvér lelkileg felvértezve végezte missziói munkáját. Erről a korabeli sajtótudósítás a következőket örökítette meg:

"Marcelházán például a szoba annyira megtelt, hogy a zenekarnak csak a konyhában jutott hely. A zenekar lélekvidámító hallelujái után az aranymondásokról beszélgetnek sok áldással. Mindenki nagyon boldog, hogy egy Lélek hatja át őket. A keddi belmissziói imaóra boldog alkalom és bíztató együtt harcolni az Úr ügyéért. 
Bátorkeszin is megtelt a kis szoba, hogy alig fértek el benne. Éneklés és imádság után az aranymondásokra került sor. A bizonyságtételek úgy kapcsolódtak egymásba, mint a láncszem és az a boldog öröm, mely a szíveket betöltötte, bizonysága annak a vágyakozásnak, melyet a Lélek ad a szívekbe. Itt is nyilvánvalóvá vált, hogy egy Atyának a gyermekei ők és egy Lélek lakozik bennük. 
Madaron háromszor van hetenként összejövetel. Ez a közösség a legnépesebb, bár a férfiak aránylag feltűnően kevesen vannak. Itt is megragadó az Ige utáni éhség."

Rebeka testvér nemcsak ezeken a helyeken szolgál bizonyságtételekkel, hanem az asszonyok részére rendszeresen szervezett konferenciákon, a Tábitha kurzusokon az 1940-es évek elején.

Az általa írt "Csendes órák gyöngyei" című napi feljegyzéseiből a következőket tudjuk meg:

"Az én Istenem rajtam nyugvó kegyelméből 1945. VI. 28-án jöttem haza Pozsonyból Komáromba. Hálával köszönöm jó Atyám, hogy 6 évig hordoztál Pozsonyban, és eszközöddé tettél. Kérlek, áldd meg, akiket ott lélekben nékem adtál, akik munkatársaim voltak, akik velem együtt imádkoztak, akiknek fájt az én eltávozásom. Kérlek, Jézusom, Te légy vigasztalójuk, és tedd őket önálló, bátor tanítványaiddá. Áldd meg a bibliakör minden tagját és az egész gyülekezetet a Benned való élettel. 
Mindjárt az első nap nagy szomorúságunk volt. Szegi Zsiga 11 éves teljesen árva fiunk egy óvatlan pillanatban felmászott a magas feszültségű vezetéket tartó villanyoszlopra és súlyos égési sebeibe félóra múlva meghalt. Istentől nagy figyelmeztetés ez számunkra, hogy a gyermeki lelkekkel milyen fontos a Jézusról beszélni, velük imádkozni, mert nem tudjuk, hogy mikor hívja el őket az Úr. 
Csukás Zsiga tiszteletes úr ezt hűségesen végzi, ezért hisszük, hogy a mi árva fiunkat az Úr Jézus magához fogadta. Ez a vigasztalásunk. 
1945. aug. 11-én Marcelházán voltunk. Csukás Zsiga tiszteletes úr hirdette az Igét a 80. Zsoltár alapján. "Eleveníts meg minket és imádjuk a Te nevedet. Seregeknek Ura, Istene! Állíts helyre minket, világoltasd a Te orczádat, hogy megszabaduljunk." (19-20. versek). A keresztyén élet megújulásáról beszélt, amire mindnyájunknak nagy szüksége van. Csak a Lélek által lehet megújulni. Délután a Lukács 11. alapján a kitartó imádkozásról volt szó. 
Délután 3 órakor ünnepélyt tartottunk. A terméketlen fügefáról Rebeka testvér tartotta az igemagyarázatot. Az árva fiúk énekeltek, szavaltak, felolvasást tartottak. Gizella testvér a Lélek gyümölcseiről beszélt. Zsiga bácsi összefoglalta az igei mondanivalókat. Ezt követően az aranymondásokról beszélgettünk. Új éneket is tanultunk és kánonban énekeltük. Az összejövetel 3 óra hosszat tartott. Mivel oly sokan voltunk, az ünnepélyt az udvaron tartottuk. Új tagok is megjelentek, de a régiek is visszatértek a lelki közösségbe, még katolikusok is. Hisszük, hogy az Ige nem tér vissza üresen, hanem megtermi gyümölcsét. 
Az ünnepély után az árvaházi testvérek ettek és útra keltek, hogy újból megtegyék a három órai utat gyalogosan. Valamennyien boldogok és vidámak voltak."

Ahonnan tehát elindult 1928 márciusában az árvaház Isten Lelkének munkája nyomán, ott 1945 augusztusában már a beérő gyümölcsök (árvák, Isten áldott gyermekei) tehettek bizonyságot nagy fáradság (oda-vissza 50 km gyalogút) árán is. Isten Szent Lelkének munkáját a világháború csak felerősítette, és kezdetét vette egy új ébredés.

Az Úr lehetővé tette kegyelme által, hogy a németországi levente- katonaságból hazatérve már én is itt dicsőíthettem Rebeka testvérrel, Csukás Zsiga tiszteletes úrral és az árvaházi lelki testvéreimmel együtt a mi megőrző, megtartó Mennyei Atyánkat, hirdetve az Ő csodálatos nagyságát, hatalmát, megmentő szeretetét és üdvözítő kegyelmét.

Olyan csodálatos volt, hogy a bizonyságtételeink túláradó öröme feledtetett velünk, a gyenge fizikumú Rebeka testvérrel is, minden földi fáradtságot, mert a mennyei öröm túlragyogott bennünk mindenek fölött. Dicsőség a Mennyek Urának!

A világháború után a felvidéki diakonisszákkal együtt Rebeka testvért is Magyarországra telepítették. Ő Debrecenbe került Szabó Béla volt pozsonyi esperes családjához és a Mester utcai gyülekezetben végezte több éven át a lelki szolgálatot. Áldott lelki közösség jött létre szolgálata nyomán.

Megbetegedése után Mözsre került a feleségem szüleihez, befogadták és gondozták is. Ő pedig házi bibliaköröket tartott a Tessedik családnál a hatóságok és a lelkész engedélye alapján. Élénk imaélet, közösségi élet, áldott bibliaórák segítették elviselni az áttelepített reformátusok mindennapos keserveit, az otthonuktól megfosztottság súlyos fájdalmait. Testi erőtlensége ellenére lelki erőt sugárzott a megkeseredett, Isten után vágyakozó szívekbe.

Rebeka testvér az én társkereső éveimben is jelentős szerepet töltött be. Kapcsolatunk rendszeres maradt az egyetemi évek alatt is. Figyelemmel, imádsággal kísérte életutamat, én pedig hallgattam rá, mert ő az Úr küldötte volt az én életemben, a társkeresés időszakában különösen. Anyai szeretettel ügyelt arra, hogy helyesen gondolkodjam a jövőm és a jövőnk felől. Ezt bizonyítják a mindeddig megőrzött drága levelei. Érdemes ezekbe is kicsit betekinteni.

1952. szeptember 11-én ezt írja: "Drága Fiacskám! Imádkozzál azért, hogy ne te válasszad az élettársat, hanem imádkozd ki az Úrtól, hogy hozzád illő legyen, hogy áldás lehessetek egymás számára. Az igazi élettárs lelki, testi barát, aki előtt nincs titok, teljesen őszinte, egymást segítő, egymásért küzdő, egymásnak szolgáló, hűséges barátok. Ilyen élettársat csak Isten adhat. Én ilyet kívánok neked, kedves fiam."

1953. január 18-i levelében újra csak megörvendeztet. 
"Drága Fiam! Örömmel és szeretettel olvasom mindig leveledet, mert Vilmácska megosztja velünk örömét. Én is imádkozom értetek minden nap, hogy az Ő szeretete kísérje életetek útját, az Ő igéje neveljen, tisztítson mindkettőtöket, és készítsen el majd, hogy az Ő szeretetében összeforrva járhassatok az Ő akarata szerint a keskeny úton..."

Az 1953. február 22-én írt levele mélyen meghatott: 
"Drága Fiam! Köszönöm a kedves leveledet, amelyből annyira kiáradt Isten szeretete, hogy nem lehetett könnyek nélkül olvasni. Ugyanazt én is elmondhatom, hogy az Úr kiemelt engem is. Hála és dicsőség érte! Jézus önként vállalta értünk a szenvedést. Ezt nem lehet meghálálni." Örömujjongással írja a 49. hallelujah ének csodálatos 4. versét:

 

"Azóta Véle járok,Szívem csak érte él,Csodás lényét megértemSzentlelke fényinél.Örök éltem sem lesz elégZengnem az Ő dicséretét.Kéz, amely kerestél,Szív, amely szerettél,Vér, mely eltörölte bűnömet,Mindörökre áldva légyetek!"

A legtöbb lelki erőt az esküvőnkre írt 1955. február 17-i levele nyújtotta. Ebből egy rövid idézet: 
"Az Úrtól van az értelmes feleség." (Példabeszédek 18:15.) 
"Drága Gyermekeink! A minden áldások Istene fogadjon most kegyelmébe titeket, amikor elértetek életetek fordulópontjához és ráléptetek egy új élet ösvényére. Ebbe az életbe még nem láttok bele, csak a reménység sugara hatol előre, hogy halvány világosságot vessen a jövőbe... 
A szeretetnek az Istene kösse össze szíveteket hűséges, szolgálatkész és soha el nem fogyó szeretettel, hogy így egymás kezét megfogva, egymás terhét hordozva, egymás örömeit megédesítve, hitben és szeretetben mehessetek tovább ebben az életben. 
Jézus Krisztus néktek Megváltótok és a Szentlélek, aki ezt az üdvözítő kegyelmet néktek kijelentette, tanítson meg arra, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljetek e jelenvaló világban, várván ama boldog reménységet, és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusnak dicsőséges megjelenését. A mi Urunk a kánai menyegzőn a vizet borrá változtatta; úgy fordítsa életetek minden keserűségét örömre. Ez a nap pedig legyen örömnap számotokra, amelyre mindig hálával gondoljatok majd vissza. Imádkozó szeretettel gondol Rátok Rebeka nénétek." A hallelujah 282. énekét is elküldi, amelynek első verse:

 

"Menj elől Urunk,Merre indulunk.Ím előttünk áll az élet,Hadd kövessünk benne Téged,Míg majd szent kezedMennybe fölvezet."

Rebeka néni további levelei is mindenkor lelki felüdülést jelentettek mindkettőnk számára. Lelki gondozásunkat súlyos betegsége ellenére is vállalta. Csodálatos és felelősségteljes útravalót adott mindkettőnknek a pedagógusi hivatás gyakorlásához, a ránk bízott feladatokkal való foglalkozásokhoz. Pislákolva fénylő mécsesünkbe általa a mi Urunk olajt öntött, hogy messze fénylően, tisztán tudjunk világítani az egyre sötétedő földi világunkban. Legyen Övé a dicsőség, hogy így készülhettünk hivatásunk teljesítésének nagy útjára! 
1955. szeptember 10-én érkezik meg Rebeka testvér csodálatos tanévnyitó levele a következő igei bevezetéssel:

"Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által." (Galata 3: 26.)

"Drága Gyermekeink! Örömmel olvastuk Laci levelét. Olyan jó volt, mintha csak ott lettünk volna kedves otthonotokban, és mindent megmutattatok volna. Veletek együtt örülünk, és hálásak vagyunk azért a kedves lakásért, amelyet most már a "mi otthonunknak" nevezhettek. Övé legyen a dicsőség érte! 
Boldogok vagyunk azért is, hogy igyekeztek minél jobb munkát végezni. Tudjátok, hogy ezzel is az Úrnak szolgáltok. Hogy ez minél jobban sikerüljön, naponként imádkozunk értetek. A csendességetek megtartása éppen olyan fontos, mint az étkezés, vagy a mosakodás. Az Úr legyen vigyázó köztetek, hogy a szeretet és békesség köteléke mindvégig megmaradjon."

Az első közös tanévünkben nagy gondok nehezedtek ránk. Feleségem államvizsgára készült, közben nagyon vigyázva várta első gyermekünk megszületését, de az iskolai munkáját is kellő tisztességgel végezte. Nagy örömünkre Rebeka néni segítségünkre sietett, akit magunkhoz fogadtunk, mint lelki édesanyánkat. Isten ő általa erősítette szövetségünket, lelki életünket. A naponkénti közös imaórák erősítették hitünket és együttes hálaadással dicsőítettük a mi gondoskodó, minden szükséget biztosító és lelki békességet adó Mennyei Édesatyánkat. Áldott legyen a mi Urunk, aki gazdag erőforrásunk volt e nehéz időben!

A napok, hetek gyorsan teltek az Ő meg-megújult kegyelmét, irgalmát és szeretetét megtapasztalva. Türelmesen vártuk a kis vendéget Isten ajándékaként. Sok együttes imádság hangzott el érte, hogy egészségesen születhessék meg. A szülés ideje hamarosan elérkezett. 1956. május 17-én hajnalban, a pincehelyi kórházban megszületett a gyönyörű, egészséges, szép kislányunk, Mártikánk. A hír hallatára a lehető leggyorsabban mentem a kórházba meglátogatni Vilmát és a kislányunkat. Amikor megálltam Vilma ágya mellett és megmutatták a kislányunkat, az örömtől kicsordultak a könnyeim. Csendben hálát adtunk Istennek ezért a gyönyörű ajándékért, s azért, hogy Vilmát is megőrizte, megsegítette e nehéz órákban.

Boldog voltam nagyon. Vilmikém édesanya lett, én pedig édesapa. Micsoda öröm és felelősség ez! Milyen drága ajándéka ez Istennek! Boldogan vittem haza a hírt Rebeka néninek, akivel együtt Isten elé borulva adtunk hálát ezért a megőrző kegyeleméért és ajándékáért. Szívünk csordultig telt hálaadással és az Ő dicsőítésével.

Még nagyobb lett az örömünk, amikor 6 nap múlva hazahozhattuk Vilmikét és az újszülött kislányunkat. Ujjongó örömmel kiáltottam fel: Rebeka néni! Itt van Mártikánk! Ezután csodálatos meglepetés ért bennünket. A babakocsi feldíszítve várta az Úrtól érkező drága kis ajándékot, ezzel a felirattal:

 

"Áldott, aki jő az Úrnak nevében!"

Az édesen alvó Mártikát ebbe a babakocsiba helyeztük el, mi pedig hárman egymást átölelve, örömkönnyek között adtunk újra hálát Istenünk ajándékáért. Legyen örökké áldott az Ő Szent neve!

Rebeka néni gyöngülő egészségi állapota miatt hívő testvéri segítséget kaptunk a tolnai Mári néni személyében. Így szép munkamegosztás jött létre a családban, csökkentve Rebeka néni fizikai terhelését. A naponkénti áhítatok, Rebeka néni igemagyarázatai áldott alkalmak voltak. Egy szívvel és egy lélekkel tudtuk dicsőíteni a mi Urunkat, Megváltónkat. A kislányunk is megérezte e nyugodt, boldog, szeretettől sugárzó családi légkör csodálatos, békés nyugalmát. Sokat mosolygott és szépen fejlődött. A mi Urunk áldása már az ő kicsi életére is kihatott.

20 hónap múlva aztán kopogtatni kezdett a második gyermekünk. Nagy öröm és reménység élt szívünkben, hogyha többen is leszünk, Isten megadja hozzá a szükségeseket is. Így is történt. A második gyermekünk, Évike is a pincehelyi kórházban született meg és készültünk meglátogatására Tessedik mamával együtt. Mártikánkat pedig Rebeka nénire szerettük volna bízni. 
Ekkor azonban rettenetes dolog történt. Rebeka néni egyszer csak fájlalni kezdte a fejét, odakapta a kezét és azt mondta: Jaj, de rosszul vagyok! Többet szólni már semmit sem tudott. A kihívott orvos súlyos agyvérzést állapított meg és azonnal a pincehelyi kórházba utalta, de megjegyezte, hogy itt már látogatásokra nem lesz szükség. Mit tehettünk mást, mint édesanya vigyázott a 20 hónapos Mártikánkra, én pedig elkísértem Rebeka nénit a kórházba. Útközben azért adtam hálát Istennek: nem engedte, hogy Mártika magára maradjon a magatehetetlen, súlyos beteg Rebeka nénivel. Csodálatos isteni megőrző kegyelem volt számunkra, hogy nem így következtek az események.

Rebeka nénit az intenzív osztályon helyezték el, de mi bíztunk abban, hogy Istennek lesz hatalma őt meggyógyítani. Nagy volt a próbatétel, mert állapota nem javult, inkább súlyosbodott. Az orvosok már le is mondtak róla, ágyát elfüggönyözték és várták a halálát. Beszélni már nem tudott, de minket még megismert, s ezt ujjával jelezte.

Mivel helyzete továbbra sem javult, édesanyánk megemlítette neki, hogy elvisszük Mözsre és ott fogja gondozni. Óriási csoda történt. Rebeka néni ekkor megszólalt és ennyit mondott: Jaj, de jó lesz! Valóban a kórházból házi gondozásba került a beszélni már nem tudó drága testvérünk. Gondozása nagy áldozatot kívánt édesanyánktól, amit hűségesen el is végzett, amíg erejéből megtehette. Ekkor Nagy Gyula pesterzsébeti lelkipásztor javaslatára Budapestre szállítottuk a Bethesda kórházba további gondozásra. Itt még 5 évig élt. A gondozók azt mondták, hogy beszélni már nem tudott többé, de sugárzó tekintetével dicsőíteni tudta élete végéig a Megváltó Urát. A betegek és a gondozók szívesen igyekeztek a közelében lenni, mert egyszerű lénye dicső fénnyel hirdette mindenki számára a mennyei békesség megnyugtató örömét. Ez lett az ő utolsó éveinek drága és minden addigi bizonyságtételét felülmúló szolgálata. Mi pedig a kórház költségeiből szerény lehetőségeinkhez képest rendszeres hozzájárulást vállaltunk.

Eltávozása számunkra nagy veszteséget jelentett. Nekünk a lelki örömök forrását, igemagyarázatai, szelíd figyelmeztetései az életutunkat a keskeny úton való megtartását jelentették. Áldott legyen drága emléke! 
Legyen áldott a mi Urunk, hogy megengedte, hogy vele együtt lehettünk és éveken át együtt dicsőíthettük a mi Megváltó Urunkat. Örökké dicsőíttessék az Ő Szent Neve azért, hogy sokak számára élete teljes odaszentelésével adott lelki ajándékokat és sokakat vezetett el a megtérés útjára.

Isten kegyelmében bízva találkozunk vele az örök Mennyei Hazában.

Szekszárd, 2006. február 21.

2018. július 16., hétfő,
Valter napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 6287
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 41080637

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat