belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat

Gueth Péter

A remény színe

A remény és a kétség egy tőről fakadna? 

 

Ma reggel az ágyban fekve azon gondolkoztam, miközben az ébresztő sípolására vártam, mert hamarabb ébredtem fél órával és kint még sötét volt, hogy mi a remény színe?

A bal lábam kidugva a takaró alól megállapítottam, hogy a kályha már rég kihűlt és köntösömet a szoba túlsó végében - éppen a kályha melletti széken hagytam tegnap este. Legtöbbször az ágy melletti szobainasra szoktam felakasztani, hogy kéznél legyen.
Az órám halk kattogásából arra következtettem, itt van valahol az ágyam mellett a földön, pedig általában a kályhánál levő szék melletti asztal jobb első sarkára szoktam tenni, mivel elviselhetetlen sípolására mindenképpen fel kell kelnem, és ha már átbotorkáltam a szobán, akkor talán nem fogom az óra tetején lévő ezüstösre festett - de igazából műanyag - lapos gombot megnyomni és újra visszafeküdni. A lapos gomb megnyomása öt perc alvást tesz lehetővé, ami igen kecsegtető ajánlatnak tűnik sokszor. Az ébresztőóra egészében véve szép, sötétkék színű, a mutatók feketék és a számlapja fehér. A sötétkék nem a remény színe - gondoltam az ágyban fekve. Engem a csillagos ég színe megnyugtat, mélységet, határtalanságot jelent. Sötétedéskor az utolsó pár perc kék árnyalatait szeretem a legjobban. Budapesten nem látszanak a csillagok éjjel. Most nem fogok ebben a hidegben az ablakhoz menni, a felaggatott bordó sötétítőt leakasztani és a narancssárga függönyt elhúzni, az ablakot kinyitni.
A folyosóra nyíló ajtó az ellenkező irányban van és annak a végén jobbra a konyha, ahová második utam vezetne, rendesen, ha az ébresztőórát a kályha melletti asztal jobb sarkán hagyom.
A köntösöm fehér és vastag, nem szoktam fázni, miközben a konyhában a kávéfőzőt szétcsavarom, vizet töltök az alsó részébe és a szűrőt ráteszem és a kávét teáskanállal belemerem és a felsőrészt visszacsavarom, a gázt meggyújtom és a kotyogót ráhelyezem. A fehér nem a remény színe - gondoltam, miközben felültem, hogy a takarót magamra csavarva, a papucsom kitapogatva nekivágjak a sötét szobának, hogy a túlsó sarokban, a kihűlt kályha melletti széken virító fehér köntösömet magamra vegyem. Olyan könnyen lesz piszkos, ami fehér, a színek törékeny egyensúlya felborul, és a harsogó foltok már nem a tisztaságról és ártatlanságról árulkodnak.
A szoba közepén az ülőpárnák között egy kis asztalkáról egy fémtálca sarka áll ki balra, amit ebben a sötétben nem látok, és ha nem tudom kikerülni, akkor nagyot eshetek és leverhetem az asztal közepére állított vázát is. Az egyik ülőpárna sötétkék, a másik narancssárga, egyszerű mintázattal. A narancssárga sem a remény színe, most legalábbis nem, mert az asztaltól balra fekszik, amerre nekem a köntösömet tartó szék felé kellene mennem. Viszont a függönyöm szintén narancssárga, majdnem a földig ér és kellemesen szűri meg a napfényt, amit szeretek. A narancssárga átmeneti színnek tűnik, valahol a napfény és a vér között - gondoltam, miközben a papucsaimat kitapogatva a helyes irányba fordítottam őket, hogy mindkét lábammal egyszerre tudjak beléjük bújni és így elkerüljem a takaró alatt átmelegedett talpam és a hideg padló találkozását. A szék, amin a fehér köntösöm villog a sötétben, a kávé, amit meg akarok főzni és a padló is barna, a föld színe. Milyen csodálatos, hogy ebből a barnaságból ilyenkor tavasszal zöld növények bújnak elő. Ennek ellenére ez sem jó a remény színének. A magok a földben vannak egész télen, s ilyenkor a meleg és nedvesség hatására megindul bennük az élet. A napfény felé feszülő csírákban reménykedem inkább, mint a földben - gondoltam, miközben az jutott az eszembe, hogy a sötétbarna kávé, ami hozzá fog segíteni ahhoz, hogy rendesen felébredjek, mégiscsak reménykeltő valamilyen értelemben - gondoltam, miközben felegyenesedtem és elindultam a sötéten át a szoba túlsó vége felé, amerre a fehér köntösömet sejtettem.
Remélem, a magam köré csavart takaró jobboldalt bokámig érő széle nem fogja lesodorni a kis asztalról a fémtálcát, a kancsóval és két pohárral. A kancsóban maradt még tea tegnapról, ami biztosan kiömlene a csíkos szőnyegre, és ott van a váza is. Úgy tűnik, a szobám veszélyessé vált ebben a sötétben. A remény színe leginkább a fekete - gondoltam, miközben sikeresen átléptem a narancssárga ülőpárnát, és ez által kikerültem az asztalkát és a fémtálcát is. Nem abban az értelemben a fekete a remény színe, mint ahogy a köntösöm fehér, a kávé barna, a rügyek zöldek és a függöny narancssárga. A fekete úgy a remény színe, ahogy a teljes sötétségben az ember a fényre vár. A vaksötétben kell megdobbannia, felvillannia, gondoltam, miközben a könyvespolc szélét elérve tudtam, most már átkeltem ezen a veszélyekkel teli vermen és karnyújtásnyira van a szék, rajta a köntösömmel. A sötétben, amikor az orrunk hegyéig sem látunk, amikor a körülöttünk lévő tárgyak megszokott helyzete sem segít, valahogy mégis megvan a biztos tudat, hogy ahová igyekszünk, odajuthatunk - gondoltam, miközben a köntösömet megmarkolva felemeltem a székről. Gyerekkoromban este, mikor a szüleim odabújtak hozzám, míg el nem alszom, sokszor figyeltem az arcukat a sötétben. A szemeik ijesztő fekete mélységgé zuhantak, az orruk árnyéka tátongó sebbé nyílt, a mosolyuk ördögi vigyorrá torzult és a legijesztőbb az volt, hogy a hangjuk nem változott meg. Ha már boszorkánnyá, ördöggé lettek, akkor azért lettek a sötétben igazán azzá, mert a hangjuk ugyanaz a kedves, nyugtató, álomba ringató hang maradt. Ilyenkor sosem szóltam nekik, csak becsuktam a szemem és megdörzsöltem a tenyeremmel, vagy a takarót a fejemre húztam, hogy a gonosz lelkek eltűnjenek, de volt, hogy nem tűntek el, csak alakot váltottak - sejlett föl bennem, miközben ledobtam magamról a takarót és a köntösömbe bújva, azt szorosan a derekam köré csavarva megkötöttem. Olyankor mindig megérintenem a rémmé vált arcot, és erre az érintésre egy pillanat alatt visszaváltozott anyává-apává. 
Úgy tűnik, reménytelenül feküdtem le este - gondoltam, mert ha az órát magam mellé, a köntöst pedig a lehető legtávolabb tettem, akkor az csak azt jelentheti, hogy az ébresztő sípolásra a nagy lapos gombot meg akarom majd nyomni, és újra vissza fogok aludni, vagyis eszem ágában sincs felkelni. Vagy épp ellenkezőleg, azért került az óra mellém, mert abban reménykedtem, hogy fel tudok majd ébredni magamtól és az órát - még mielőtt megszólalna - lehetőségem lesz hatástalanítani a hátulján levő kis szürke gombbal - gondoltam, miközben lenyomtam a kilincset, az ajtót kinyitottam, majd kilépve rajta magam mögött - a kilincset továbbra is lenyomva tartva - becsuktam. A folyosó keleti irányú, a felkelő nap ide süt be először. Már egészen jól lehet tájékozódni, nem kell a lámpát felkapcsolni, szerencsére, mert a kapcsoló a folyosó túlsó végén van - gondoltam, miközben az jutott eszembe, hogy a világosság biztonságérzetet ad. Tényleg a fekete a remény színe, mert arra kényszerít, hogy reménykedjünk, vagy kétségbe essünk. Ismeretlen helyen a sötétség kétségbeejtő lehet. Ezek szerint a remény és a kétség egy tőről fakadna? - tettem fel a kérdést magamnak, miközben az előkészített kávéfőzőt a tűzhelyre raktam és alatta a lángot meggyújtottam. A kávéhoz a csészét a szekrényből levettem, a kiskanalat a fiókból kivettem, a cukrot - csak keveset - a csészébe belemertem. A nap sugarai egy vékony csíkban egyenesen az arcomra sütöttek az ablakon át, miközben a konyhaszekrény pultjának támaszkodva füleltem a fortyogó kávéfőzőt. Milyen meleg, végre itt a tavasz - gondoltam.

 

 

Cikkek ebben a számban:
2019. május 27., hétfő,
Hella napja van.
Tartalom
Felszín

Turcsik Ferenc
Remélni, de hogyan?

Nem csak az ember halott reménység nélkül, de a reménység is halott nélkülünk. 

Turcsik Ferenc
Reménység-szavak

Szemezgetés egy furcsa szótárból, ahol minden mindennel összefügg és minden mindennek szinonimája.

Magasság

Tóth Sára
"Csalfa, vak"?
Az ember csupán félig él, ha nem a jelenben él.

Mélység

Czapp Enikő
Remény és pszichológia
A remény nem pszichológiai fogalom.

Teljesség

Nagy László
A reménységtől a reményvesztettségen át a bizalomig
A fel nem vállalt élet, a meg nem élt élet azonban csak olyan mennyországképig vezethet el téged, mely maga a pokol...

Turcsikné Révész Judit
Élő reménységgé válni...
Akinek nincs embere, annak nincs reménye sem?

Szerkesztő
Öt betű
A föld csendes. Minden alszik. Kezdődik a feltámadás.

Üzenet

Fekete Ágnes
Ég és Föld

"Bűneinket maga vitte fel a fára!"

Miskolczy József
Párhuzamok

Jézusnak semmi szüksége elképzeléseink szépen felvirágozott temetőkertjére.

Szerkesztő
Remény a reménytelenségben
Mintha Noé bárkájának fekete doboza lenne itt előttünk megnyitva.

Áthallások

Nagy Zsuzsanna
A balkonláda
Olyan árva volt az a láda, olyan elveszett, hogy jobban sajnálta már a ládát, mint saját, nyomorult életét, elhagyott otthonát

Réz-Nagy Zoltán
A Boldog Szigetek frankomán zarándoka
- tűnődések Paul Gauguin-ről -

Pete Violetta
Azon a tárgyaláson
Borzasztó érzés megvádolva lenni...

Pete Violetta
Homokóra
Rá kellett jönnöm: lefolyok én is...

Farkas Zsófia
Most elképzelem
- Dsida Jenő: Templomablak -

Riport

Szerkesztő
Közhely
(és ami mögötte van/ lehet)

Kitekintés

Rácz Róbert
A reménység irányt mutat
Meghalni készül az utolsó is..(?)

Turcsik Ferenc
Fiatal reménység, reményteli fiatalság
A Fészek olyan hely, ami a miénk.

Miskolczy József
Reménység a nyitott koporsók mellett...
"Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él"

Látogatóink száma a mai napon: 4005
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44446147

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat