Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

A reménység bárkája úszik a tengerré vált világ felett. Noé hite megtartotta életét, családja és a gondoskodására bízott élőlények életét. Százötven napig áradt a víz és "minden meghalt, aminek az orrában élet lehelete volt, ami a szárazföldön élt." Elteltek hónapok, elpusztultak az engedetlen, bűnös emberek, és az Isten nem feledkezett meg Noéról. Nem feledkezett meg a benne bízó, benne reménykedő emberről. Milyen jó lenne, ha mi, feledékeny emberek erről soha nem feledkeznénk el! Sokszor vagyunk úgy, hogy elmegyünk a boltba bevásárolni és majd csak otthon jut eszünkbe, hogy mit kellett volna még vennünk, de elfelejtettük. Eljutunk oda, hogy felírjuk magunknak egy papírra azt, amit nem szabad elfelejtenünk. Írjuk fel szívünk táblájára azt, amit igénk tanít: Isten nem feledkezik meg rólam! Bár néha úgy látszódhat, úgy tűnhet, hogy az Isten nem figyel oda sorsunkra, de Ő akkor is lát, akkor is vezeti, terelgeti eszközeivel a mi életünket.

Mint egy hajónapló - az első hajónapló -, olyan ez az ige. Éveket, napokat, heteket olvashatunk, kereshetünk benne. Napjainkban a repülőgépek hordoznak egy robbanást is túlélő készüléket, amelynek "fekete doboz" a közismert neve, és amely mindent feljegyez, ami az út során történik. Mintha Noé bárkájának fekete doboza lenne itt előttünk megnyitva a Szentírás lapjain, és mi kereshetjük benne a választ arra, hogy mi miért történt. Százötven napig áradt a víz, azután Isten szelet bocsátott a földre, bezárta a mélység forrásait és az ég csatornáit. Újabb százötven nap múlva pedig leapadt a víz. Megtaláljuk az időpontját és a helyét a bárka megfeneklésének, megtaláljuk az idejét az első hegycsúcsok kibukkanásának. S ahogy teltek a hetek, Noé kinyitja a bárka felső részén lévő ablakát, és pontosan dokumentálva olvashatjuk, mikor milyen madarat engedett ki azon, és az milyen eredményt hozott. Telnek a hónapok, történnek az események, ám az Isten hallgat. Szólhatna, hiszen beszélt az özönvíz előtt Noéval. Szólhatna, de nem szól. Hallgat és figyeli, mit tesz az ember, a kegyelmét megtapasztalt ember. "A hatszázegyedik esztendőben, az első hónap első napjára fölszikkadt a víz a földről. Ekkor Noé eltávolította a bárka födelét, és látta, hogy megszikkadt a föld színe. A második hónap huszonhetedik napjára megszáradt a föld. Ekkor így szólt Isten Noéhoz: Jöjj ki a bárkából..." Hosszú hónapok teltek el, amikor már nem esett eső, de Noé még nem merte eltávolítani a bárka fedelét, hogy kilásson. Félt az esőtől, félt az ismeretlen jövőtől. Csak amikor már megbizonyosodott a szárazföld létezéséről, csak akkor bontotta el a bárka tetejét, és látta azt, hogy fölszikkadt a víz. Ám ezután még csaknem két hónapot ott volt bezárkózva a bárkában és nem mert kilépni az új életbe, az új földre. 
Az ember, aki nem hallja Isten szavát, és nem ismeri Isten akaratát, ma is ilyen félelemben, bizonytalanságban élve próbálja meg kiszámítani, bebiztosítani napjait. Isten szava legyőzi, szertefoszlatja a félelmet, a bizonytalanságot. Isten szólt és szava utat mutatott, kihívta Noét az új életbe. "Jöjj ki a bárkából feleségeddel, fiaiddal és fiaid feleségeivel együtt!" Isten szava az embert ma is hívja: jöjj ki a bárkádból! Jöjj ki a múltad szép emlékei közül, és jöjj ki a múltad fájó emlékei közül is. Az Isten megőrzött, megtartott, de menned kell tovább. Jöjj ki és nem kell félned az újtól, az ismeretlentől, mert az Isten ott van veled. Nem kell félned még attól sem, ha mindent elölről kellene kezdened. Ha minden, amiért dolgoztál egész életeden át, semmivé válna. Noé és családja ott állt a pusztasággá lett földön, ahol hiába is keresték volna egykori otthonukat. Mindent újjá kellett építeni, de ezt egyedül nem tudták volna megtenni. Életük zátonyra futott hajóját csak Isten emelhette le és indíthatta újra a jó irányba.
"Isten azonban nem feledkezett meg Noéról..." Isten megpróbál bennünket. Megpróbál mai kapkodó, felpörgetett világunkban azzal, hogy mi hiába rohanunk, az Ő malmai lassan őrölnek, mégis biztosan. Megpróbál, amikor hallgat, amikor hallgatja imádságainkat, de vár a válasszal. Várja, hogy miként is éljük meg - éljük tovább - hallgatása után is a hitünket. Amikor pedig Ő jónak látja, hogy fordítson életünkön, akkor minket is megszólít: jöjj ki a bárkádból - jöjj utánam a tegnapi megrekedt, elakadt életedből! "Jöjj ki a bárkából feleségeddel, fiaiddal és fiaid feleségeivel együtt! Mindenféle élőlényt, amely csak veled van: madarat, állatot és minden földi csúszómászót hozz ki magaddal...." Nem elég, ha csak te jössz. Jöjj utánam és hozd magaddal a rád bízottakat is. Családtagjaidat is és mindenkit, aki csak veled, melletted, körülötted él.
"Hozd ki magaddal" - felelősek vagyunk egymásért. Az új élet pedig mindig úgy kell, hogy kezdődjön, ahogy Noéé kezdődött. Nem házat, nem istállót épített, hanem mielőtt bármit is tett volna, oltárt épített és áldozatot mutatott be az Istennek.
Meg tudta köszönni azt a kegyelmet, amit - ő tudta jól - meg sem érdemelt.
Tudnunk kell azt, hogy az Isten soha nem feledkezik meg rólunk.
Tudnunk kell akarata szerint megmaradni a hitben, még akkor is, ha Ő hallgat.
Tudni kell hívását hallva tenni azt, ami az Ő akarata. 
Tudni kell minden segítsége, megszabadítása után és minden új kezdet előtt hálát adni. Hálát adni annak az Istennek, aki értünk a legtisztább, legdrágább áldozatot, egyszülött Fiát adta, hogy a Noénak tett egykori ígérete: "Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka" - tovább folytatódjék az örök élet ígéretével, ahová reménységünk szerint földi életünk bárkájából, hívó szavát hallva, mi is kilépünk és megérkezünk az Ő örök országába. 
Ámen

Németh Péter
lelkész