Hazafelé, Kecskemétre igyekszik egy anya két gyermekével a szegedi vasútállomáson. Figyelmesen szállnak le a villamosról mennek a vonathoz. Zsombor, a mindössze két éves fiúcska “hozzáértően” érdeklődik:
-Édesanya, ez milyen vonat?
-Sebes, kicsim.
-De seb nincs rajta! – néz édesanyjára kérdőn és felvilágosítón.
Míg ő a seb – sebes – sebesség összefüggésén tűnődik, a mama kislányához fordul:
-Milyen nap is van ma?
-Vasárnap, anya, tudod. Ma nem kellett oviba menni.
-Szerinted miért nem?
-Hát, hogy ünnepeljünk.
-És azt hogyan kell?
-Az már maga ünnep, hogy nincs ovi. Meg megyünk a templomba, hogy megszenteljük a hetedik napot.
-Édesanya, akkor holnap az első lesz?
-Igen. De mi az, hogy megszentelni?
-Hát, hogy nem dolgozni. Isten sem dolgozott a hetedik napon, elment pihenni. Anya, nekünk is ezért nem kell dolgoznunk vasárnap?
-Igen, hogy gondoljunk Rá, és legyen időnk vele többet foglalkoznunk: imádkozni, éne-kelni Neki, Róla, Hozzá.
-Jó, akkor énekeljünk! – szól bele Zsombor és már kezdi is: “Hull a pelyhes fehér hó...”
-De hát az nem Istenről szól! – hurrogja le Iringó mellette.
-Nem baj, azért ez szép ének, nem? És biztosan Neki is tetszik!
És nagy harsogva elkezdi énekelni a vonat utazó-közönségének.
Rejtett vagy széles mosoly a válasz mindenfelől. Zsombor kicsit szégyenlősen behúzza a nyakát, aztán nem zavartatva magát egyre hangosabban folytatja az éneklést.