2007. január 24. este 5 óra Sajóbábony (ökumenikus imahét, 4. nap)

Textus: "Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, amely Egyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az egyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre...- (II.Mózes3:7-8.)

Lát bennünket az Isten, Testvéreim! Látja a mi sok terhet, nyomorúságot, keresztet, bűnt viselő-cipelő életünket. Látja családunkat, családunkban nehézségeinket, sokszor beteg közösségeinket, megélhetési gondjainkat, szenvedésünket, betegségeinket, ismeri vágyainkat és reménységeinket. Látja ezt az Ő szent nevében egy akarattal egybegyűlt imádkozó gyülekezetet.
... és hall bennünket az Isten. Hallja és meg is hallgatja kiáltásunkat, panaszunkat, sokszor feltörő jajszavunkat. A lelkünk mélyén fogant, talán ki sem mondott gondolatainkat, el sem mondott imáinkat.
Lát és hall minket a mindentudó és örök Isten. Úgy lát és úgy hall minket, akiket, mint keze alkotásait ismer, sőt megért, mint az emberrel együttszenvedni is tudó, Krisztusban emberi formát öltött szerető Isten. Aki szerető Istenként szabadító Úr. Elnyomottak, üldözöttek, elesettek szabadító és üdvösségre vezető Istene.
3200 éve megszabadította övéit az egyiptomi rabszolgaságból. Felemelt karjával küzdött megmaradásukért. Csodákat tett, hogy népe szabad legyen. Vezette őket éjjel tűznek oszlopával, nappal felhőnek árnyékával. Népét, a hálátlant, a zúgolódót, a nehézségek idején az egyiptomi húsos fazekak után sóvárgó népét, az állhatatlant, az aranyborjút imádó népét. Fogyatkozásaik ellenére mégis megtartotta őket, sőt meghallgatta nagy mélységben elmondott imádságaikat és szabadságot ajándékozott nekik, amikor látván látta népe nyomorúságát.
Nyomorúságban vagyunk ma mi is, XXI. századi egyiptomi fogságunkat nyögjük, amikor ugyan nem ostorral vernek idegen rabszolgahajcsárok, hogy húzzuk jobban, még inkább az igát, a súlyos terheket, a világ mammonjának épülő piramis ormótlan köveit. Nem látjuk a Nílust, sem a datolyaligeteket, mégis Egyiptomban vagyunk. A nép lelke rabszolgasorban, megkötözött állapotban, idegen béklyók terhével, idegen istenek imádatában vergődik és süllyedez a bűn mocsarában. Nyakunkon a kötél, az adósság köteléke, s próbáljon csak valaki szabadulni! Csak egy rándítás azon a láthatatlan istrángon, s máris aléltan, mindenéből kiforgatva omlik össze a modern kor szabadságra vágyó rabszolgája.
Népünk súlyos terheket hordoz, nemzetünk történelmünk ólomsúlyú örökségét vonszolja. Összeszorított foggal tűr, s emlékezik az egykor tejjel és mézzel minden gazdagságot csepegtető drága Hazára, és könnyező szemmel fohászkodik Istenhez az, aki még imára tudja kulcsolni kemény munkától görcsös ujjait. A többiek pedig zúgolódnak, hálátlankodnak, állhatatlankodnak. Mintha egyre kevesebben lennének az imádkozni tudó magyarok. Mintha meghalna a lélek, s vele együtt a vágyakozás is az Istenhez, a szabadság után, a tiszta, bizalmon felépülő, szeretettől áthatott, Istent abszolút jóságként, szabadító Úrként imádó társadalom, boldog nemzet eszméje iránt, ahol meghallik az elesettek szava, ahol az ember embertárs a nyomorúságban is, ahol a társadalom nem öncélú egyének egymást eltaposni akaró sokasága, hanem krisztusi szeretetben élő, boldog nemzetté magasztosult közösség. Isten meghallgat ma is bennünket. Kiáltásunkat, jajszavunkat. Amikor a lelkünk roskadozva visszük, csendesen és váratlanul átölel ma is az Isten. De ez arra kötelez bennünket, hogy szeretetben összeforrva egy közös test tagjaiként szeressük Őt és egymást. S akkor felragyog életünkben a Krisztus, és az ő örök világossága újból visszavezeti lépteinket az üdvösség útjára, és akkor, csakis akkor legyőzhetetlenekké, elpusztíthatatlanokká, szabadokká és boldogokká leszünk, s csoda megszületik, új reménység e sár-föld haza barázdáiból és hantjaiból az Úr Lelke ereje által. Ámen. (Várady Zsolt radostyáni lp.)