Mai témánk tárgyalásának aktualitását elsősorban a közelgő karácsony ünnepe adja, amikor a világ keresztyénei arra a csodára emlékeznek, amit a János evangéliuma tömören így ad hírül : "Az Íge testté lett" (Ján 1:14.), Pál pedig így fogalmaz: "Isten megjelent testben" (1.Tim 3:16.)
Azt már valamennyien tapasztaltuk, hogy Jézus Krisztus testet öltésének egyedülálló csodája a világban sokszor lett gúny tárgyává, vagy a lényeg agyonhallgatásának áldozatává, de azt már kevesebben tudják, hogy a testet öltés csodája, már a keresztyénség első századaitól kezdve különböző tévtanítások céltáblája volt és maradt mind a mai napig. A tévtanítások egy részét nem mindig a rossz szándék motiválta , de a végeredmény mindig a Krisztus-testben keletkezett kár lett.
Ezt a megállapítást érvényesnek tartom arra a tanulmányra is, mely a általam nagyra becsült Reisinger János által szerkesztett JÓ HÍR című bibliai folyóirat 94/2. számában jelent meg Vankó Zsuzsa tollából "Jézus Krisztus a 'testté' lett Isten" címen.
Ebben a tanulmányban a szerző elsősorban Jézus Krisztus személyével, testté lételével és az ezzel összefüggő teologiai problémákkal foglalkozik, közelebbről: Krisztus kettős természetével, az eredendő bűnnel, illetve azzal, hogy Krisztus kettős természetének milyen etikai konzekvenciái vannak a keresztyén ember gyakorlati életére nézve. A tanulmány, az első olvasásra logikusnak, sőt biblikusnak tűnik, de csak azok előtt, akik nem jártasak a teologiában.
Megítélésünk szerint azonban e tanulmány ellentmondásban van a Biblia vonatkozó tanításaival, és úgy az ősegyházi, mint a reformátori teológiával.

1. Lássuk hát ezután, mit képvisel Vankó Zsuzsa az említett tanulmányában.
Azt elismeri ugyan, hogy Jézusban Isten öltött testet, ezért "egyik természete feltétlenül tökéletes, teljesen romlatlan", isteni természet volt. Viszont a Ján.1:14-ben olvasható Ígét: ("Az Íge testté lett") úgy értelmezi, hogy Jézus emberi természetét illetően , a bűnbe esett Ádám testét vette magára, vagyis az eredendő bűnt hordozó testet, "az átöröklés vasszabályával, tehát az öröklött bűnre való hajlammal együtt." Majd a következő megállapítást teszi: "Jézusnak tehát két született természete volt : egy szent romlatlan isteni, és egy romlandó, az énközpontúság öröklött hajlamával megterhelt emberi természete." A bűnre való hajlam azonban Jézusban nem fejlődött ki, azaz minden kísértésben meg tudott állni, nem követett el bűnt, és képes volt bűntelenül tökéletessé válni. Vankó arra a következtetésre jut, hogy "Nem születési adottság volt Jézus tökéletesen igaz élete, hanem jellemfejlődés által érte el ezt a magaslatot".
Jézus tehát emberi, romlott természete ellenére igazi hős volt, "isteni természete révén teljes lelkiismereti világosság volt benne: éles értelemmel azonnal átlátta az igazság és a szeretet, valamint a bűn útja közötti különbséget."
A szerzőnő, ismertetett következtetéseit az eredendő bűnről vallott sajátos felfogásából vezeti le. Szerinte az un. eredendő bűn - mely elnevezést vele együtt mi sem tartunk szerencsésnek - "öröklött hajlam a bűnre", mely nem más, mint egy lelki születési rendellenesség, "erőtlenség", "betegség", mely "nem egyszerűen Ádám bűnének kihatása. Összes elődeink rontottak vagy javítottak ezen az örökségen aszerint, hogy miként éltek". De ez az örökség "nem Isten haragját vagy ítéletét hozza ránk, hanem Isten részvétét váltja ki és Őt a megváltó kegyelem cselekedeteire indítja". Az embert nem az eredendő bűn fertőzi meg, hanem az un. személyes bűn, melyet elkövetünk, melynek nyomán kialakulnak az ember bűnös szenvedélyei és kívánságai.
Tehát mindezt Jézusra alkalmazva azt mondja, hogy Jézusban megvolt a bűnre való hajlam, az eredendő bűn, de soha nem lett belőle személyes bűn. Az említett tanulmány a Krisztus emberi természetéről mondottakból a keresztyén ember számára is fontos következtetéseket von le, a bűnnel szemben vívott harcát illetően.
"ha egészen átadjuk magunkat Isten Lelke vezetésének, ill. együttműködünk vele, akkor isteni természet lesz jelen a Lélek által a mi testünkben is...ameddig ezt tesszük, mi is kikerülhetjük a bűnt, és betölthetjük a törvényt az isteni szeretet kívánalma szerint".
Ez a megállapítás viszont nem jelenthet mást, minthogy a bűnnel szemben vívott harcunkban Jézus a példaképünk!

2. Ezek után vizsgáljuk meg, mit tanít a Biblia és a Biblián alapuló hitvallások az eredendő bűnről.
Az eredendő bűn nem az első bűn volt, hanem a bűneset, vagyis az első bűn következménye. Ez a következmény pedig Ádám és Éva természetének megromlása lett. Ennek lényegét írja le az 1.Móz. 3:7-19. Az emberi természetnek ez a teljes megromlása és elfajultsága olyan mélyreható volt, hogy Ádámnak teste, lelke, gondolkodása, akarata, érzelemvilága totálisan megromlott és Isten haragját vonta magára. Ennek a haragnak súlyos következményeiről is beszámol az 1.Móz. 3:16-24. Ádám elvesztette az Édenben még meglevő szabad akaratát, és nem tudott többé eredményesen szembeszállni a bűnnel, sőt ahhoz újra meg újra hozzáadta magát romlott természete miatt.
Az "eredendő bűn" elnevezés tehát bizonyos értelemben félrevezető, mert azt sugallja, hogy itt egy bűnről van szó, a sok bűn között, ezért sokkal inkább, "az emberi természet eredendő romlottságának" kellene neveznünk, ahogy Kálvin is teszi. Ez a romlott tremészet aztán minden egyéb bűnnek szülőanyja lett.
További kérdés, hogy ez a bennünk is meglevő romlott természet hogy kerül belénk? Hiszen ez már Ádám gyermekeiben, unokáiban, és minden leszármazottjában megjelent.
Erre a tényre utal Isten, amikor azt mondja: "megsokasult az ember gonoszsága földön és szíve gondolatának minden alkotása csak gonosz" (1.Móz. 6:5.)
De erről beszél Jézus is, amikor így szól:" A szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások." (Máté 15:19.) A belénk is átkerült romlott természetről tár elénk fényképet a Szentlélek a Róma 3:9-23-ban is. A Biblia egyértelművé teszi tehát, hogy az Ádám romlott természete és a miénk között szoros kapcsolat van.
De hogy jött létre ez a kapcsolat? - Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy örököltük Ádám megromlott természetét. Ez az öröklés azonban nem genetikai természetű testi öröklés, hanem "beszámíttatás" útján kerül belénk. Sebestyén Jenő, dogmatikájában így fogalmaz : egy "isteni ítélet folytán nekünk is beszámíttatik (tulajdoníttatik) Ádám bűne".
Ezt olvashatjuk ki a Róma 5:12-12.verseiből:"miképpen egy ember által jött be a világba a bűn és a bűn által a halál...mert a törvényig volt bűn a világon, a bűn azonban nem számíttatik be, ha nincsen törvény" vagy a Róma 5:19-ből: "Mert miképpen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek, azonképpen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek." Ádámra a Biblia ebben az esetben azért hivatkozik, mert ő az Isten és az ember között kötött szövetségnek feje, s így az emberiség reprezentánsa. Amiből az következik, hogy a felette kimondott ítélet az általa képviseltekre is átszáll. Azaz, minden ember olyan állapotba születik, amilyenben Ádám került a bűneset után. Itt jegyzem meg, hogy ugyanez az isteni rend érvényesül a második Ádámon, Jézus Krisztuson keresztül is, amikor azt olvassuk : "azonképpen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek." Azaz: ahogy Ádám romlott természete tulajdoníttatás (imputatio) útján lett a miénk, úgy a megigazulás is tulajdoníttatás által tesz bennünket Isten előtt igazakká.
Az Ádám romlott természete már fogantatásunk pillanatától bennünk van, ezért mondja Dávid. "Ímé én vétekben fogantattam és bűnben melengetett engem az anyám" (Zsolt 51:7.) azaz nincs ártatlan ember ezen a világon, csak kárhozatra ítélt.
A romlott természet (az eredendő bűn) minden bűn forrása az emberben. Olyan, mint egy hatalmas fa, mely szüntelen rossz gyümölcsöt terem. A romlott természet tehát nem egy "betegség" vagy "gyengeség" az emberben, melyre Isten szánalommal tekint, hanem az un. személyes bűnök gyára, ahonnan hatalmas mennyiségben áramlik ki a mérgezett árú.
Mi nem azért vagyunk bűnösök, mert vétkezünk. Hanem azért vétkezünk, mert bűnösök vagyunk! (R.C.Sproul)
Romlott természetünk következménye az is, hogy gyengék vagyunk minden, bűn elleni harcban. Erről ír Pál a Róma 8-ban, amikor a "test" gondolatáról és cselekedeteiről beszél. A "test" itt a megromlott természetünket jelenti. "Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen, minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti".(Róma 8:7.)
Mint fentebb már említettem, Isten a romlott természettel született emberre nem szánalommal tekint, hanem haraggal és ítélettel: Róma 1:18, Ef. 2:3, 5.Mózes 27:26. Így arra, hogy elkárhozzunk önmagában már elég ok az, hogy romlott természettel születtünk.

3. Az elmondottak után talán máris érzékeljük, milyen képtelenség azt állítani, hogy Jézusban "egy romlandó, az énközpontúság öröklött hajlamával megterhelt emberi természet" volt.
Bennünket most az érdekel, hogy ezzel kapcsolatban mit mond Jézusról a Biblia?
Zsid. 4:15: "Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, kivéve a bűnt." Ez azt jelenti, hogy nem volt meg benne a minden kísértés kapcsolópontja: az eredendő romlott természet. Maga Jézus ezt így mondja: "...jön a világ fejedelme, és énbennem nincsen semmije" (Ján 14:30.)
Zsid 7:26: "Mert ilyen főpap illet minket, szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elválasztott." Az 1. Péter 1:19 Jézust "hibátlan és szeplőtlen" Báránynak nevezi. A Máté 3:17-ben olvassuk, hogy a testté lett Jézusban az Atya "gyönyörködik". Hogyan gyönyörködhetne a szent Isten egy olyan személyben, akiben ott van a romlott természet, amely éppen Isten haragját vonja magára?
Az 1.Ján 3:5-ben azt mondja a Szentlélek Jézusról: "és Őbenne nincsen bűn." Tehát nem azt mondja, hogy nem követett el bűnt, hanem hogy Jézusban nincs meg a bűnöket termő romlott természet sem. János szóhasználatában az itt szereplő görög szó (hamartia) a romlott természet állapotát jelenti. Hogyan győzhetett volna Jézus minden kísértésben, amikor az eredendően romlott természet egyik velejárója éppen a minden bűnnel és kísértéssel szembeni gyengeség? És hogyan tehetett volna eleget a megváltásban a bűnös emberért, ha Őbenne magában is ott lett volna a bűnös romlandó természet?
Hogy a fenti igéket nem értelmezzük félre, hadd említsem meg, hogy az Kr.u.451-ben összehívott kalcedoni zsinat ebben a kérdésben így nyilatkozott. "Követvén a szent atyákat , mindnyájan egybehangzóan kinyilvánítjuk, hogy egy és ugyanazon Fiút, ami Urunk Jézus Krisztust valljuk, aki tökéletes az istenségben és tökéletes az emberi létben, aki valósággal Isten és valósággal ember, okos lélekből és testből való, egylényű az Atyával istenség szerint és ugyanő egylényű velünk emberi lét szerint, mindenben hasonló hozzánk, kivéve a bűnt..."
A 296 és 373 között élt Athanásius nevéhez fűződő híres Athanásius-hitvallás pedig ezt írja: Krisztus "egy pediglen nem az istenségnek testbe való átváltozása által, hanem emberi voltának az Istenbe való felvétele által." A hitvallás ezzel a mondattal zárja ki annak még a gondolatát is, hogy az Istenbe felvétethetne egy romlott természetű lény.

4. Végül, megkérdezzük : miért olyan fontos számunkra ez a kérdés-kör? Miért fontos nekünk az, hogy Jézus valóságos isteni, és bűn nélküli, emberi természettel rendelkező lény volt?

a./ először is a biblikus krisztológia miatt. A krisztológia a Jézus Krisztus személyével foglalkozó tan. Arra a kérdésre adja meg a bibliai választ, hogy kicsoda Jézus Krisztus. A Szentírás egyértelmű bizonyságtétele Jézusról az, hogy Ő maga Isten (Róma 9:5), a Logos, a felkent Messiás, akiben az istenség teljessége lakozik testileg: Kol. 1:15-19. Ha ezt valljuk, akkor a bűn lehetőségének a gondolata is képtelenség. -Tehát Krisztus nem bűnözhetett volna!
Mert ez esetben az Istennek is tudni kellett vétkeznie benne. De Jézusban nem volt meg a bűnre való hajlandóság sem. Amikor azt írja Pál, hogy Isten azt "aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk..." (2.Kor.5:21), kimondja, hogy Jézustól a bűn ismerete (hajlandósága) is idegen volt, s amikor bűnné tétetett, bírói úton tétetett bűnné. Hozzá a kísértés csak kívülről jöhetett és sohasem belülről. Jézus a bűnnel soha nem birkózott, mert benne nem volt meg a bűnös természet, melynek az a jellemzője, hogy képtelen minden jóra és hajlandó minden rosszra. Ezért hullott porba a Sátán minden kísértése, amivel Jézust megkísértette. Minden kísértésben való győzelme éppen annak a bizonyítéka, hogy az istenségébe felvett emberi természete mentes volt minden romlástól.
Az ősegyháztól kezdve napjainkig, minden bibliahű teologia, a krisztológia elleni támadásnak tekinti azt a tanítást, mely Jézusról azt állítja, hogy Benne megvolt az eredendően megromlott emberi természet.

b./ másodszor, e téma a biblikus szoteriológia miatt is fontos.
A szoteriologia, a Krisztus megváltó művével foglalkozik, az általa elvégzett váltságmű tökéletességével.
A megváltásban nagy jelentősége volt Jézus emberré lételének, hiszen ha az ember vétkezett, akkor az Isten igazsága azt kívánta, hogy az ember vétkéért embernek kellett szenvednie. Aki viszont az ember vétkéért szenvedi el az igazságos isteni büntetést, annak tökéletes embernek kellett lennie, azaz olyannak, akiben sem az eredendő bűn, sem más bűn nem volt. Ha Jézusban benne lett volna az "énközpontúság hajlamával megterhelt emberi természet", akkor önmagáért kellett volna eleget tennie, de nem az összes választottért. Jézus megváltó műve azonban azért volt tökéletes, mert nem volt benne a bűnös emberi természetnek még az árnyéka sem. Ezért mondja a Zsid.10:14-ben a Szentlélek: "Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket."
Ha Jézusban ott volt az eredendően rossz emberi természet, akkor nem vagyunk megváltva, akkor Jézus csak maga helyett szenvedett. Ezért a Jézus kettős természetéről szóló reformátori tanítás megtámadása, támadás a bibliai szotériológia ellen is.

c./ harmadszor, e témakör a megszentelődésre vonatkozó bibliai tanítás miatt fontos.
Vankó abból az állításból, hogy Jézus isteni természetével győzött a benne meglévő bűnös természet felett, azt a etikai következtetést vonja le, hogy nekünk is így kell birkóznunk a bűnnel, azonban "akkor győzhetünk mi is, ha olyan állandóan és teljesen a mennyei erőre és vezetésre támaszkodunk, mint ahogy Ő tette, ha annyira meghal az én a mi belső emberünkben, annyira levetkőzzük annak minden bűnhöz ragaszkodását, büszkeségét, saját teljesítményre törekvő dicsőség vágyát." Ebben az érvelésben a többször is használt "ha" és "annyira" egyértelműen arra utal, hogy az érvelő szerint Jézus csak példaképe a mi emberi törekvéseinknek, és nem cselekvő alanya! Lelkesítő szerep jut Neki a megszenteltetés folyamatában, de a főszerep mégis az emberé.
A bibliai megszentelődés-tanban ezzel szemben, a főszereplő Jézus , aki "bölcsességül lett nekünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul." (1 Kor. 1:30) Számunkra Jézus nem példakép, hanem olyan kegyelem-forrás, akiből szüntelen árad életünkbe a kegyelem, az a "szőlő tőke", akivel olyan kapcsolatra törekszünk, hogy a Benne lévő isteni természet bennünk is megteremhesse a Lélek gyümölcseit. Mi a megszentelődésben tehát a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolatra koncentrálunk és nem a bűn elleni birkózásra, melyet természetesen mi is vívunk mindhalálig.
Úgy gondoljuk, hogy a megszenteltetés folyamatában is a főszereplő Jézus Krisztus.
Sajnos, úgy tűnik, a Vankó-féle tanulmány megszentelődés-tana és a Biblia Szövetség megszentelődés-tana között koncepcionális különbség van és ennek gyökere a krisztológiai és szotériológiai nézet különbségig nyúlik.
Ennek az előadásnak természetesen nem az a célja, hogy bárkit is támadjunk, hanem sokkal inkább szeretnénk hallgatóinkat a Biblia, közelebbről Jézus Krisztus csodálatos isteni személyének és megváltó művének mélyebb megismerésére inspirálni.

Elhangzott Budapesten a nagyváradtéri református templomban, 2003.december 14-én.

Írta és elmondta: Sípos Ete Álmos