A panasz elvesztéséből fakadó egyik veszteség az őszinte és kölcsönös szövetségi viszony elvesztése, mivel a szövetség gyengébb tagja (a kérelmező) hang-talanná vált, vagy legfeljebb dicsőítésre és doxológiára használható hanggal rendelkezik. Ahol a panasz nincs jelen, a szövetség csak az öröm és jólét ünneplésében ölthet testet. Vagy politikai kategóriákban: az erősebb félt olyan alattvalók veszik körül, akik állandóan csak bólogatnak, s akiktől soha nem hallható a hivatalostól eltérő vélemény. Minthogy az ilyen ünnepélyes és egyetértő hallgatás nincs összhangban a valósággal, a panasz híján a szövetség végeredményben a tagadásnak, álcázásnak és szerepjátszásnak gyakorlata, amely a társadalmi kontrollt szentesíti.

Fontos heurisztikus nyereség lehet, ha mindezt a „tárgykapcsolat-elmélet”-nek nevezett személyiség-fejlődési elméletre vonatkoztatjuk.[18] A szóhasználat furcsa és félrevezető. Az elmélet olyan pszichológiai elméletek ellen tiltakozik, amelyek szerint a személyiség-fejlődés meghatározó elemei a személyből fakadnak. A tárgykapcsolat-elmélet ezzel szemben azon az állásponton van, hogy a személyiség-fejlődés külsődleges elemek, azaz másokkal való kapcsolatok függvénye. A tárgykapcsolat azt jelenti, hogy a személynek más, valódi, objektív személyekhez kell viszonyulnia, akik nem projekciók, hanem a hatalom és az akarat makacs megnyilvánulásai. A kisgyermek számára egy ilyen objektív másik természetesen az anya. Témánk szempontjából párhuzam vonható az anya-gyermek kapcsolat és az Isten-hívő kapcsolat között.

Az elmélet szerint amennyiben a gyermek egóját erősíteni akarjuk, lehetővé kell tennünk, hogy kezdeményezzen az anyával való kapcsolatában, és mindenhatóságot tapasztalhasson. Ez pedig csak akkor történhet, ha az anya nyitott a gyermek megnyilvánulásaira, és nem él túlzottan kezdeményezőkészségével a gyermek ellenében. Winnicott ezt írja:

Az igazi szelf abból az erőből születhet meg, amelyet a csecsemő gyenge egója akkor kap az anyától, amikor az teret ad a csecsemő mindenható megnyilvánulásainak.[19]

A negatív lehetőség az, hogy az anya nem válaszol, hanem kezdeményez, s így a gyerek az anyát mindenhatónak tapasztalja:

A nem elég jó anya nem képes teret adni a csecsemő mindenhatóságának, s így ismételten elmulaszt megfelelő módon reagálni a csecsemő gesztusára. Saját gesztusait helyezi előtérbe, és behódolásra készteti a gyermeket. Ez a behódolás a hamis szelf legkorábbi állomása, mely összefüggésben áll azzal, hogy az anya nem képes érzékelni a csecsemő szükségeit.[20]

Az anya-gyermek kapcsolatából találó párhuzam vonható témánkra, a panaszra nézve. Ahol a panasznak van helye, a hívő kezdeményezhet Isten felé, aminek révén ego-ereje Istennel szemben kifejlődhet. E nélkül nincs felelős hit. Ahol azonban a panasz kezdeményezésének nincs helye, csak dicsőítés és doxológia marad. Ez esetben Isten mindenható, akit csak dicsőíteni lehet. A hívő senki, aki kritikátlanul dicsőíthet, vagy nyomaszthatja bűntudat, ha az Istennel való élet nem megfelelően működik. Ennek eredménye egy „hamis én”, egy olyan téves hit, melynek félelem és bűntudat az alapja, az eredménye pedig az önigazultság neheztelő és önámító cselekedetei. A panasz hiánya csak kényszerű engedelmességet tesz lehetővé.

Nem azt akarom mondani, hogy a biblikus hit lélektani kategóriákra redukálható, de a párhuzamot találónak tartom. Eszerint az az Isten, aki kiváltja a panaszt, s aki válaszol rá, nem hagyományos értelemben mindenható, és nem olyan Isten, akit szolgalelkű és kezdeményezőkészséggel nem rendelkező emberek vesznek körül. Nem, Isten inkább anya, aki együtt álmodik a kisgyermekkel, hogy az egykor majd felelős, érett szövetséges féllé cseperedjen, aki képes komoly kapcsolatra és beszélgetésre. Az ilyen komoly beszélgetésben és kapcsolatban alakulhat ki az őszinte engedelmesség, mely nem számító tetszéskeresés, hanem őszinte, odaadó elkötelezettség.

Ahol nincs helye a panasznak, melynek révén a hívő kezdeményezhet, Istent a hívő mindenható anyaként éli meg. A hívőnek nem marad más, mint egy olyan hamis nárcizmus, mely makacsul reménykedik a kiegyensúlyozott énben, ám híjával van az igazi én kifejlődéséhez szükséges erőnek. Amiről itt végeredményben szó van, ahogy Kálvin olyan jól megértette, az nem más, mint az emberi szelf helyes megértése, ám ugyanakkor annak az Istennek a radikális felismerése is, aki képes és kész válaszolni, nemcsak kezdeményezni.[21]