belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Édes Árpád

Pro disputa

Ettől a félévtől kezdve járok egy lelkigondozói képzésre, ahol megtanultam (lassan tanulgatom), hogy megfogalmazzam egyes szám első személyben, az érzéseim szintjén, hogy mi zavar. Nos ezen a módon szeretnék kapcsolódni Parókia portálon zajló izgalmas egyházzenét érintő vitához.



Imponáló Papp Ferenc kollégám klasszikus műveltsége, de amikor a címben nagybetűvel, megjelenik "CONTRA" és utána egy kolléga neve olvasható, indulat támad bennem. Ugyanez az érzés marad bennem, amikor olvasom az egyébként sziporkázó, de kérlelhetetlen írást. Fantáziakép is megjelenik előttem, amint tudós, zenész tiszteletes kollégám feltűnik a nagykőrösi templom karzatának mellvédjén másfél emelet magasságban, leül, majd az n+1 regiszteres orgonát fortissimo úgy megzengeti, hogy még Tiszaroffon is jól hallják. Miért pécéztem ki éppen Papp Ferencet, téged kedves Feri? Mert ebben a helyzetben, amiben ma a református gyülekezeti éneklés van, rád, rád is, szükség van, bocsánat a merészségért, de nem biztos, hogy ilyen "Contra..." módon. Azért merem venni a bátorságot, hogy ilyen erősen szakmai kérdéshez hozzászóljak, mert bízom benne, hogy az egyházzene nem szent objektivitásokon nyugvó zárt rendszer. Erre nézve halvány reményt ad, hogy magas egyházzenei kultúrát képviselők is vitatkoznak ezen az oldalon nem, vagy alig "szintén zenész" egyháztagokkal, kollégákkal. Egyes szám első személyben a következő, számomra fontos szempontokat ajánlom a figyelmetekbe.

Az empirikus impulzus. Szintén a lelkigondozói képzésen tanítják, hogy minden problémával való szembenézés alapja az érzékelés. Úgy gondolom az empíria, mint impulzus az egyházról való gondolkodásunkban is szerepet kell, hogy kapjon, még ha az elsősorban a hit valósága is. Mit érzékelünk az egyházban az egyházzene területén? Elégedetlenséget mindenféle szinten. (erre nézve az eddigi hozzászólásokból bőséges anyagot találunk) Ehelyütt csupán egy elgondolkodtató jelenségre szeretném felhívni a figyelmet. Rendes református családból való, intenzív gyülekezeti élethez szokott, megtért evangéliumi fiatalok, sőt középkorúak tömegei járnak el "dicsőíteni" a Golgota gyülekezetbe vagy baptistákhoz stb. Nos ez engem zavar. De lehet beszélni az ifjúsági közösségeinkben fellelhető szubkultúrákról, ahol tényleg mindenféle dolgot lehet hallani, énekelni. Ezeknek az erupciós jelenségeknek a természetét nagyon szépen kifejtette Czövek Tamás az írásában. Teológiai közhely, hogy a szektás, heretikus mozgalmak valamilyen egyházban fellelhető hiányra hívják fel a figyelmet, ennek analógiájára elmondható, hogy számos jelenség, amelyre egyházzenészek borzadva hívják fel a figyelmet, valami fontos hiányosságra mutatnak rá énekzenei gyakorlatunkban. Ha a budapesti középosztálybeli értelmiségi eljár "dicsőíteni", még belegondolni sem merek abba, hogy az Isten dicsőítésére mennyire találhat az alsóbb rétegekhez tartozó urbánus vagy vidéki fiatal maga számára megfelelő kifejezésmódot istentiszteleteinken. Ezen a ponton nem szabad könnyen engedni az átgondolatlan pragmatizmusnak. Ezen a ponton van szükség jó zenészekre, jó teológusokra és jó ifjúsági munkásokra, akik ismerik a terepet. Nincs illúzióm azzal kapcsolatban, hogy ez egy "nehéz szülés". De a párbeszéd mindenkit fegyelmezne, hogy ne zárja rövidre ezt a kérdést. Keresse a tartalom és forma egyeztetésének számunkra vállalható, önazonos megoldásait. Nem lehet a forrongó fazékra büntetlenül rányomni a fedőt. Nem lehet szent formákra való hivatkozással kioltani a problémát. Ráadásul erre nézve a protestáns gondolkodásnak nincsenek is átütő eszközei. Lehet idézni Kálvint, de nehéz feltartóztatni azt a fajta a protestáns gondolkodásmódot, amely mindig így kezdi a mondatot: "nem az számít, hogy milyen a forma, a külső, a keret, hanem a szív, lényeg, a tartalom stb. "

Az érzelmek létjogosultsága. A gyülekezeti tagok lelki "vitaminhiányának" egyik oka az lehet, hogy érzelmeik nem bontakozhatnak eléggé ki, ez a helyzet egyeseket frusztrál abban, hogy "szívüket, mint égő hálaáldozatot az Úrhoz emelhessék" akár egy adott pillanatban, persze jól tudva, hogy ez egy életprogram. Érzékelve az érzelmek megélésnek az igényét valóban komolyan gondolom, hogy istentiszteletről és nem öncélú szentimentalizmusról van szó esetükben. Már csak azét sincs okom ebben kételkedni, mert nem én vagyok az, aki a szíveket vizsgálja. Az érzelmek kérdését feszegetni kockázatos vállalkozás, de mindenképpen nagyon aktuális. Úgy vélem meg kellene teremteni azokat a biztonságos helyeket, időket, alkalmakat, ahol nem botránkoztatunk senkit, ahol kimondjuk lehet szabadnak lenni, úgy hogy mégis megmarad a rend. Egyik kedves fiatal barátom úgy fogalmazott, hogy az un. "dicsőítés" a szabadság kultúrája. Ezt hallva a reformátuságra jellemző, skizoid-kényszeres személyiségtípust megmintázó lelkészek és kegyességi irányzatok valószínűleg kaszára-kapára kapnak.

Az emberek füle. Aki a dicsőítésvezetésre, liturgusi feladatra vállalkozik, erre van elhívva, annak valahonnan valahová kell vezetnie a rábízott gyülekezetet. Az egyházzenész legyen jó pedagógus (Krisztusra vezérlő mester) abban az értelemben, hogy megszeretteti a maradandó zenei értékeinket is a fiatalokkal. Ez az éneklés minőségére is igaz kell, hogy legyen, véleményem szerint. De valószínűleg az ifjúság esetében, a missziói helyzetekben ott kell kezdeni, ahol az emberek füle tart. Hogy hol tart és miért, arról Czövek Tamás írt bővebben. A hétvégi (április 22.) Sófár konferencián 3 leány is bizonyságot tett arról, hogy milyen nagy szerepe volt megtérésében az éneklésnek, a dicsőítésnek. Vagy azért, mert előtte is szeretett énekelni, vagy azért mert azóta "be sem áll a szája" (ő mondta így), pedig soha előtte hangosan nem énekelt.

A gyökérzet. A pedagógusi feladat része, hogy az éneklés élménye mélyüljön. Zavart érzékelek magam is sok ifjúsági énekkel kapcsolatban. Érzem, hogy valahogy hiányzik belőle a valódiság, az élet összetettsége és valami ősi erő. A populáris zene problémái ezek. Ezért mindig üdítő, amikor azt megtermékenyíti valami eredeti, mint például a népzene, akár zsidó, akár magyar vagy más. Gyökerekhez tartoznak a genfi melódiák és a fekete énekeskönyv többi kincse is. A hétvégi Sófár konferencia egyik legszebb pillanata volt, amikor fiatalok megszólaltatták az "Isten élő lelke jöjj..." című dicséretet a maguk szabad lelkével, sajátos hangszereléssel, méltósággal, de érzelmekkel teli.

A bibliai hűség. Végül a zsoltárok kapcsán szeretnék beszélni a bibliai hűségről. A zsoltárok egyszerre adnak példát a valódiságra, a fájdalmas őszinteségre, a szubjektív önkitárulkozásra és a teljes Isten előtti hódolatra, magasztos hitvallásra, amikor az egyén szinte nem is számít. Ezt a valóságot kellene, úgy érzem, a gyülekezeti éneklésnek és a dicsőítésnek felölelnie. Kálvin szándéka hibátlan volt, hogy a zsoltárokra hagyatkozott. Nyílván nem az ő hibája, hogy ma a gyakorlatunkban mégsem jelenik meg minden érzés, szín, gazdagság, igazság, szenvedély és hódolat.
A lelkigondozói képzés visszatérő kérdése: "ki tud ezen változtatni?"

Édes Árpád egyetemi lelkész

2018. július 16., hétfő,
Valter napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 6276
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 41080626

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat