belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Vezércikk

Bölcsföldi András

Az ajtó

Egyszer csak előtte állt egy ajtó.  
Azt is írhattam volna, egyszer csak egy ajtó előtt állt.

Mindkettő igaz, mert nem emlékezett rá, hogy látta volna, hogyan került oda;
messziről jött, nem is figyelte az utat.
Mintha hirtelen a földből nőtt volna ki.

Mindenesetre amikor odaért megtorpant, lábait megfeszítette, 
felsőteste majdnem nekidőlt, fejével pedig majdnem nekiütődött. 
Miután sikerült megállnia e himbálózásból, vette igazán szemügyre.

Egyszerű ajtó volt, különösebb dísz nélkül, se jelzés, se szám nem látszott. 
Ablak sem volt rajta, sem nézőke vagy lyuk, rés. 
A kilincs is átlagos volt, zár a jobb oldalon, rézből. 
Kulcs nem volt benne.

Az ajtó csukva volt.

Körülötte sem fal, sem sövény, sem kerítés, sem szögesdrót nem látszott.

Kicsit hátrébb lépett, hogy szemügyre vegye magát a jelenséget. 
Ebben a pillanatban még nem látott benne semmiféle akadályt. 
Furcsállta, csodálkozott, kicsit értetlenkedve nézte, majd lassan bekövetkezett az, ami mindig történik egy ajtó előtt: 
vágyat érzett rá hogy kinyissa.
Hiszen egy ajtó mögött mindig van valami, valami titok: mögé kell nézni. 
Nem csupán a kíváncsiság dolgozott benne, 
hanem tovább is szeretett volna menni az útján, arra volt dolga. 
Így az ajtó hamar akadállyá lett immár. 

Nem tudott továbblépni. 
Összeszedte hát bátorságát, s ahogyan az ember egy bezárt ajtó előtt szokta,
kezét a kilincsre tette, s a hideg fémre még egyszer rákulcsolta ujjait,
majd határozott mozdulattal lenyomta a kilincset.

Az ajtó zárva volt.

A kilincsre kulcsolt kezet még egyszer lenyomta, 
mint aki bizonytalan magában, talán ő volt határozatlan, 
de az ajtó nem nyílt ki. 
Többször is megpróbálta, markolta, szorította a nyitót, 
egyre gyorsabban és erőteljesebben, s egyre dühösebben nyomkodta a kilincset, de az nem engedett. 
Aztán elkezdte rángatni, föl-le húzkodta a szerkezetet, 
de nem sikerült kinyitnia. 
Ekkor egész testsúlyával ránehezedett a kilincsre, lenyomta, 
majd rángatta, vállával is nekifeszült, alul a térdével nyomta, 
többször is nekivetette oldalát, végül nekiugrott az ajtónak.

Az nem mozdult.

Végső kétségbeesésében, már lihegve, nagyot rúgott belé. 
Az ajtó megremegett, de nem engedett. 
Aztán két kezével nekitámaszkodott, 
és folyamatosan rugdosni kezdte az ajtó alját.
Az erős rúgások helyén lejött a festék, a felülete eltorzult, 
néhány szál deszka is kimozdulni látszott, 
de az ajtó nem nyílt ki.

Ekkor már nagyon dühös volt, nemcsak ütötte és rúgta az ajtót, 
hanem szidalmazta is, végül pedig szemmagasságában leköpte.
A nyál lassan folyt le egészen az aljáig.
Ekkor ököllel többször is rásújtott, 
s káromkodva követelte a továbbhaladást. 
Ökle többször is belevágott a már sérült ajtóba, 
a felületén újabb benyomódások keletkeztek.

Ekkor eszébe jutott, hogy nála van „mindentudó" bicskája. 
Egy fegyver.
Elővette, baljós tekintettel kinyitotta, s zár közvetlen közelében kezdett kapargatni, majd a külső felén nekiállt a zár szétszedésének. 
A nyelvet szerette volna megtalálni a szélén, de túl vastag volt a burkolat. 
Miután minden eredmény nélkül szétfarigcsálta a zár környékét, 
a kést elkeseredetten belevágta az ajtó közepébe. 
„Dögölj meg" - kiáltotta. 
Aztán elővette a fejszét is, s néhány határozott csapással rést ütött az ajtón, 
nekilódult, és hevesen ütötte-verte a felületet, szitkozódva-átkozódva dolgozott. 
Az ajtó közepén néhány nagyobb rés tátongott, 
s a szétfarigcsált ajtódeszkák már nem emlékeztettek eredeti ábrázatára.

De az ajtó zárva maradt.

A harcban elfáradt, elvesztette erejét, elveszette reményét. 
A fejsze kicsorbult, a kés elgörbült. 
A viharvert ajtó stabilan nézett az ég felé, mintha onnan várna megerősítést.
Ekkor két kézzel, most már mint valami kapaszkodót fogta meg a kilincset, 
s leroskadt az ajtó résébe.
Fejét befúrta a sarokba és a fáradtságtól, a kimerültségtől elalélva ott maradt. 
Szemeiből könnyek szivárogtak, és lecsorogtak az ajtó sérült deszkáin.
A könnycseppekből összegyűlt kis tócsa utat talált magának a küszöb alatt, s eltűnt.

Amikor felébredt, először nem értette, hol van. 
Megtörölte kisírt szemét, s elkezdte tapogatni az ajtót. 
Először az ajtófélfát simogatta, majd hozzáért a szétvert fatáblához.

Az nem volt zárva. 

Nagyon lassan, mintha félne az újabb csalódástól, térdre ereszkedett, 
és lassan simítva betolta az ajtót. 

Az engedett. 

Ekkor maga előtt látta a faforgácsokat, a zár szétesett csavarjait, a kicsorbult fegyvereket, a köpés, az ütlegek nyomát. 
És akkor megértette. 
Lassan felállt, s már csak rajta múlt, hogy bemegy-e.
Ettől még jobban megijedt. 
Félt, hogy nincs-e valami trükk, csapóajtó, nem pattan-e vissza a zár, csukódik be előtte újra az ajtó.
Nem áll-e bosszút?
De az ajtó békésen lengedezett és teljesen kitárta magát. 

Ekkor felnézett, és meglátta az utat is maga előtt. 
Egészen más lett, nem az, amit eredetileg elképzelt magának. 
De nagyon reményteli és biztató volt. 
Hívogató. 
Egy új út. 
Ekkor látta meg, hogy az ajtón írás van. 
A szétszabdalt, szétfarigcsált, tönkrevert, elpusztított ajtón egy furcsa írású feliratot talált. 
Alig tudta elolvasni:

Én vagyok az ajtó:

 

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. november 20., szerda,
Jolán napja van.
Tartalom
Vezércikk

Bölcsföldi András
Az ajtó
Egyszer csak előtte állt egy ajtó. Azt is írhattam volna, egyszer csak egy ajtó előtt állt.

Gondolkorzó

Gueth Péter
Variációk a változatlanságra
Miért lenne kereshető az otthon, mintha hely volna?

Felszín

Pete Violetta
A Ráday utcán
No, mi kellene neked?

Sebesi Viktória
Leheletnyi köd
„valahol én is, és ne itt egyedül”

Magasság

Bölcsföldi András
A tanú - Örök parafrázis
Amikor NEM állítja meg az atya kezében a tőrt angyali szózat

Horváth Zsuzsanna
Nyitott ajtó
Nyitott ajtót adott elém. Mindig és mindenhol. Minden kérésem ellenére sem zárta be soha a lehetőségeket előttem. Muszáj volt mindig választanom, döntenem. Vállalnom a felelősséget. Kimondhatatlan volt a vád: "Nem volt más út..." Mindig volt.

Mélység

Puskás Gabriella
Akár egy vízcsepp
Folytatásos novellánk betegségről, őszinteségről, félelmekről és megoldásokról

Teljesség

Dobóczky László
2006. aug.11.
Naplótöredékek

Fodorné Ablonczy Margit
Árnyék mögött fény ragyog...
Azon gondolkodtam el, vajon én hova nézek, ha félek? Hol vannak az én fényeim, csillagaim?

Üzenet

Michna Ottóné, Ablonczy Ágnes
Oltáron
hát hallgattál míg felértetek a csúcsra...

Áthallások

Hajdúné Tóth Lívia
Ezért
Az orvos sem tudott napirendre térni a történtek fölött...

Géczy Katalin
Gazdaggá tettél
Elmélkedés Mozart nagy g-moll szimfóniája mellett (K.V.550)

Kitekintés

Horváth Zsuzsanna
Megszólításra szoruló gyermekek
A szó veszélyes fegyver és van, aki fegyvertelen

Látogatóink száma a mai napon: 2913
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45786414

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat