Korábbi számok Elküld Nyomtat Vezércikk

„A nehézséget pontosan az okozza, hogy az egyházban szinte állandóan kritikai észrevételeket kell tenni és vice versa, ez az én bajom most is. Mert ugyan minek is kellene ítélkezni és bírálgatni, ha nem azért, hogy az egyház megújuljon és megtisztuljon. És ez az ítélkezés és bírálgatás nem elítélés, hanem megítélés, ami bűnbánatra és új hálaadásra vezethetne egyéni és közösségi vonalon.”
(Édesapám levele dr. Tóth Károlyhoz 2005-ben)

Hova vezet ma a mi kritikus szemléletünk? A szakadás, a meghasonlás irányába, vagy pedig a Krisztus szeretetében való teljes egység megvalósulása felé?
Tudunk úgy kritikát gyakorolni, hogy az nem elzárja, hanem megnyitja az utat egymás felé? Komolyan vesszük, hogy Jézus egyetlen menyasszonyért fog visszajönni, akit egész(ség)ben talál, nem pedig szétdarabolva?

„Mi történik ott, ahol Isten követelésével szembesítve a magunk igazságát akarjuk felállítani? Nyilván ez: hogy Isten igényéből a magunk igényét építjük fel; azt, hogy annak, amit Isten követel tőlünk, magunk akarunk és tudunk megfelelni.”
(Barth Károly)

Hisszük azt, hogy mi ezt az egységet a magunk erejéből nem tudjuk megvalósítani, viszont hitetlenségünkkel az útjába állhatunk? „Nem is tudott (Jézus) ott csodát tenni, csak néhány beteget gyógyított meg, rájuk téve kezét.
Ő maga is csodálkozott hitetlenségükön.”
(Márk 6,5-6)

„A teológiában soha nem az az első kérdés, hogy „kinek van igaza?”, hanem az, hogy „mi az igazság?”
(Vasady Béla)

Mit keresünk mi? A magunk vélt igazának igazolását, vagy az igazságot?
Az igazság keresésének (és megtalálásának) feltétele a folyamatos megújulás, felülvizsgálat, átgondolás, saját magam érvényesülésének alárendelése azért, hogy az igazság érvényesülhessen. Nem annyira nehéz beismernem, hogy magamtól biztosan nem tudom háttérbe helyezni a saját akaratom érvényesülésének kérdését.

„Miért? Miért nem ismerjük meg azt, amit pedig kiolvashatnánk a törvényből?
Épp ez a csalása a bűnnek: születés szerint azzal foglalkozva, hogy önmagunkat állítsuk és képviseljük, magunk takarjuk el önmagunk elől a legnagyobbat,
a döntőt a törvényben, a tartalmát, amelynek az csak a formája: a gyógyító, megmentő kegyelmet.”
(Barth Károly)

Agyonhasználtuk ezeket a szavakat az egyházban: törvény és kegyelem.
A forma és a tartalom. Vizsgáljuk meg magunkat: egyházunkban, teológiáinkon, gimnáziumainkban, gyülekezeteinkben mi a fontosabb? A formának való megfelelés, az abba való beilleszkedés, vagy pedig a tartalom, a gyógyító kegyelem? Egy lelkipásztor mondta egyszer, azóta a szívembe vésődött ez a mondat: „Ha nem vagyok biztos valamiben, inkább szeretnék tévedni a kegyelem nevében.” Mindig igazolom magam a törvény nevében, vagy hajlandó vagyok esetleg tévedni a kegyelem zászlaja alatt? Jézust is korának egyházi vezetői küldték a keresztre, akik nagyon szerették és tisztelték a törvényt (túlságosan is). Ő pedig azt mondta, hogy amit a legkisebbek közül eggyel teszünk, azt Vele tesszük. Nagyon fájdalmas őszintén belegondolni: hányszor feszítjük meg naponta mi az Isten Fiát újra és újra azáltal, hogy túlságosan ragaszkodunk a törvényhez?

Amikor vezetni tanultam, próbavizsgát csináltunk. Ahogy mentem Kecskemét belvárosában, egy biciklis ment az úton előttem. Záróvonal volt az útra festve. Nekem csak a szabály járt a fejemben: nem megyünk át a záróvonalon… az bukáshiba. Meg akartam oldani a biciklis megelőzését úgy, hogy nem megyek át a záróvonalon. Ha egyedül vagyok ott, akkor elütöm, mert arra figyelek, hogy ne szegjem meg a szabályt. De ott volt mellettem az oktató, aki elkormányozta a kocsit. Akkor értettem meg, hogy nincs olyan szabály, amely mindig, minden esetben érvényes. Néha meg kell szegnünk egy szabályt, hogy megmentsünk valakit.
Ha mindig a törvényt nézzük, akkor lehet, hogy sokkal nagyobb sebeket fogunk okozni, mintha bizonyos esetekben megszegjük a szerintünk szent és sérthetetlen szabályokat. Nem az ismeret az első. Hanem a SZERETET.