Korábbi számok Elküld Nyomtat Riport

Sokszor találkoztam olyan esettel, amikor a diák keresztyén közegből érkezett az egyházi iskolába, jobbnál jobb lelkészi ajánlásokkal, mégis ott lázadt a közös imádságok, istentiszteletek, hittanórák, egyházi rendezvények ellen, ahol csak tudott. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés: kik okozták benne ezt a hatalmas törést? Mekkora a keresztyén szülő és a pedagógus felelőssége? Milyen példát látnak maguk körül, amiből ilyen következtetést vonnak le maguknak? A kötelező vallásgyakorlat sok diákban ellenérzést szül, lázadást eredményez, de azért vannak ellenkező példák is, amikor maguk keresik a hitbeli elmélyülés, közösségi beszélgetés, lelki fejlődés lehetőségét.

Megkérdeztem egy régi diákomat, Szabó Istvánt, aki most végzős teológus, milyen volt a Baár-Madas Református Gimnáziumban a diákok hitélete:

- Emlékszem, hogy volt az iskolában egy SörKert álnévre hallgató diák-bibliaóra. Nem tudnál erről mesélni valamit? Úgy tudom, te is benne voltál.

- Igen, és szívesen mesélek róla!

- Mikor kezdődött és kik indították el?

-Ha jól tudom, Kiss Sámson Endre, Andrási Lacó, Pogrányi Karesz, Boza Kristóf (és mások) kezdték el a Kertet (valamikor 2006-2007 körül), és eleinte egészen spontán módon szerveződött. Néha kimentek a kertbe és beszélgettek Jézusról, keresztyénségről, Bibliáról. Nem volt velük tanár, tehát teljesen diákkezdeményezés volt.
Aztán a jó baráti társasághoz egyre többen csatlakoztak, kialakult egyfajta rend, hogy mikor és hol találkoznak, mi az alkalom „liturgiája” és milyen énekeket énekelnek. Végül is hasonló módon kezdett működni, mint egy gyülekezeti ifióra. Én a 2. generációhoz tartoztam, amikor már a legtöbb alapító tag elballagott (érdekes, hogy többen is a teológián kötöttek ki). Ekkor Budai Kisanna (Kisó), Klavács Barbi, Rácz Gábor (és mások) voltak leginkább a vezetők. Persze mindig egy kicsit más volt, hiszen minden évben mások jártak ezekre az alkalmakra. A legtöbbször megbeszéltük az alkalmak végén, hogy ki fog a következő héten egy adott témában vagy adott bibliai szakaszban jobban elmélyedni és vezetni a beszélgetést. Így visszagondolva elég sete-suta gondolataink voltak, de akkor ez nagyon felelősségteljesnek és komoly dolognak tűnt.

- Végig ilyen diákszerveződés maradt? Nem csatlakozott hozzátok lelkész?

- Amikor Rácz Gábor is elballagott, akkor a nyakunkba szakadt a SörKert. Nekünk kellett vezetőként előrelépni. A mi évfolyamunkból Herjeczki Zsófia, Arany Gergő, Papp Ádám és jómagam voltunk azok, akik a hátunkon vittük a csapatot. Persze voltak néha konfliktusok, de az is nagyon szép volt, hogy ezeket többször meg is tudtuk beszélni. Úgy érzem, hogy egyfajta Jézus-társaság voltunk, én legalábbis azt érzem, hogy ezeken az embereken keresztül találkoztam először Jézussal (persze korábban is voltak ilyen emberek, lelkészek és tanárok, de ők az én korosztályomban voltak és velük átélhettem a testvéri szeretetközösséget).

Szinte mindig diák vezetője volt a csoportnak, ami miatt néha szektásodó jelleggel vádolták, persze igazából nem volt semmi szektás benne, hiszen csak elvonultunk és énekeltük, Bibliát olvastunk, beszélgettük. Azért kaptunk ilyen kérdéseket: „Minek csinálják ezt? Nem elég a hittanóra? Az áhítat?”

Ezt mindenképpen szerettem volna tisztázni, elsősorban a tanárok felé. Ezért kerestem meg Berkesi Gábort, (az iskola lelkészét) hogy beszélgessünk erről a csoportról. Ő aztán nagyon támogatott bennünket, bátorított és jó tanácsokat adott. Ekkor hagytuk el a „sör” jelzőt is, és csak Kertnek neveztük (persze néha magunk között még így emlegettük...)

- Cukkoltak titeket a többiek? Ezért volt a rejtőzködés, sőt ellentétes felhangú elnevezés? Ezért kereszteltétek SörKertnek, hogy megőrizzétek az inkognitót?

- Érdekes, hogy engem nem nagyon cukkoltak emiatt. Talán a hátam mögött beszéltek erről, de ha valakivel szóba került ez az egész, akkor mindig érdeklődve hallgattak. Szerintem elég „vagány” volt, hogy mi így összejárunk és összetartozunk.

A SörKert név – ha jól tudom – onnan jött, hogy már abban az időben is voltak néhányan, akik iskola után nem tanulni, hanem sörözni jártak. És amikor az egyik tagunkat megkérdezték, hogy nem megy-e velük sörözni, akkor azt válaszolta:

- Nem, mi most kimegyünk a kertbe imádkozni, beszélgetni, énekelni.

Mire a többiek gúnyosan visszakérdeztek:

- Persze, a kertbe… A sörkertbe?

- Mit gondolsz, akadály a fiatal lelki életének fejlődésében az egyházi iskola? Ha pl. álszenteskedést lát maga körül?

- A SörKertnek volt egy kis missziói felhangja is: Gyere! Nézd meg, mit csinálunk! Itt nem kell megjátszanod, hogy milyen jó diák vagy. Itt önmagad lehetsz.

- Neked mit jelentett, hogy egyházi iskolába jártál?

Én nagyon sokat köszönhetek a Baár-Madasnak. De nem lett volna az igazi, ha nincs ott egy ilyen társaság. Alapvetően jónak látom az egyházi sulik rendszerét (egészen jól belelátok a rendszerbe, hiszen az SDG-ben is önkénteskedem (sdg.org.hu). A fiatalok megkapják azt a tudást, ami egy keresztyén ember életében alap. Sokat tanulhatnak Istenről, Bibliáról, hitről. És látnak jó példákat az iskola dolgozói és diákjai között. Ám a tudás szerintem még nem elég. Sok „valláskárosult” diákkal találkoztam már, akik sokat tudnak, de keveset hisznek.

- Voltak köztetek lelkészgyerekek?

- Nem emlékszem, hogy lelkészgyerekek lettek volna. Valószínűleg nekik is túl sok(k) volt az, amit a keresztyénségből láttak és hallottak. Takaró János mesélte például (ő most teológus társam), hogy a gimiben nagyon sokat lázadt a keresztyénséggel szemben, és kellett neki egy kis idő, hogy átélje, mi is ez valójában.

- Volt köztetek olyan, aki nem keresztyén közegből cseppent az iskolába és a SörKert volt az egyetlen hiteles forrása, amiből meríthetett?

- Ez fogós kérdés. Hiszen elvileg mindenki tartozik valamilyen gyülekezethez, hogy felvételt nyerjen a suliba. Tehát valamilyen kapcsolat volt. És ha megtalált minket, akkor mi bátorítottuk, hogy a saját gyülekezetében is vállaljon több szerepet. Én például akkor kezdtem el többet járni a pátyi  ifibe (noha volt, hogy csak 2-3 ember volt és a lelkész), sőt az istentiszteletekre is szívesebben jártam. De az erőt mindig a Kertből merítettem, az volt a lelki otthonom.

- Rossz időben, hidegben hol tudtatok összejönni? Olvastam az iskola 2009-es pedagógiai programjában, hogy csütörtökönként van SörKert. Ezek szerint akkor már legalizálva volt?

- Így van. Ha jól tudom, Berta Zsolt (lelkész) irodája volt ez, amit mi sokszor használtunk, aztán ő egyre kevesebbszer volt ott és inkább raktárnak használták. Győrffy Eszter segített nekünk, hogy kipakoljanak onnan és akkor mi ki is festettük azt a termet. Nagy munka volt, mert a lambéria mögött meglepetéseket találtunk. Még szerencse, hogy Papesz (Papp Ádám) jól tudott vakolni és glettelni. És persze volt sok szorgos kéz, akik segítettek a csiszolásban is. A festés már csak egy kis öröm, ráadás volt…

Ha jól tudom, azután is volt ott Kert, hogy mi elballagtunk. Mi próbáltunk mindig gondolni az utódainkra is, ezért szerveztünk kirándulásokat, hétvégéket is. Ezt is önállóan szerveztük, de azért nagy segítség volt benne néhány tanár, akik a nevüket adták egy-egy eseményhez (pl. Győrffy Eszter, Adamekné Németh Zsófi, Jaskó Boró (ő néha alkalmakra is eljött) vagy Grynaeus András (akit meg is hívtunk, hogy tartson nekünk egy extra töri órát a keresztyén kisközösségekről).

- Most is megvan még a SörKert? Van folytatás? Amikor ti eljöttetek, ki vette át? Vagy van más helyette?

- Néhány évig még működött, az SDG-sekkel még jártunk vissza segíteni nekik, szerveztünk például közösen „NEKED délután”-t. De az is jó volt, hogy nem csak a Kert működött. Voltak még ifjak, akik szívesen összejártak imádkozni. A Szőlőtő például egy osztályközösségből nőtt ki, illetve hallottam arról is, hogy az elmúlt években egy Bástya csoportot próbáltak a diákok összehozni. A Kert már elhalt. De nem bánom. A lényeg, hogy legyenek mindig olyanok, akik szívesen olvassák a Bibliát és közösségben próbálják megélni a hitüket.

- Szerinted miért volt akkora jelentősége ennek a csoportnak?

- Mert ez az, ami igazán át tudja formálni a diákságot. Jók az áhítatok, a hittanórák, de kell, hogy legyen hely arra is, ahol megoszthatjuk egymással nehézségeinket, kudarcainkat, félelmeinket, kételyeinket, illetve örömünket, hitünket, gondolatainkat.

- Az iskolák általában nem nézik jó szemmel az alulról jövő kezdeményezést. Volt a tanárok közül, aki gyanakodva fogadta a SörKertet?

- Biztosan voltak, akik gyanakodtak, de meg nem tiltották, tehát szerintem jó volt a kommunikáció. Örülök, hogy a tanárok ezt így bátran engedték. Inkább csak a portások néztek furcsán, hogy miért járunk olyan sokszor a lelkészi irodába…

- Hogyan tudtatok közösségben imádkozni? Kamaszkorban az ember gátlásos, fél megmutatni a belső énjét, fél kitárulkozni mások előtt, nálatok ez hogy alakult?

- Emlékszem, amikor először imádkoztam hangosan az imaközösségben. A torkomban dobogott a szívem és nagyon koncentráltam, hogy el ne rontsam. Persze elrontottam (nem tudtam kimászni egy kacifántos mondatomból), de a többiek így is örültek, hogy megszólaltam és kedvesen bátorítottak.

- Csupa olyan nevet említettél a diákok közül, akik emlékeim szerint a legértékesebbek voltak. De csapódott hozzátok olyan is, aki nem ebbe a kategóriába volt sorolható korábban és ez a csoport térítette jó irányba?

- Szerintem mindegyikük egy kicsit ilyen volt, és talán azért váltak értékessé, mert ebben a csoportban megérezhették, hogy valóban értékesnek tartják őket.

A mi osztályunkból is volt olyan, akit nagyon sokáig hívtunk, de ő mindig rohant haza (tanulni és számítógépezni). Aztán végzős korunkban ő is csatlakozott hozzánk, és rajta aztán éreztük, hogy sokat változott.

- De jó ezt hallani!

- Voltak olyanok is, akik csak egyszer-kétszer látogattak el közénk, akikkel én érdekes módon nagyon jóban voltam, pedig nagyon nem egy csoportba tartoztunk. Ők nem hiszem, hogy sokat változtak volna a Kert miatt, de valahogy talán ők is megérezték, hogy ez jó dolog.

- Biztos megmaradt bennük valami emlék a közösségről.

- Talán ez is volt a feladatunk: Egy kicsi közösség (10-15 ember), akikhez lehet menekülni, akik pozitív képet adnak arról, amiről a lelkészek és tanárok beszélnek.

Nem tudom, a tanárok hogyan élték meg a közösségben a lelki kapcsolatukat, ebbe nem láttunk bele.

- Amikor odamentem tanítani, 1993-ban, azt hittem, majd egy mélyen hívő keresztyén közegbe kerülök, ahol együtt imádkozunk, bibliaórákat tartunk... Aztán semmire sem volt idő, egyik óra jött a másik után, rohangáltunk a naplókkal, órák után mindeni sietett haza készülni a következő napra, dolgozatokat javítani, családot ellátni, másodállásban helytállni… Időnként próbálkoztak a lelkészek tanári bibliaórával, de nem sokan jutottak el, én sem, mert aznap máshol dolgoztam. Azt hiszem, kicsit irigyeltünk titeket a SörKertért…

- A lelki közösségért dolgozni kell, akár diákokról, akár tanárokról van szó.

- Biztos vagyok benne, hogy a bonyolultabb személyiségek sem véletlen cseppentek be közétek. Valahol működnie kell bennük ennek az élménynek, aztán majd valami krízishelyzetben előjön és működésbe lép.

- Reméljük…

- Hol teljesítesz most szolgálatot?

- Rákoskeresztúron vagyok a gyülekezetben Sóskuti Zoltán mellett, aki Kovács Gáborné Anikó néni (volt magyartanárunk) veje, ő is volt egyszer BMRG-s áhítatot tartani.

- Egy lelkigondozónak, lelkipásztornak nagy erőtartalék ilyen előzményekkel kezdeni a hivatása gyakorlását. Isten áldja meg a további munkádat is!