Korábbi számok Elküld Nyomtat Riport

Vallás és pszichoterápia, kórházi hétköznapok, mélységek és felfedezések, az elfogadás ereje, úti csodák. Csupán néhány dolog azok közül, melyekről Gál Judit kórházlelkész, a Református Kórházlelkészi Szolgálat vezetője megosztotta velünk véleményét.

A tudományos alapokról

A vallásosság –  az embernek mint spirituális lénynek a reflexiója –  az élet kérdéseire keres és ad választ, egyfajta életgyakorlatot, míg a pszichoterápia a lelki folyamatok elakadásában, a személyiség fejlődésében próbál segíteni. A lelkigondozás középpontjában az ember áll, a bibliai antropológia alapján. Az ember, aki kapcsolatra teremtetett Teremtőjével, önmagával és embertársaival, bűnös, ugyanakkor megváltott lény. A lelkigondozás és a pszichoterápia is élet- és lélekápolás, de a kiindulópont mást.  A pszichoterápia a tünetekkel, az elakadásokkal küszködő emberből indul ki, keresve fejlődésének, továbblépésének erőforrásait.  A lelkigondozás szintén az emberből, a jelen állapotából indul, de nagyobb összefüggésben látja, láttatja a segítségkérőt. A pszichoterapeuta nem közvetítheti saját meggyőződését, „értéksemlegesnek” kell lennie és igaz ez a saját vallásosságára is. Ugyanakkor a lelkigondozás, ezen belül is a keresztyén lelkigondozás, elfogadva minden segítségkérő hitbeli, meggyőződésbeli állapotát, nem állhat más alapon, mint a Szentírásban elénk tárt emberképen és istenismereten  – magyarázza a kórházlelkész.

Lelkigondozás a hétköznapokban

Minden pszichiátriai osztályon vannak olyan betegek, vallásosak és vallással nem foglalkozók egyaránt, akiknek a jelen kezelése során kerül felszínre vallásosságuk szerepe, ereje, esetleg problémái. Az egészséges vallásosságra mindig lehet építeni. Egy jól működő közösség ima-hátterének tudata, látogatások, egyéb segítség nagyon nagy erőforrás egy betegnek. A hitbeli meggyőződés igen fontos kapaszkodóvá válhat a krízisek idején, persze van, akinek éppen ebben az időszakban omlik össze. Korábbi Isten-képe, s a lelkigondozás feladata ekkor, hogy segítsen felfedezni azokat az alapokat, amelyek változatlanul maradtak, s amelyeken továbbépülhet az ő személyes hite. Ha megerősödik spirituálisan, az segíti a küzdelmet a jelen nehézségeivel. A lelkigondozás feladata képviselni az ember teljes voltát, méltóságát mind a betegségben, mind a gyógyulásban. 

Egy balesetes családot hoztak a kórházba, ahol ketten meghaltak az autóban, ketten életben maradtak. A sebek, az összetörtség fizikai kínja mellett a veszteség hatalmas sebe is ott állt. Természetesen pszichiáter segítségét is kérték, hogy nyugtatókkal, beszélgetéssel legyen jelen. Ő vonta be a lelkigondozót is ebbe a folyamatba. Hamar kiderült, hogy a család vallásos hátterében a hit ereje a korábbi életúton és korábbi veszteségekben is fontos erőforrást jelentett. A beszélgetésekben döbbenetes volt átélni, ahogyan az anya vissza tudott emlékezni korábbi tapasztalataira, s a kórházlelkésszel való beszélgetésekben ő maga kínálta gyermekének az Ige, ima erejét. Összetörve, de azzal a bizonyossággal hagyták el a kórházat, hogy mégis tovább lehet menni – mesél a kórházlelkész szolgálatáról.

Együtt egy csodákkal teli úton

A bajba kerülő ember segítséget kér, vár. Nem csak a testi bajaira. Tele van gyötrő kérdésekkel, érzelmi viharokkal, félelmekkel, szorongással. Mérlegre kerül addigi élete, értékrendje, hite, meggyőződése. S ha ebben az állapotában „emberére” talál, aki képes meghallgatni, útitársul szegődni, elfogadni, feljebb mutatni, akkor a mélység áldásokat hordozó felfedezéssé is válhat.

Csak hitelesen lehet így segíteni. Lelkigondozói hatása sokféle beszélgetésnek lehet, mégis szükséges felismerni, hogy ez önálló „szakma” is, szükséges ember-ismerettel, önismerettel, szabályokkal. Ugyanakkor az is tény: soha nem elég csak az ismeret, a megfelelő szakmai tudás „ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak annak építői”. A másik számára való lét, az együttlét nem egymás melletti létet jelent. Hordozza azt a krisztusi tulajdonságot, amiben Ő az igazi Mester: elfogad úgy, ahogy van a másik. Szabadságot ad, lehetőséget felismerésekre, indulatokra, megállásra és továbblépésre. Soha nem erőltet semmit, nem siettet. „Mindent eltűr, mindent remél.” Ebben a közösségben tényleg gyógyító erő van. 

A gyógyítás fogalma a helyreállítás fogalma. Minek is kell helyreállnia?  Sokszor nem a betegség előtti állapotnak, mert az idáig vezetett. Kívülről nem lehet megmondani a biztos választ – ki hol tart, merre tart s merre kell mennie. De lehetünk abban segítők, hogy ezek a kérdések kimondassanak, belülről, sőt felülről válaszra találjanak. Késznek és képesnek kell lenni arra, hogy a bajban levő megérezze: nincs egyedül. Vele lenni, együtt menni egy szakaszon: ez a lelkigondozó feladata – s az úton csodák történhetnek.