Korábbi számok Elküld Nyomtat Riport

Horváth Gyula, belsőépítész

Folyamatosan nyitott szemmel járok. Lélekben fotózok, megfigyelek és megörökítek mozdulatokat, arcvonásokat, egy-egy növény vagy kézfej finom íveit. Nem tudatosan, sokszor én is rácsodálkozom, hogy magammal hordoztam ezeknek az emlékét. Mindenben keresem a történetet, az életet, a lelket. Sokszor csak ülök és hallgatok egy félkész templomban, és várom, hogy megértsek valamit, hogy merre kell indulnom. Ha megtörténik a csoda, tudom, hogy nem tőlem jött. Mély ráhangolódás előzi meg ezt a pillanatot.

A munkámnak van egy művészi és egy komoly, műszaki része. Fontos, hogy milyen alkotótársakat találok. Mindenkit annak tekintek, a lelkészt, az üvegművészt, az asztalost, az épületszobrászt és a kovácsot is. Ha átvergődtük magunkat a gyakorlati kérdéseken, szeretném, ha az, amit alkottunk, túlmutatna önmagán. Arra vágyom, hogy az, aki belép a szakrális térbe, úgy érezze, valaki - az Atya - várta, és hogy közösségben lehessen vele is és olyan emberekkel is, akikkel talán máshol nem lehetne. Szeretném, ha úgy érezné, visszavárják, és ha kapna valamit. Még ha nem is tudatosul benne - hiszen próbálom az észrevétlen befogadást, az otthonlétet ábrázolni. Van, hogy elképzelek személyeket, ki hogy fog belépni oda, hogy használja majd a teret - fiatalokat, időseket, hogy ők mit szólnának hozzá.

Nincs két egyforma alkotási folyamat. Remélem, a munkáim mégis hasonlítanak egymásra, ugyanakkor egyediek, gyülekezetre szabottak, hiszen törekszem is erre. Ajándéknak élem meg, hogy örömömet lelem valamiben, ami a munkám is. Szeretnék megfelelni a mának, de mindig a jövőnek alkotok. Mindig azt hangsúlyozom, hogy a gyerekeinknek, unokáinknak építsünk templomot, ne a nagyszüleinknek. Még ha az ő értékrendjüket vesszük is figyelembe, gondoljuk tovább...

A belsőépítészet alkalmazott művészet, ezért az alkotás olyan, mint bilincsben táncolni. Fontos, hogy a mű könnyednek, elegánsnak, derűsnek tűnjön, mégis jól használható legyen. Minden korosztály igényeit figyelembe kell venni, mégis az a cél, hogy a belső tér szakrális üzenetet közvetítsen, valamit, ami más, mint a megszokott. Számomra az is fontos, hogy képzőművészet is legyen, amit csinálok. Sosem volt kérdés nekem egyébként sem, hogy a református életben helye van a művészetnek.

Az alkotás mellett fontos a befogadás művészete is. A magam részéről feltételezem azt a nyitottságot a befogadótól, amire én is törekszem, amikor a belső térbe lépő emberek felé próbálok közvetíteni valamit abból, amit én is kaptam.

Votin Dóra, festőművész

Az igazán jelentős művészek munkájában van valami megfoghatatlan plusz, akkor is, ha nem hívő emberekről van szó. Azt a kérdést, hogy Isten mennyire van jelen az alkotásban, nem lehet elválasztani attól, hogy mennyire van jelen Isten az életben. Az alkotás számomra nem külön egység. Törekszem arra, hogy ne tudathasadásos állapotban éljek, hanem egységben legyenek a különböző szerepeim. Ha Istennel járok, az kihat az életem minden területére. Mindegy, hogy az a főzés vagy az alkotás.

Amikor alkotok, abban benne van, ami a gondolataimat éppen akkor átjárja: valamilyen élmény, teológiai tépelődés, egy prédikáció vagy bibliai részlet. Ezek megjelennek a munkámban is. Van, hogy az ötlet, az ihlet is szakrális eredetű, de időnként eltávolodom ezektől az alkotás folyamatában, hogy szakmai szemmel megnézzem a művemet. Ha nem tenném, kellemetlen utakra tévedhetnék. Attól, hogy valaki „nagyon hívő", nem biztos, hogy művészi szempontból is színvonalasat alkot. És fordítva: lehet briliáns képet festeni - akár egyházi témát feldolgozva - úgy, hogy mégsem ihletett az alkotás. Én magam is azon fáradozom, hogy a művészi színvonal és a mögöttes tartalom egyszerre jelenjék meg.

Sokféle élményem volt már alkotás közben. Attól függ, hogy mit festek. Amikor a Miatyánk szövegét dolgoztam fel, nagyon komoly, elmélkedős időszak köszöntött rám. Kihívás volt a verbális megnyilvánulást vizuálisan kifejezni. A szöveget tagolni kellett ahhoz, és nagyon elmélyedni benne, hogy képbe átültethessem. Ennél a munkánál rájöttem, szinte mindegy, mi a végeredmény, hiszen maga a folyamat, a festés az imádság. Alkotni mégsem felelőtlenség. Halálosan komoly játék. Minden művészeti alkotás ilyen. Halálosan komoly, hiszen vérre megy, és megrázó. Mégis játék.

Van igényem a párbeszédre a közönséggel, de nem elsősorban tanítani akarok. Fogalmam sincs, miért éppen festek, de festek, mert festenem kell, hiszen ehhez értek. Vagy szebbítik, jobbítják azok életét a műveim, akik megtekintik őket, vagy nem. Az is jó, hogy ha valami történik bennük. Azt hiszem, normális, hogy jó része annak, amit alkotás közben megélek, nem jut el a nézőkhöz.

A festmény hatása is más, mint mondjuk egy prédikációé. A festményt egységében, egyszerre fogadjuk be, míg a prédikációnál lépésről lépésre haladunk a megértésben. A festmény egységével való találkozás után a megmaradt lenyomat belül munkálkodik a nézőben.

Zsengellér József, tanszékvezető, a Szöveg, kotta, ecset című szeminárium vezetője

A prédikáció elkészítésének is művészi folyamatnak, alkotásnak kellene lennie. A klasszikus homiletikákban gyakran megfogalmazódik az a kép, hogy a prédikáció olyan, mint egy szülési folyamat. Miután az igehirdető megérti, hogy mit üzen a szöveg, a másik, talán még nehezebb fázisban közvetítenie kell ezt a hallgatóság számára. A Szöveg, kotta, ecset szeminárium célja, hogy képesített igehirdetés-írók kerüljenek ki a teológiáról, akik ennek minden csínját-bínját tudják, a teljes művészetét. A szövegelemzéshez kapcsolódó irodalmi, művészeti eszközökkel is tudniuk kell bánni, hogy ez tényleg az a felelősségteljes igehirdetés-írás és -mondás lehessen, amelyre a pályája során több ponton is fölesküszik egy lelkész.

El kell sajátítaniuk az irodalmi szöveg elemzésének és értelmezésének mikéntjét. Saját maguk is irodalmi alkotást készítenek az értelmezés fázisa után, hiszen az igehirdetés irodalmi mű is. A nehézséget az jelenti, hogy egy leírt szöveg nem ugyanaz, mint egy elmondott irodalmi alkotás. Ugyanakkor, a gyülekezethez is igazodnia kell ennek az igehirdetésnek, mert lehet, hogy egy alapvetően értelmiségi közösség az emelkedettebb, teologikusabb, filozofikusabb fogalmazásmódra is fogékony, míg egy vidéki gyülekezet inkább olyan szókészletből tud gazdálkodni, amely a mindennapjainak a részét képezi, és így érti meg jobban az üzenetet.

Azt vallom, és a legtöbb homiletikában is azt olvassuk, hogy a prédikációt meg kell komponálni. Minden egyes hangjának a maga helyén kell lenni. Valóban művészetről beszélünk, ezért ebbe a többi művészetet is bele lehet, és bele is kell vonni. Lehet ma is holisztikus művészeti alkotássá tenni a prédikációt, tehát megszólaltatni mindazt, amit az igében megértett üzenet révén a világban meglátunk.

Ha a prédikáció csupán művészeti alkotás, az viszont önmagában nem ér semmit. Ha nincs mögötte a lelkész saját lelki tusakodása, az, hogy átélte, amiről beszélni fog, akkor ez csak az elmondása vagy a felolvasása lesz egy művészi alkotásnak. Ugyanakkor, egy kevésbé sikerült művészi alkotás is tud olyan vagy sokkal erőteljesebb hatású lenni, mint egy szebben prezentált prédikáció, hogyha az, aki elmondja, odateszi a lelkét. Akkor tényleg az az erő árad, amit ő is kapott. Mindez azonban nem ér semmit, hogyha az ott ülő, aki hallgatja, nem úgy készül rá, hogy valami csoda fog történni. Az istentisztelet nem ott kezdődik, amikor leülök a padba, hanem akkor, amikor elhatározom, hogy el fogok menni, és lélekben elkészítem magam arra, hogy most az Istennel fogok találkozni. Ha ez a három feltétel teljesül, akkor valósul meg az igazi, transzcendens találkozás.

Trajtler Dóra, vallástanár, kántor

A hitem szűrőként működik, hiszen úgy válogatom a zenét is magam körül, hogy tudom, hogy ez a kifejezésmód is Istentől ered. Az a legszebb, ha arra használjuk föl, hogy másokat is megszólítsunk vele. El se tudom választani sokszor az egyházi és a világi zenét, hiszen az életemben mindent át kellene, hogy hasson az Istennel való kapcsolat. Ha egy zenemű a természet szépségéről szól, az a teremtő Atyára irányítja a figyelmet. A zenének akkor tiszta a célja, ha nem önkifejezés, hanem az Istenről való tapasztalataim kifejezése, vagy arról és úgy beszél, amit még nem tapasztaltam, de tudom, hogy szólni kell róla.

Amikor az istentiszteleten játszom, igyekszem úgy válogatni, hogy az a zenemű megszólítsa az embereket már a hangzása által is. A korál elé olyan korálelőjátékot választok, ami felkészít arra, hogy a korál mint közös imádság utána elhangozhasson. Ugyanakkor, van szabad improvizációs rész is, amikor bevezetek egy korált, és én magam próbálom a zene nyelvén megfogalmazni, hogy mi annak a mondanivalója, milyen lelkülettel imádkozzuk.

Általában barokk rövid darabok illenek bele a liturgikus érzékenységünkbe, azok is adják a legtöbb lehetőséget a választásra. Nemrég viszont egy huszadik századi zeneszerzőtől játszottam egy rövid korálelőjátékot, és utána odajöttek, akik meghallgatták, és azt mondták, hogy csodálatos volt. Olyan, mint a felkelő nap...

A készülés során általában bibliai szöveghez nyúlok vissza, bár nem is biztos, hogy az alapigéhez. Ahogy a bibliai szöveget olvasom, azt szeretném, ha megszólított lennék Isten által, és elindulna közte és köztem egy párbeszéd. A szenvedéstörténet nekem annyira inspiráló, hogy bármi más témához is azzal az átéléssel tudok hozzányúlni, hogy Jézus annyira szeretett engem, hogy meghalt értem a kereszten. Van, amikor pedig a teremtéstörténet szépsége és gazdag szeretete ad ihletettséget.