belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

Szabó Julcsi

Másnak lenni

Istenre mindannyiunknak szüksége van

Tizenegy-két éves lehettem, amikor olvastam valahol az introvertáltságról. Azelőtt egyszerűen csak furának gondoltam magam. A húgom olykor megjegyezte, hogy miért nem állok ki az igazamért, miért nem lehet velem vitatkozni, miért fordulok be. Nem éreztem, hogy befordulnék. Számomra az volt a természetes. Nem tűnt fel sosem, ha fél napokat kellett egyedül eltöltenem, mert egyedül lenni jó. Másnak lenni persze természetes, ha senki nem vesz körül.

Ha azt mondom, másnak lenni – ez máris viszonyítást feltételez. Másnak lenni valamihez képest lehet. Más vagyok, mint te. Más vagyok, mint amit a kapitalista világ szemlélete kíván. Más vagyok, mint amilyennek a szüleim szeretnének látni; mint a többiek a suliban; vagy amilyennek én képzeltem magamat évekkel ezelőtt.   

Komplett társadalmi csoportok elutasítottságáról / lenézéséről / kirekesztettségéről mint másságról beszélni divatnak számít manapság. Egy kalap alá venni az esélyegyenlőséggel pedig még kifizetődő is lehet. Kapaszkodót jelent, valamiféle szabályt, amihez képest megfogalmazhatunk irányokat. A szabályokat viszont leginkább diktálni szokták, a diktatúra pedig röghöz kötést jelent és a szabadságunkban való korlátozást.

Az egyik legfontosabb mondat, ami szerepet játszott a megtérésemben, az volt, amikor egy lelkipásztor azt mondta: Istenben nagyobb a szabadság, mint rajta kívül. De jelenti ez azt is, hogy akkor Istennek nincsenek szabályai? De akkor mit jelent az, hogy Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást? (Jn 13,34) Nem mindenkire vonatkozik ez? Introvertált emberként borzasztóan nehéz társaságban, sok ember között helyet találni. Sokszor gondolom ilyen helyzetben, hogy most képtelenség lenne képviselnem bármi jót. Aztán eszembe jut az a reménység, hogy Isten velem van, akkor is, amikor nehéz. Mindenütt, amerre csak járok.

Definiálni a reménységet keresztényként nem bonyolult feladat. De néhány fogyatékkal élő barátomat kérdeztem meg, mit jelent számukra a reménység. Nekik, akik bizonyos szempontból másképp élik meg a mindennapokat, de kitartanak, erőt adnak, másokba lelket öntenek. Egyiküktől ezt a választ kaptam: „Az ember nem tudja, nem érti, de érzi. Azt, hogy a remény illetve a reménység egy fogyatékossággal élőnek maga a Múzsa. Ha nem lenne Múzsa, akkor nem lenne Hit abban, hogy amikor nehezek a körülmények, csontroppantóan fáj az élet, és a pillanatnyi tehetetlenségtől kicsordulnak a szív sós könnyei, akkor a homlokunkon egy leheletfinom, alig érezhető és mérhető csók pihekönnyű illata árad szét, vállunkról a lehúzós teher könnyebbé válik, és az élettől megroggyant térdeink kiegyenesednek, s szemünkben egy erőteljeset pislant egy földöntúli fény, és lépni kezdünk lélekben és testben egy újabb, küzdelmes holnap felé. Mert legbelül nem érezzük azt, de tudjuk, hogy a holnap ahogy a tavasz is mindig eljön magától, és a fű is nő, nő magától...”

Másikuk, egy hívő lány egyszerűbben fogalmazott: „Nekem a legnagyobb reményt Isten adja és a belevetett hitem. Valamint az, hogy nagyon optimista lány vagyok és mindig képes vagyok küzdeni. Ez is Istentől jövő adottságom.”

Vannak bevált igeversek, melyeket a fogyatékossággal élők állapota kapcsán szoktunk idézni, mint a János 9, melyben a vak lány történetében bizonyítja Jézus Isten akaratát, vagy a 2Mózes 4,11, melyben maga Isten nyilatkoztatja ki magát: Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az Úr?! Ha azonban a homoszexualitás kérdéskörét vizsgáljuk, már nem ennyire egyértelmű utalásokkal találkozunk. Megtaláljuk azokat az igehelyeket, amelyek arról szólnak, hogy micsoda bűn, és nem Istentől való. Mégis, ha engem kérdezne valaki, hogy mi a kérdéssel kapcsolatos álláspontom, az alábbi igevers mellett döntenék: üldözettek vagyunk, de nem elhagyottak. (2Kor 4,8)

Homoszexuálisnak lenni nagyobb bűn-e, mint irigynek lenni? Mint pornográf hajlamainkat táplálni? Mint házasságon kívüli szexuális kapcsolatot létesíteni? Nem tudom. Azt tudom, hogy homoszexuálisnak lenni nem választás kérdése. (Falus András a portálon közölt publikációja iránymutató lehet a témában) Az önmagunknak való beismerés a választás kérdése. Az identitásunkban való megerősödés is választás kérdése. Akarok-e elnyomottan, a világtól kirekesztve élni, vagy vállalom azt a sebezhetőségemet, ami az őszinteséggel jár. Persze, elítélhetjük a homoszexualitást. Elítélhető ugyanúgy, mint a paráznaság, a bálványimádás vagy a házasságtörés. Kérdés azonban, hogy van-e mélyebb rálátásunk? Tudjuk-e, hogy akit ilyenkor kirekesztünk az életünkből, annak a reménységét csorbítjuk? Tudjuk-e, hogy Jézus nem azt mondta, jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik heteroszexuálisként megfáradtatok és meg vagyok terhelve… Nem szeretném elbagatellizálni. Fogyatékkal élőkkel dolgozom és cigányemberekkel is dolgozom, egyik testvérem és több, igen jó barátom homoszexuális. Olykor úgy érzem, keresztényként, a gyülekezetemben is pengeélen táncolok ezzel. Mintha ott sem lennék teljesen. Mintha senki sem ismerne, hiába találkozunk heti rendszerességgel. Aztán elgondolkozom… szükség van-e arra, hogy keresztények véleményt formáljanak egymás között nem keresztény társaikról? Olykor vallásoskodóan, csak egy kicsit élcelődően, mert hát úgyis magunk közt vagyunk? Miért felejtem el, hogy fontosabb, amit Isten gondol? Hogy alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál? (Fil 2, 3b) Különbnek, hogy rajtunk keresztül ismerhessék meg aztán Őt. Nem gyenge emberként szeretném képviselni Istent, tudattalanul és kétségbeesetten csapdosva – noha gyenge vagyok, de tudatában annak, hogy bűnös vagyok – én, az introvertált. És te, a tékozló is. És ő is, a homoszexuális. Mi már választottunk: Istent választottuk.

Néhány hete Balavány György egy nem elhanyagolható szöveget jelentetett meg a kereszténységgel kapcsolatban. Függetlenül attól, hogy egyetértek-e az ő politikai állásfoglalásával, fontosnak tartom azt a fajta tisztánlátást, mellyel a kereszténységet szemléli. Elfogadjuk-e azt, hogy keresztényként mások vagyunk? Elfogadjuk. Miért? Mert tudjuk, hogy van kiben reménykednünk. Keresztényként reménységünk van.

Ezért táncolhatunk pengeélen. Persze, vigyázzunk, hogy ne essünk át a másik oldalra. Kérjük hozzá azt a mennyei erőt, ami nélkül nem megy.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Bella Violetta
Panasz a panaszkodásról
Ellopott remény

Gondolkorzó

Szakolczai Éva
Református iskolába írassam?
Többet árt, mint használ?

Kihívás

Záborszky Zsófia
Élet a remény rabjaként
Tippek, hogy tudj remÉLni

Felszín

Thoma László
Kitartás
A sport, küzdelem idején való reménységről...

Magasság

Bölcsföldiné Türk Emese
Reménytelenül
- elégtelenül?

Mélység

Szabó Julcsi
Másnak lenni
Istenre mindannyiunknak szüksége van

Miklya Luzsányi Mónika
Fél-nőttség
Előrehozott kamaszkor

Teljesség

Tóth-Simon Károly
Mennyország
– itt és most?

Üzenet

Czapp Enikő
Talán tévedek…
bárhogy igyekeztem, én is választok

Áthallások

Hancsók Barnabás
Mikor más már nem maradt
A remény bajnoka

Riport

B. Tóth Klára
SörKert
Diák-bibliaóra, fedőnévvel

Kitekintés

Fábián Tibor
Várnak valakit
Mélyreménytelenség?

Látogatóink száma a mai napon: 7159
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57379369

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat