belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

Thoma László

Kitartás

A sport, küzdelem idején való reménységről...

Határátlépés. Ettől óvnak, erre bátorítanak gyermekkorunk óta szüleink, nevelőink. „Tartsd tiszteletben a határokat! Ne lépd át őket!” és „Növekedj, lépj túl saját határaidon! Legyél több holnap annál, ami ma voltál!” Egyszerre óvnak minket erkölcsi, törvényi, kapcsolati határok, saját lehetőségeink, képességeink határai. Utóbbiak pedig hívnak is, hogy átlépjük, kitoljuk őket. Néha az előbbiek is…

Hiszen az ember kíváncsi. Ezért kezd új dolgokba, ezért vállalkozik erejét megpróbáló kihívásokra. Ezért feszegeti a határait. Kíváncsiságunk magával ragad, elindítja a fantáziánkat arról, milyen lehet eddig még nem tapasztalt helyzetben lenni, új területét felfedezni külső vagy belső világunknak. A kíváncsiság és a fantázia felszabadíthatja legmélyebb vágyainkat, melyek beteljesedéséről álmodozunk a határok feszegetése kapcsán. És felébreszthetik legmélyebb félelmeinket is: az ismeretlentől, a kudarctól, a bajtól. E kettő együtt van jelen és hihetetlen módon besűrűsödik, ha saját erőnket megpróbálva tűzünk ki célt és küzdünk érte.

Aki átélte már, milyen futni, úszni, kerékpározni, bármit mozogni legyőzve saját fáradtságunkat, lustaságunkat és fizikai képességeinkkel kapcsolatos kétségeinket, tudja jól, mit jelent ez a besűrűsödő, intenzív, felfokozott állapot. Fokozott fizikai és lelki terhelés. Módosult fizikai és tudatállapot. Sokat gondolkoztam, mi ad ilyenkor erőt folytatni, továbbmenni, küzdeni, befejezni, amit elkezdtünk. A reménység vagy a magunkhoz/másokhoz való hűség? Reménység, amit tudunk, vagy érzelem, ami továbbvisz? Reménység talán az a nagyon mélyen belénk nevelt igazság, hogy amit elkezdünk, azt be is fejezzük…

Én magam azt tapasztalom, hogy olyankor, a legnehezebb erőpróbákban, legkeményebb pillanatokban sodródom. Érzem a kezdeti lelkesedés lendületét, a szelet vitorlámban és a cél vonzó erejét. Akkor és ott pedig leginkább nem érzek semmit. Rendszeres erőpróbáimban és fizikai határaim átlépésében nagyon érdekes az a különleges üresség és csendesség, ami megjelenik benne.

Ez az a csend és egyszerű jelenlét a legnagyobb ajándék ezekben a kihívásokban. Én nem tudom felpörgetni magamat, ébren tartani a reményt, szuggerálni magam a cél felé. Egyszerűen sodor az, amit elkezdtem és ami felé tartok. A reménység ilyenkor az, hogy nem vagyok egyedül a küzdelemben, hogy kapok segítséget. A reménység nyugalmat ad, hogy lesz erő a következő lépéshez, hogy lesz elég levegő akkor is, ha nem látom a következő lépést és csak kapkodom a levegőt.

A mindennapjaink is nagyon sokban hasonlítanak a versenyhelyzetekhez. Küzdünk, futunk, hajtunk és harcolunk. Látjuk, honnan és talán azt is, hova. És közben… közben talán nem érzünk semmit, vagy nem úgy, ahogy szeretnénk. Várnánk talán nagy átéléseket, inspirációt, de nem történik semmi különös. Mert a harcban és a jelenben egyszerűen jelen kell lenni. Hűségesen végezni a ránk bízottakat és sokat álmodozni arról, hogyan tudnánk túllépni saját kényelmes kereteinken, és kicsit mindig meg is tenni ezt a határátlépést.

Akár versenyben, akár mindennapokban, sokszor érünk célba. Jó befejezni valamit és megfogalmazni: megérte! Megérte? Jó visszanézni egy megtett útra, lezárni egy korszakot és közben hálát adni. A hálaadás azért jó, mert segít felismerni azt, hogy a sodrás, a hátszél maga Isten volt, aki mindvégig mellettünk volt a küzdelemben. Hogy a csend, az a furcsa, üres egyszerűség az Ő jelenléte. És a röpke fohász, az a félmondatos imádság, ami elhagyta a szánkat, számított Őelőtte, meghallotta, meghallgatta.

Küzdés, célba érés, hála. Aztán újra csend és megnyugvás. Amikor egészen megnyugodtunk a küzdelem után és még nem kezdődött a következő harc, nagyon fontos egyedül maradnunk saját magunkkal kíméletlen őszinteségben és áldott csendben. Azért kell ez, hogy feltegyük magunknak egyszerűen a kérdést: „Vajon ki várja el tőlem a küzdelmet? Kinek bizonyítok és egészen pontosan mit is bizonyítok a győzelmeimmel?” Ne kerüljük meg ezeket a nem könnyű kérdéseket. Reményt könnyen kaphatunk, és sok harcot megharcolhatunk. De ha a végén jövünk rá, hogy mindez felesleges volt, mert hiábavaló elvárások miatt küzdöttünk, az nagyon fájdalmas lesz.

Hiszem, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden szükséges küzdelmük, futásuk és harcuk javukra szolgál, segítséget, erőt és reményt kapnak hozzá. Ami pedig felesleges, azt képesek egyszerűen elengedni. Ami hiábavalóság, ahhoz pedig nem túlságosan ragaszkodni.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Bella Violetta
Panasz a panaszkodásról
Ellopott remény

Gondolkorzó

Szakolczai Éva
Református iskolába írassam?
Többet árt, mint használ?

Kihívás

Záborszky Zsófia
Élet a remény rabjaként
Tippek, hogy tudj remÉLni

Felszín

Thoma László
Kitartás
A sport, küzdelem idején való reménységről...

Magasság

Bölcsföldiné Türk Emese
Reménytelenül
- elégtelenül?

Mélység

Szabó Julcsi
Másnak lenni
Istenre mindannyiunknak szüksége van

Miklya Luzsányi Mónika
Fél-nőttség
Előrehozott kamaszkor

Teljesség

Tóth-Simon Károly
Mennyország
– itt és most?

Üzenet

Czapp Enikő
Talán tévedek…
bárhogy igyekeztem, én is választok

Áthallások

Hancsók Barnabás
Mikor más már nem maradt
A remény bajnoka

Riport

B. Tóth Klára
SörKert
Diák-bibliaóra, fedőnévvel

Kitekintés

Fábián Tibor
Várnak valakit
Mélyreménytelenség?

Látogatóink száma a mai napon: 4541
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57376752

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat