Korábbi számok Elküld Nyomtat Vezércikk

Amikor ezt a szót halljuk: „szélsőség", általában negatív asszociációink támadnak. Számos olyan terület van az emberi kultúrában, ahol a szélsőség egyértelműen rossz. A huszadik század minden kétséget kizáróan bebizonyította például, hogy a politikában a szélsőség (szélsőjobboldaliság és szélsőbaloldaliság, fasizmus és kommunizmus) rossz és pusztító. Ami az intellektust illeti, nem igaz-e, hogy a mélyre ásó gondolkodó inkább a kiegyensúlyozottságra törekszik, kerülve az egyoldalúságokat? Torz látáshoz vezet például a teológiában, ha valaki túlhangsúlyozza az ember bűnösségét és alábecsüli teremtettségéből következő értékét, vagy a filozófiában, ha valaki szélsőségesen idealista és azt állítja, hogy nincs objektív valóság, hisz a valóságot egy az egyben az emberi elme hozza létre, vagy éppen ellenkezőleg, ahhoz ragaszkodik, hogy a valóság tökéletesen objektív, és a megismerését nem befolyásolja az emberi elme működése. Nem segíti a közelkerülést egy irodalmi műhöz, ha szélsőségesen ragaszkodunk ahhoz, hogy az adott művet a szerző személyéből kiindulva érthetjük meg a legmélyebben, de az sem, ha a szerzőt mint tényezőt teljes mértékben kizárjuk a kutatásból. Most csak néhány általam valamennyire ismert területről hoztam példákat, de bizonyára így van ez a gazdaságtanban, a szociológiában és minden más humán tudományban is.

Úgy tűnik, hogy a fenti esetekben a szélsőség leginkább egyoldalúságból fakad. Aki szélsőségesen gondolkodik, ezt azért teheti, mert rengeteg szempontot egyszerűen nem ismer, figyelmen kívül hagy, vagy ha elvileg ismeri is, elfojtja. Érdekes ezen a ponton megjegyezni, hogy a jungi lélektan szerint például az emberi psziché is folyamatosan egyensúlyi helyzetre, integrációra törekszik, de ezt általában sok küzdelem és szenvedés árán lehet csak megszerezni. Az emberben annyi ellentétes és ellentmondásos erő működik egyszerre, hogy „kényelmesebb" és egy darabig kevesebb energiát emészt fel, ha csak az egyiknek enged és a többit elfojtja. És hát az elme és a lélek működése, s így az intellektuális és a pszichológiai éretlenség összefügg: amint az intellektuálisan éretlen ember leegyszerűsíti a dolgokat és elindul egyetlen csapáson, figyelmen kívül hagyva minden egyéb szempontot, úgy a pszichológiailag éretlen ember a tudattalanjába szorítja a lelkének azokat az oldalait, amelyekkel nem tud mit kezdeni. Ezért mondja Jung, hogy sok álom kompenzáló jellegű: a tudattalan próbálja kiegyenlíti a tudatunk egyoldalúságait. Egyetlen példával: ha egy hívő kegyessége például túlságos mértékben a felettes énjéből táplálkozik, „izzadságszagú", elszántan törekszik a szentségre és szentségtelen gondolatait, „árnyékát" kirekeszti a tudatából, az számíthat arra, hogy a sötét oldala meg fog jelenni álmaiban.

És talán arról sem kellene elfeledkeznünk éppen manapság, amikor Magyarországon a konzervatív hangok aggódva követelik a nemi szerepek világos szétválasztását, hogy az eltúlzott „férfiasság" és „nőiesség" lélektani szempontból úgyszintén szélsőség, különösen ha ebben az egyoldalúságban valaki az élet második szakaszában is kitart. A férfi pszichológiai érettségének például fontos része lenne, ha felnőttként megtanulna kapcsolatba lépni lelkének „női felével", ki tudná fejezni az érzéseit, le tudna lassulni, melegszívű apává, férjjé tudna válni, ahelyett, hogy tovább pörögne a macsó teljesítményhajhászás mókuskerekében egészen a szívinfarktusig. Ugyanígy a nőnek sem jó, ha egész életében babaházlakó marad, nem tud önállóan dönteni, fellépni a saját érdekében és így tovább. És persze az sem jó, ha mindezekben átesnek a ló túlsó oldalára.

Mindezidáig olyan szélsőségekről esett szó, amelyek ilyen vagy olyan értelemben pusztító, betegítő szélsőségek, és azt mondtuk, hogy mind a gondolkodásban, mind a pszichés állapot tekintetében kiegyensúlyozottságra, egész-ségre kell törekednünk, és a szélsőség egyben egyoldalúság, beszűkültség is. A kiegyensúlyozottság ugyanakkor nem lehet egyenlő a középszerűséggel és az unalommal. Ha egy feleség nagyon jól főz, családtagjai nem fogják mértékletességre inteni, mondván, te szélsőségesen jól főzöl, ez már betegesen, egyoldalúan finom. A kiválóságot semmiképp nem nevezhetjük szélsőségnek, még akkor sem, ha magával hozhat bizonyos egyoldalúságokat.

Ugyanakkor az is igaz, hogy minél tehetségesebb valaki, minél kiemelkedőbb, gyakran annál sérülékenyebb lelkileg, és tehetségének kibontakoztatása érdekében bizonyos egyoldalúságokat kell vállalnia. Még összetettebb a kérdés a spiritualitás oldaláról szemlélve. Vajon szélsőséges, fanatikus volt Assisi Szent Ferenc, aki a leprásokat megölelte, megcsókolta? Szélsőséges volt Hóseás próféta, aki prostituáltat vett el feleségül, vagy Ezékiel, aki negyven napig feküdt az egyik oldalán? Szélsőséges volt a kommunista börtönben szenvedő erdélyi lelkész, Szilágyi Sándor, aki visszaemlékezéseinek a „Boldogságom története" címet adta? Merthogy úgy tűnik, létezik „prófétai szélsőség", amely adott esetben felül is írhatja a lélektani szempontot. A szentek és a próféták szélsőséges megnyilvánulásai a világban kialakult szélsőségek, a hűtlenség, a bűnök, az egyház eltunyulásának, részvétlenségének ellensúlyozására szolgálhatnak. Olyan világban élünk, amint Luther is mondta, ahol sok minden nem az, aminek látszik, és az igazság rejtőzködik. Ebben a világban a látó gyakran vak, és a vak az, aki igazán lát. A bölcs gyakran bolondnak bizonyul és a bolondról kiderül, hogy ő az igazán bölcs. Isten, aki transzcendens, aki túl van minden általunk felfoghatón, gyakran meglepetésszerűen, sokkolóan, felforgató mód mutatkozik meg. Itt léphet életbe a megkülönböztetés ajándéka: nem mindig egyértelmű azonnal, hogy öncélú fanatizmusról, szélsőségről, vagy isteni megnyilatkozásról van-e szó. Ami egy kicsi, szűk, gyáva világban fanatikus kockázatnak, sokkoló szélsőségnek tűnik, hosszú távon isteni iniciatívának, sokaknak áldást hozó bátor és engedelmes tettnek bizonyulhat.