Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

József Attila

REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Érezted már, hogy összeomlott az életed? Vagy éppen most van omlóban?
Vagy fog. Lehet szebben is írni: összecsaptak fejem felett a hullámok, tele lett a hócipőm, vagy csak egyszerűen szarul vagyok, beleestem a verembe, s ott kuksolok a mélyén. Képtelen vagyok kimászni. Nem csupán pillanatnyi érzésként annak fejében, hogy valami nem sikerült, nem úgy sikerült, ahogyan tervezted, hanem úgy rendesen, hogy minden, amit felépítettél eddig, az semmisnek látszik, minden, amiben hittél, eltűnt, és egyébként is totál csalódott vagy? Mint mikor egy épületet felrobbantanak, és nem marad a helyén semmi, csak egy kupac rom. Ilyenkor az ember nem a részletekre figyel, hanem az egészet tagadja, mindent, még azt is, ami egyébként van. Az esernyő alatt panaszkodom, hogy nem véd meg semmi az esőtől. Én ülök a semmi ágán.

Olyan valóban, mintha egy kés élén táncolnál, s egyszerre kellene figyelned arra, hogy el ne vágd a lábad, s arra is, hogy le ne ess valamelyik oldalon. Mindkét veszélyből nagy tragédia, véres jelenet lehet.

Amikor József Attila leírta e sorokat, talán nem gondolta, hogy szinte ikonná válnak, de legalábbis egzisztenciális szlogenné sorai. A semmi ágán ül szívem…
Szinte belénk hasít az üresség, a jeges űr, valami hideg, fémes érzés. Ilyen lehet az összeomlás utáni állapot. Mint mikor egy nagy rendezvényen összeomlik a számítógépes rendszer. Mindent jól megterveztek, mindent kitaláltak, mindennek megvan a helye, és elvileg működnie kellene, mégis összeomlik. Milyen káoszt tud okozni. Semmi nem működik. A hideg szív pedig még vacog is, méghozzá hangtalanul. A semmi ágán.

Egyáltalán: mi az a semmi? Mit kezdünk vele? Lehet erről írni?

Mi bajod van? Semmi. Bumm! S abban a pillanatban érezzük, hogy minden. Nem tudunk segíteni. Mert ha minden, akkor a semmivel állunk szemközt. Heidegger filozófiájának egyik alapfogalma a létezés mellett, vele szemben a semmi, amivel egész életünk során szembesülünk, mondhatni keressük. A létező egyetemességének előbb lennie kell, hogy mint ilyen egyáltalán áldozatul essék a tagadásnak, amelyben azután magának a semminek kellene megmutatkoznia. Nehéz elérni, mert nincs olyan, hogy semmi, mert mindig van valami. Ezért is tevődik fel a metafizika vagy a filozófia alapkérdéseként: miért van az, hogy van valami, miért nem az, hogy nincs semmi.

De hát azért vannak nem semmi dolgok életünkben. Ezeket időnként nem tudjuk pontosan körülhatárolni, ezért mondjuk némi súllyal, hogy: nem semmi. Nonnullus. Annál több, értékesebb, de hogy mi is? Pedig mindenre vannak szavaink. Nem valami. Nem semmi.

A semmi a teremtés kezdete előttre utal. A káoszban már van valami, ott már csak a rendet áhítjuk. De amikor a semmivel találkozunk, abban nincs semmi megfogható. Az üresség, a jeges űr.

Semmi.

Vagy meleg, vagy hideg. Mert a semmi lehet a jeges űr is, és lehet a sivatag, a végtelen homokmező. Ahova „végül” meg lehet érkezni. Amikor az Alföldön éltem, gyakran kérték a külföldi ismerőseim, mutassam meg nekik a híres magyar kuriózumot, a „pusztát”. Megálltunk bárhol az út mellett, s széles mozdulattal mutattam: ez a puszta. „De hát itt nincs semmi!” – ámuldoztak a vendégeim. Hát erről van szó: itt nincs semmi. (Pedig mennyi minden volt!)

Teljes üresség.

Bizonyos értelemben a puszta lét, helyesebben a pusztai lét. Mégis milyen érdekes, hogy Izrael alapélménye a pusztához, a sivataghoz kötődik, ahol mindenből kevesebb van, igazán semmi sincs, ott kapják meg mégis az eleget, a lényeget. Ott tanulják meg a megelégedést, a bizalmat, az elég betöltését. Ott tapasztalják meg Isten jelenlétét.

Semmi = ismeretlen?

Az eredmény semmis. Iratmegsemmisítés. Az egyik legcsúnyább német szó: Vernichtungslager. Megsemmisítő tábor. Valamit azért hoznak létre, hogy semmivé tegyen valakiket. Érző emberekből álló családot porrá és hamuvá. Semmivé tenni, ami van. Nyilván nem véletlenül írtam a középiskolai verseimet tartalmazó füzet elejére: „Semmi vagyok, de valaki akarok lenni.”

Semmi eredményét nem látom a munkámnak. Ez lehet azért, mert a munka jellege eleve sziszifuszi. De az is lehet, hogy a munkám gyümölcse nem azonnal látszik, s csak türelmetlenségem süt át mindenen. Az eredménytelenség mégis lever.

Semmi értelmét nem látom az életnek. Nem az egésznek úgy általában, hanem annyira elfárasztanak a napi dolgok, hogy szinte kín belefogni bármibe. Mintha ólmokat kötöznének rám, úgy fogok mindenhez. Még abban is ezt érzem, amit jó kedvvel szoktam csinálni.

Semmi remény. Esély sincs. Akkor már fel lehet adni mindent.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Milyen a semmivel szemben állni? És milyen a semmivel szembeállni?

Hogyan folytatódik a történet? Mi van az összeomlás után? Mi van akkor, ha szembesültünk a semmivel? Tényleg a semmiből megyünk a semmibe, ahogy Örkény „hőse”, a mindenkit pontosan útbaigazító portás életében egyszer megfogalmazza: „Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.” (Információ, Örkény egyperceseiből)

A négy sor elejét legalábbis sejtjük, megérezzük, idézgetjük is, de mi van a végével? Annyira kedves a kép: köréje gyűlnek és részvéttel nézik a csillagok. Mondhatni: idilli kép. Mégis mit néznek? A végtelen magányban a vergődést? A kihűlés folyamatát? Talán mindegyik csillag érti a helyzetet, mert maga is egy-egy érző szív volt? Akkor talán a semmivel szemben a részvét áll? Ez még egy esély? Isten esélye? Hiszen: „Isten szeretete nélkül az ember semmi.” (Ablonczy Dániel)

Ebben a helyzetben már csak a részvét ér valamit? Ha nem tudunk segíteni, akkor a részvét, a melléállás, a körégyűlés még számít? Még lesz kire felnézni? Kiálts rám, s fölkelek?

„De ha újra meggondolom,, reménykedni kezdek:
Szeret az Úr, azért nincs még végünk,
mert nem fogyott el irgalma.”
JerSir 3,21.22