2006. jún. 4, Versailles, Trianon

Az Úr kegyelme és engedélyező akarata szerint nyolcvanhat év óta először, a megszólalás belső lelkiismereti hangjának engedelmeskedve, a versaillesi Trianonban, tiltakozó felvonuláson vett részt több száz magyar fiatal. A királyi Palotától indult magyarok az úton a Kis-Trianoni kastély felé, a Vesszen Trianon! Justice for Hungary! és Nem adjuk fel, nem soha! jelszavakat skandálták. A sok tízezres tarka, a világ minden tájáról Párizsba pünkösdi szabadságra érkezett turista tömeg pedig megdöbbenéssel figyelte a magyarok felvonulását, és értetlenül nézte a zászlókat, feliratokat, melyeket legtöbben olasznak véltek az azonos színeik miatt. Sokan felháborodással nyugtázták a kivezényelt rendőrséget, akik kommandós felszereléssel, pajzsokkal, gumibotokkal, vízágyúkkal fogadtak bennünket. Minden magyar gépkocsit és motorkerékpárt külön, fémkerítéssel körülvett területre zártak, elkülönítve a sok ezer más felségjelzésű járműtől. Sajnos, mint megtudtuk, az Anyaországból származó hírre alapozva helyezték a rendőrséget készültségbe, akik olyan információkat kaptak, hogy egy fasiszta, skinhed, rendbontó csőcselék érkezik Párizsba. Vannak, akik ma is így nevezik a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, a szervezőket, és az őket elkísérő Kárpátia zenekart. Nagy vétek, mert ezek a fiatalok és nemcsak fiatalok megelégelték azt, hogy még ma is tabuként kezelik Trianont, melynek sokszor még a nevét sem szabad kiejteni. De minden jég felovad, megtörik egyszer. Lám, az atyák által megett egresbe a fiak fiainak a foga már nem vásik bele. Ha nem is hivatalosan kormányaik véleményét, de a sok százezer és millió magyar óhaját megfogalmazó fiatalok, és nemcsak azok, együtt figyelmeztették a világot arra a borzalmas eseményre, mely széttépte, megcsonkította nemzetünket. Az elmúlt időszak pedig elsorvasztotta a haza, a nemzet fogalmát, és ideológiai éket vert Isten és ember, ember és ember közé.A magyarság mindenhonnan képviselte önmagát, az otthonmaradottait, a saját nemzettársait. Jól eső érzés volt meglátni a Hargita, Maros, Kolozs jelzésű autókat, motorokat. Őket a román jelzéseik alapján nem különítették el a parklókban. Ugyanakkor szívet melengető volt az is, hogy a székelyudvarhelyi idős asszony, akinek a nyugdíja mindössze 2,5 millió lej, így nyilatkozott: " Ha tíz millióba is került volna, akkor sem bánnám, hogy eljöttem ide, a mi gyalázatunk színhelyére, elmondani és megmutatni azt, hogy (még?!) vagyunk!"
Hogy történelmi lépés volt-e a felvonulás azt eldönti az idő! De büszkék lehetünk azokra a fiataljainkra, akik véghezvitték e tüntetést, pedig ezideig előlük úgy az Anyaországban, mint Erdélyben, Kárpátalján, Fel-és Délvídéken eltitkolta a mindenkori fenálló rendszer Trianon tényét. És megmutatták szórólapokon a világnak, a nemezetközi sajtónak, és a turisták tömegének azt, hogy mekkora volt az ország Trianon előtt, és azt, hogy milyenné zsugorodott volna Anglia, Franciaosrszág, Németország, Olaszország akkor, hogyha a világ urai, akkor őket darabolták volna fel. Az Antant, élén Franciaországgal, a világtörténelmet megcsúfoló, kegyetlen döntést hozott egy nép feje felett, melynek ódiumáról szólt a trianoni teremben, ahol a végzetes békét kötötték számunkra, a nagygyűlésen,Toroczkay László az ifjúsági szervezet nevében. Felvidékről Duray Miklós küldött levelet az egybegyültekhez, a nyugati magyarságot Éva Mária Barki nemzetközi jogász képviselte. Erdélyről vers hangzott el:

"Veszítettél egy vészterhes
20. századot,
Háborúkat, Trianont és
gyalázatot,

Kell, hogy minden fiad,
lányod,
Ki körbe lakja e
Világot,
Bárhol él is, rajtad és
egymáson segítsen,
Erdély, áldjon meg az Isten!"

És valóban ott volt velünk az Isten, akinek -templomunk nem lévén- az autóbuszban tartottuk meg pünkösdi tiszteletünket. Különben ott voltak a franciaországi, ausztriai és angliai magyar történelmi egyházak vezetői is, akik másokkal együtt könnyes szemekkel és elérzékenyülve említették a gyászos trianoni napot, melyről lemosható a gyalázat(?) Talán, nagyon optimista vagyok, de azt mondom, hogy folytatása következik az unióig, az autonómiáig...
György Horváth László Déva - Marosilye


Eva Maria Barki, Nóbel díjra felterjesztett nemzetközi jogász felhívás-levele:

Kedves Magyar Barátaim, Székelyföldön, Erdélyben,
Magyarországon, a határokon túl és szerte a világon!

Trianon mindnyájunknak egy fel nem dolgozott trauma. Azok számára is, akik nem akarnak, vagy nem tudnak erről beszélni. Az igazságtalanaság mindenkinek fáj. És nincs senki, aki az igazságtalanságot ne ismerné el Nyugaton és Keleten egyaránt.

Az első világháború utáni békerend jogi értelmezés alapján semmis, mert nem egyenrangú tárgyalások, hanem vesztes államok által kényszerhelyzetben történt aláírása eredményeként jött létre. Mindenütt jogtalanul, ahol az alapvető emberi jogok ellen, az önrendelkezési jog semmibe vételével húztak új határokat.

Azóta változott a helyzet. Az önrendelkezési jog teljes elismerést kapott nem csak a tudományban, de az írásos nemzetközi normákban is. A Polgári Jogok Nemzetközi Egyezség okmánya, amely 1966-ban született és 1976-ban lépett hatályba, és amelyet majdnem minden ENSZ tagállam aláírt, kötelezi a kormányokat az 1. Betartására, amely szerint:

I. cikk: "Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a
népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és
szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális
fejlődésüket."

1989 november 4-én Európában ütött az önrendelkezés órája. Ezen a napon egymillió ember ment az utcára Lipcsében azt skandálva: "Mi vagyunk a nép". Ezt a klasszikussá vált önrendelkezési követelést az egész világ diplomáciája sem tudta megakadályozni.

Azóta az önrendelkezési hullám egész Európán végig söpört. A német újraegyesítés után kivívták maguknak az önrendelkezést az észtek, lettek, litvánok, szlovének, szlovákok, horvátok, macedónok, koszovói albánok. Számtalan új határ jött létre. A Közel-Keleten ugyan még nem kezdődött el a határmódosítási folyamat, de bekövetkezte várható a jövőben.

Összeomlott és továbbra is szétesőben van az I. világháború utáni kényszer-békerend. Kivéve magyar területen. Egyes-egyedül a magyarság hűséges a kegyetlen diktátumához. Másutt már ünnepelték és ünnepelnék a szabadságot. Mi csak gyászolunk és ápoljuk a sebeinket.

Azt üzenem a mai napon:

Ne nézzünk visszafelé, ne emlékezzünk Trianonra, végre nézzünk előre! Végre vegyük kezünkbe a sorsunkat. Ne várjunk segítséget külföldről, ami sohasem fog megérkezni, ne várjunk megoldást az Európai Uniótól, mert nincs politikai akarat ebben a szövetségben, tehetségtelen és képtelen közbelépni. Ne hallgassunk a politikusokra, akik nem hajlandóak az érdekeinket képviselni. Cselekednünk kell. Hallgatással és tétlenséggel problémákat nem lehet megoldani.

Nekünk is jár az önrendelkezési jog. Mi is "szabadon meghatározhatjuk a politikai rendszerünket és szabadon biztosíthajuk a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésünket". Mert ránk is vonatkozik: Mi vagyunk a nép!. Nincs magyar kisebbség a Kárpát-medencében. A magyarság államalkotó nép, több mint 1000 éves közös történelemmel, közös hagyománnyal, közös jogrendszerrel, közös kultúrával. A Kárpát-medencében

Mi vagyunk a nép!

Ezt mutatni kell, hogy lássák és hallják, Tüntetésekkel, nyilatkozatokkal és aláírásokkal. Hogy soha többé ne kelljen gyászolni, hanem a jövőben mi is ünnepelhessünk. Mert: Mi vagyunk a nép!

Isten áldja a magyar népet.

Bécs, 2006 Trianon emléknapján
Eva Maria Barki