Találkozások - emlékek - bizonyosság

TALÁLKOZÁSOK — EMLÉKEK

BIZONYOSSÁG

A szórványok kegyességi életére a nem minden vasárnapi istentiszteleti alkalom a jellemző.
A családi otthonokban, iskolai tantermekben, esetleg egy testvéregyház templomában tartott istentiszteleti alkalom mindenképpen rendkívüli hatással lehet az "őshonos- lakosság tengerében élő, a munkavállalás, vagy a házasságkötés révén odatelepedett atyafiakra. Vagy elvesznek a történelmi egyház közössége számára, vagy hamu alatt izzó parázsként fokozottan hordozóivá válnak az "égi lángnak-.
Gyermekkori emlékeim hatvan évvel ezelőtti időkre nyúlnak vissza. Havonta egyszer — hol a nagybátonyi, hol a szorospataki — bányaiskolában gyűlhettek össze istentiszteletre a szomjúhozó lelkűek. Nemcsak az alföldi, felvidéki, vagy dunántúli nagy és erős református gyülekezetekből odakerült hívek, de a történelmi viharok által Erdélyből elsodort református családok zenghették ott az ősi zsoltárokat, dicséreteket, hanem az unitárius és az evangélikus atyafiak, testvérek is.
A hatvani anyaegyházközség parókus lelkipásztorain kívül sok segédlelkész szolgatársra emlékezhetem vissza, akikkel ezeken az istentiszteleteken, majd később más egyházi események alkalmával találkoztam.
A gyermekkori szórvány-istentiszteletek, s a budapesti fasori templom gyülekezete, meg a mellette működött Julianna Református Iskola szellemisége, lelkülete meghatározó volt életemben. Ennek lett folytatása a rákosszentmihályi-sashalmi református ifjúsági közösségben, majd a Budapesti Theologiai Akadémián is.
Életutam emelkedő spirális vonala így kanyarodhatott vissza a szórványok felé. Első segédlelkészi szolgálati helyem Hatvan lett 1960-ban. Balassagyarmat, Rákospalota-újváros, Belső-Csepel és hosszabb szünet után újra Hatvan és szórványai felé irányulhattak úti céljaim.
A napjainkban olvasható/olvasandó Jeremiási igék ismét megerősítenek arról, hogy merre, hogyan kell járni!

Kanyaroghatnak az utak, fel és lefelé vezethetnek. Kereszteződéshez is érkezhetünk. Tévútra is meg a keskeny útra is térhetünk. Mi módon lehet vajon megtudni: melyik vezet a jó, a helyes irányba? Úgy vélem: ha működik egy kontroll!
Ha van ellenőrzési lehetőség! Belső és külső.

Ha meg lehet kérdezni: jó felé haladok? Ha az eligazításra figyelek, megtudhatom! Ha a csendességben, a közösségben hallható igei választ meghallom. Ha fontos, ha nélkülözhetetlen életelememmé válik Istenünk szava! Ha hallhatom, ha mondhatom, ha másokkal együtt figyelhetnék rá. Ha választhatok, ha párbeszéd alakulhat ki a Szószólóm és közöttem. Ha tudom: nem vagyok egyedül! Ha van útikalauzom, Vezetőm!
Milyen öröm, milyen nagyszerű, milyen áldásos, ha az úton nem egyedül kell mennem! Ha találkozhatom, ha együtt haladhatok azokkal, akik egyfelé igyekeznek.
Amikor több mint negyven év után újból a hatvani szórványokban kezdtem szolgálni megrendítő és megerősítő élmény volt számomra az a találkozás, amikor egy asszonytestvérünk a bemutatkozó visszaemlékezéseim után azt mondta: "akkor a tiszteletes úr van ott a konfirmációs fényképemen!-
Egy másik pedig, egy másik szórványhelyen így szólt elmerengőn: "nevére már nem emlékszem, de lehet, hogy első, újszülött gyermekemet a tiszteletes úr temette annak idején.-
Négy évtized alatt más-más életút, körülmények, események és hatások után egy istentiszteleten, egy lelki és sákramentális közösségben, egy hitben, egy reménységben találkozhattunk!
Micsoda ez a találkozás, ha nem a Megtartó, a Megváltó Isten, az Élet Urának 21. századi csodája? Csoda és valóság: ugyanott, az Isten Igéjére figyelő szent közösségben együtt lehetünk, vagyunk sokakkal egyetemben Isten népeként.
A Teremtő, a Gondviselő és Megváltó kegyelmes és szövetséges Isten pedig szól: "Jól láttál, mert gondom van az én igémre, hogy beteljesítsem azt!- (Jeremiás 1:12.)


Csényi György