Életünk mozgatórugója

Amikor a közelmúltban a fiatal konfirmandusok előtti bizonyságtételre készültem, azon kezdtem el gondolkodni, hogy engem milyen gondolatok is foglalkoztattak, milyen vágyálmok éltek bennem. Egyáltalán éreztem-e a súlyát, jelentőségét annak, hogy konfirmálhatok?

Így visszatekintve ennyi év távlatából meg kellett állapítanom, hogy nem. Elvégeztem, mert ez volt a szokás, ez volt az elvárás, meg hát egy jó buli volt, sok ajándékkal.

Szóval én sem voltam különb a legtöbb tinédzsernél. Éltem a tizenévesek szokásos életét és igazából két dolog foglalkoztatott, a lányok illetve a közelgő iskola- és pályaválasztás. Azon törtem a fejem, hogy mi legyek, ha majd egyszer nagy leszek? Azt latolgattam, hogy melyik az a legjobb iskola, amelyet elvégezve majd egy jó egyetemre kerülhetek. A jó egyetem pedig arra lesz garancia, hogy egykor jó állásom, magas keresetem és gond nélküli életem lehessen, úgy ahogy ezt a világ a különböző csatornákon keresztül sugallja.

Meg volt a kész forgatókönyvem arra vonatkozóan, hogy miként fogom megvalósítani azokat a dolgokat, amelyek a boldogságomat hivatottak szolgálni, de eszembe sem jutott, megkérdezni az Urat, hogy Neki mi a terve az életemmel?

Mindennek az lett a következménye, hogy noha terv szerint bejutottam a megye legjobb iskolájába, majd az egyetemen a fizikus szakra. A világ szerint sikert sikerre halmozva éltem az életem, jelentős eredményeket érve el nem csak a tanulásban, hanem a sportban, majd később a munkahelyemen is. Mégis ott volt egy nagy üresség, nyugtalanság az életemben. Hiába adatott meg a viszonylag jó fizetés, a szép autó, a szakmai elismerés, gyakorlatilag minden, amiről annak idején álmodtam, végül rá kellett jönnöm, hogy ez mind időszakos és mulandó. A szép autónak, a fizetésemelésnek az ember örül pár hétig, hónapig aztán megszokja és utána már az lesz a természetes, így nem boldogítja.

Emlékszem, hogy hányszor mondtam, hogy csak ez, vagy az sikerülne, akkor minden gondom megoldódna! Valóban hittem abban, hogy akkor majd eljön a Kánaán, a gondtalan és felhőtlen élet. Azonban rá kellett jönnöm, hogy annak ellenére, hogy sorra pipáltam ki a célkitűzéseket, a várva várt totális boldogság valahogy mégis mindig elmaradt, vagy csak időszakos volt. Folyamatosan jöttek az újabbnál újabb célok, melyeket lehetett hajszolni, melyekért lehetett aggódni, egészen addig, amíg megértettem, hogy a célkitűzésekkel van a gond. Rá kellett jöjjek arra, hogy dolgaim nem attól működnek, mert én annyira szuper srác vagyok, hanem az Úr kegyelméből.

Ma már azt is tudom és vallom, hogy egy olyan Mennyei Atyának a kezében vagyunk, aki annyira szeret bennünket, hogy az Ő egyszülött fiát adta értünk, tehát végképp nincs okunk aggódni, de annál inkább van okunk Rá figyelni, az Ő véleményét kikérni, ugyanis ha van rá igény, Ő rendszeresen szól az övéihez.

Végezetül egy történeten keresztül szeretném bemutatni, hogy miként működik mindez az életemben és amióta Jézussal járok, mennyire hátra sorolódtak azok a dolgok, amelyekről annak idején tinédzserként álmodoztam:

Ez év októberében a 20-éves érettségi találkozónkra készülve, indulás előtt próbáltam rendezni a gondolataimat azzal kapcsolatosan, hogy egyáltalán miről kellene beszélnem a többiek előtt? Végig gondolva az előző találkozónk óta történteket, értelemszerűen, mint fontos esemény, ott volt a lista élén, hogy beszélnem kell a megtérésemről. Igen ám, de azonnal jött egy másik gondolat, hogy talán nem kellene erőltetnem ezt a témát, ez nem az a fórum, ahol ilyesmiről kell beszélni...

Hála Istennek az Úr nem engedett belesétálni ebbe a csapdába, ugyanis perceken belül a következő igével adott iránymutatást: „...aki szégyell engem és az én beszédeimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségében" (Lk 9, 26).

Azonnal tudtam, hogy nem hallgathatok, és míg korábban, a 10 éves találkozón, a többiekhez hasonlóan a szakmai sikereimről számoltam be, most örömmel a szívemben újságoltam, hogy átadtam az életem Jézus Krisztusnak, igazi testvérekre találva a hatvani gyülekezetben és hogy az egész életem egy nagy csoda, amelyhez semmi közük nincsenek azoknak a dolgoknak, amelyekről annak idején tinédzserként álmodoztam.

Ma számotokra is azt üzeni az Úr, hogy „Keressétek először az Ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek" (Mt 6, 33). Ámen!

Kátai Zoltán