Az ember élni akar. Fél az öregedéstől és a haláltól, s mindattól, ami emlékezteti az elmúlásra. Beleveti magát életfeladatai teljesítésébe, s ezek a részcélok elterelik figyelmét a végső kérdésekről.

A fiatal nem tudja elképzelni, hogy van élet a fiatalság után. Nyugati kultúránk is erősíti ezt az elhatárolódást: legfőbb értékeink a szépség, az egészség, a fiatalság.
Talán nem véletlen az sem, hogy a divat a 15-30 éves korosztályt célozza meg, azt sugalmazva ezzel, a 30. életév után nincs igazi élet!
Azonban az ember testi hanyatlása folyamatosan halad előre, - akár tudomást veszünk róla akár nem,- és a harmincas évek végére általában olyan fokra jut, hogy nem kerülhetjük el a vele való szembenézést.

Melyek a középkorú ember veszteségei?
1./ A biológiai öregedés
A negyvenes évekhez közeledve más kép fogad a tükör előtt, mint amit képzelünk magunkról. A fizikai terhelést sem bírjuk már annyira, mint korábban. Egyre többször találkozunk a betegséggel. A halál gondolata gyakrabban fordul meg a fejünkben.
Van aki hirtelen, van aki fokozatosan szembesül azzal, hogy öregszik. Vannak szélsőséges esetek is. (Pl.: A neves színésznő, Domján Edit 40 évesen, hirtelen szembesült az öregedéssel, nem bírta elviselni, ezért öngyilkos lett.) Egy felmérésben középkorú embereket kérdeztek meg arról, hány évesnek érzik magukat. A megkérdezett személyek nagyobb része átlagosan 8-10 évvel fiatalabbnak érezte magát, mint életkora. A középkorú ember úgy érzi, fiatalságával együtt mindent elveszít, ezért hajlamos a kétségbeesésre. Az életkor társadalmi tabuvá vált, mintha szégyen lenne - még önmagunk előtt is.
2./ Családi szereptévesztések
A középső életkor a konkrét veszteségek időszaka is. Családi szerepeiben is komoly változások történnek. A középkorú ember előbb-utóbb elveszíti szüleit, s ezzel gyermeki státuszát. Ő lesz a legidősebb. Saját gyermekei is ebben az időszakban lesznek felnőtté. Kirepülnek a családi fészekből. Ezt nehezen tudja feldolgozni. Ez a családi szerepváltás azokat a nőket terheli meg leginkább, akiknek az életét elsősorban az anyai szerep határozta meg. A férfiak identitása inkább a munkahelyi és kenyérkereső szerephez kötődik, ezért ők kevésbé szenvedik meg a családi szerkezet átalakulását.
3./ Társadalmi-gazdasági szerepváltások
A középkorú ember nagy élettapasztalattal és szakmai tudással rendelkezik, alkotókészsége csúcsán van, de a gazdaságban gyakran mellőzik a munkaerőpiacon. Fél, hogy mivel már nem fiatal, munkanélkülivé lesz. A legtöbb ember fizetett munkája alapján határozza meg magát. A munkahely elvesztése tehát alapjában rendítheti meg a személyiségét.

Az öregedéssel való szembenézés lélektani következményei
Létezik a köztudatban egyfajta társadalmi mítosz, hiedelem a középső életkor kríziséről. Egyébként hiányoznak azok a rítusok (szertartások) is, amelyek segítenék az átmenetet a fiatalkorból az időskorba. A középkorú ember zavarban van: nem tudja, hogy fiatalnak vagy idősnek tartsa-e magát? Személyes élményei mindkét életkorhoz kapcsolják. A két életszakasz közötti mezsgye nagyon széles. Nincs jelzés arról, hogy mikor szakad el az egyiktől és mikor lép át a másikba?
Nem csoda hát, hogy félünk az öregedéstől és válságként éljük át az időskor közeledtét.
Erikson egyenesen fejlődési krízisről beszél. Ez akkor jelentkezik, amikor az idősödő embernek az élettel és a személyiségváltozással szükségszerűen együtt járó számos fejlődési feladatot kell teljesítenie egyidejűleg.
Az életközép kérdései nem jelentkeznek mindenkinél egyforma hangsúllyal. A felnőttkor feladata a következő nemzedék felnevelése, a gondoskodás, az alkotóképesség. Ennek ellentéte: a stagnálás, a termékenység hiánya, az énközpontúvá válás. Hiányos megoldások esetén az "építkezés- ingatagon talajon folytatódik. Ha a serdülő korban a "Ki vagyok én?- kérdésre nem sikerül választ adni, ez a felnőtt korra is hatással lesz: pl. nem képes bensőségesen megélni közeli kapcsolatait.
De minden krízis új lehetőségeket is hordoz magában: az elmaradt válaszok pótlására késztet.
Ha a középkorú ember jól oldja meg feladatait, idős korában nem esik majd kétségbe.
Az élet első felének feladatai a világhoz való alkalmazkodást kívánják tőlünk. Életünk első felében a tudatos énünk fejlődik ki. Jung azt mondja: Mindig többek vagyunk, mint aminek látszunk.
A középső életkorban, az élet nagy fordulóján a rejtett tulajdonságok és vágyak bukkannak elő bennünk, és sürgető követeléssel kérnek "bebocsátást- az életünkbe. Tipikus tünetei ennek: az unalom, az addigi elfoglaltságok értelmetlenségének, hiábavalóságának érzése, depresszió, önvád, elégedetlenség mindennel és mindenkivel szemben. Váratlan döntések, változtatások az életben, stb. Sok embernél csak gyengén jelentkeznek ezek a tünetek, másoknál viszont mindent elborító erővel törnek elő.
Az életközépi krízist átélő ember legtöbbször nem tudja, mi történik vele: kétségbeesik, vádolja magát, másokat, vagy éppenséggel minden eszközzel szabadulni akar állapotától.
Jung megfogalmazása szerint az időskori kiteljesedéshez az szükséges, hogy megismerkedjünk, összebarátkozzunk az addig rejtett személyiségtartalmakkal, és integráljuk őket személyiségünk egészébe.
Az öregedés pszichológiai értelemben nem hanyatlás, hanem kibontakozás és kiteljesedés.

A lelki (spirituális) önazonosság fejlődése a középső életkorban
Az élet középső szakasza a vallásosság, az egyházzal való kapcsolat területén is kihívásokat állít az egyén elé.
A középkorú ember gondolatában megjelenik Isten, egyház, - ha addig mellőzte, el is ütötte a kérdést. Keres valamilyen szolgálati lehetőséget, presbiteri szolgálatot vállal, felelősséget érez Isten, egyház felé. Természetesen a másik pólus is megjelenhet: önmagába fordul, önző lesz, nem hoz áldozatot.

A középkorú ember lélektani feladatai:
Az élet középső szakaszának legfőbb pszichológiai feladata, hogy elvonjuk az energiákat attól a sruktúrától,, amelyet fiatalként felépítettünk, és megkeressük azokat az igazságokat, amelyek az élet második szakaszában kibontakozásunkat szolgálhatják. Találóan fogalmaz Jung: "Az élet délutánján nem élhetünk a délelőtt programja szerint.- Levinson azt mondja: A korai felnőttkort le kell zárni, a múltat újra kell értékelni. A középkorú ember szembenéz múltjával, megvizsgálja mit tett, mire jutott eddig, megvalósította-e ifjúkori álmait? Illúziói nagy részével is leszámol. Ez komoly üresség-élményt okozhat benne, de gyümölcsöző változtatásokra is inspirálhatja. E változtatások megvalósítása a középkorú ember feladata.
Fel kell vállalnia az egyéniséggé válás folyamatát.
Az élet közepén hangsúlyossá válnak az alábbiak:
1. Az öregedés tényének elfogadása az öreg/fiatal dimenzió személyiségbe integrálása által ... A fiatalság a növekedést, lehetőséget, nyitottságot jelenti. Az öregség a befejezést, gyümölcstermést, stabilitást, beteljesedést. Ezek optimális egyensúlyát a középkorban kell megteremteni.
2. A romboló/építő erők együttélését is fel kell vállalnia a középkorú embernek... Az élet végének tudatosulása kreatív erőket mozgósít az emberben. Alkotni akarunk s valamilyen módon halhatatlanná válni. Éppen ezért a középkor gyakran hatalmas emberi alkotások időszaka.
3. A férfiasság/nőiesség kezelése is fontos feladat... Az élet közepén a két pólus merev szétválasztása csökken. Az ember jobban elfogadja magában az addig megtagadott tulajdonságait. A másik nemhez fűződő kapcsolatait magasabb szinten tudja ezért megélni.
4. A kötődés/elkülönülés feszültségének feloldása szintén ennek a kornak komoly feladata... A fiatalok életében a kötődés irányába tolódik a hangsúly, az intimitást próbálják megvalósítani. A középkorú ember inkább befelé fordul, mert sok elintéznivalója van. Elkülönül a külvilágtól, mert fel kell szabadulnia a külső nyomás alól, hogy személyisége mélyének hangjára figyelhessen. McAdams megfogalmazása szerint "Az élet közepén nem elegendő sem az ifjúkor szenvedélye, sem az értelem ereje, hogy az elmúlás felé hajózó ember kezelni tudja az általa megtapasztalt ellentmondásokat.- A lelki élet, az Istennel való kapcsolat segíthet itt.

Csapdák a középkorú ember lelki fejlődésének útján:
Bár az öregség felé való menetelést pszichológiai értelemben a kiteljesedés útjának is nevezhetjük, - a legtöbb ember ezt negatív élményként éli meg. Leginkább az rettenti meg, hogy ismeretlen élmények lepik meg. Amit korábban jónak tekintett, az értelmét veszíti, amit addig magáról tartott, az érvényét veszíti.
Az egyik legnagyobb csapda a krízissel való szembenézés megtagadása, és a változás elutasítása. Mivel nem vállaljuk a felelősséget rossz közérzetünkért, másokat okolunk miatta. Számtalan súlyos családi, házassági válságnak ez az okozója.
A krízis elutasításának másik változata, amikor az ember megtagadja a továbbfejlődést, és visszamenekül a fiatal felnőttkor életstruktúrájába. Ez történik, amikor egy idősödő ember úgy viselkedik, úgy öltözködik, olyan elfoglaltságokat űz, mint a fiatalok.
Szintén a fejlődés elutasítását jelzi, ha idősödő fejjel új családot alapít.
A krízisben lévő ember átmenetileg befelé fordul, önközpontúvá válik.
Az átalakuló embernek változnia kell. De ez csak akkor sikeres, ha ennek során figyelembe veszi a családtagok igényeit is, így ők is partnerek tudnak lenni az új életstruktúrák kidolgozásában. A kulcsszó itt is: együtt.

A középső életszakasz helye a fejlődésben:
Életünk minden szakasza egyformán értékes, és fontos, mivel egyikük sem elegendő önmagában ahhoz, hogy személyiségünk teljességét megélhessük benne.
Vigasztalásként fogadjuk el: Az élet második fele nem passzív menetelés a halál felé, hanem az ember drámai szembenézésének időszaka a lehetőségeivel.
A materiális és spirituális létdimenzió személyiségen belüli egybefonódásának időszaka. Test is vagyunk, meg lélek is! A kettőt nem szabad elválasztani egymástól.
A középkorú ember nagy feladata: hogy használja ki ezeket az éveket arra, hogy élete súlypontját helyezze át a materiális (anyagi) síkról a spirituális (lelki) síkra.
Fájdalmas, küzdelmekkel teli időszak ez. De Isten tud erőt adni hozzá az igén és a gyülekezeten keresztül.
Ide illik az ige szava: "Nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.- (Zsidókhoz írt levél 13,14.)
/PJ/