Abban a korban, amelyben a szó nem számít, mert a szavak már elborítják, elárasztják ezt a világot, - a lelkipásztor még mindig a szónak, az igének a szolgája. Magát az ige szolgájának tartja.

Ereje a beszédjében van.
A lelkipásztor beszél akkor is, amikor mások hallgatásra vannak ítélve, - pl. a sírnál.
Beszédjével a hitetlenségből hitre hívja az embereket. Nyilvános megjelenése abból a meggyőződéséből táplálkozik, hogy ő az igét Isten nevében ragadja meg. Ő másként szól, mást mond, mint a többiek, mert más tartalmat hordoz a beszédje.
Ezért nem véletlen, hogy a reformátori teológia önmagát az "Ige teológiájának- nevezi.
Luther óta a beszéd került a vallásos kommunikáció középpontjába.
A reformáció óta nem a szent hely (a templom) garantálja az üdvösség jelenlétét, nem a szent idő, nem a szent forma (liturgia), nem az átváltoztatás.
Egyedül az Isten igéje az, amely hitet teremt, Szentlelket ajándékoz, megmenti az embert, örök életre vezeti.
A reformátorok arra tették a hangsúlyt, hogy ne az anyaghoz (a mise megszentelt ostyájához ) kötődjünk, hanem személyes vallásosságunk, - hitünk legyen.
A reformáció nem érthető meg a civilizáció folyamata nélkül; pl. az iskolarendszer elterjedése, az írástudatlanság megszüntetése.
Nem a külső (az ostya átváltoztatása) adja a hitet, hanem egyedül a Jézusba vetett hitünk.
A protestáns alapgondolat: Az Isten igéjét kell középpontba állítanunk.
Ne felejtsük el, hogy az Isten igéjének gyógyító ereje is van! A szó szoros értelmében.
Sigmund Freud írja 1926-ban: "Ne becsüljük le a szót, a beszédet. Hatalmas eszköz az, amellyel érzéseinket a másik emberrel közöljük, út amivel a másikra befolyást tudunk gyakorolni. A szavak kimondhatatlanul jót tudnak tenni és félelmetesen megsebezhetnek. Bizonyára a tett volt az első, a szó csak később jött, és nagy kulturális fejlődés volt, amikor a tett szóvá mérséklődött. A szónak az ősidőktől fogva nagy ereje van!-
A szónak hatalma van. A szó egyfelől redukált tett. Csak szó, és többé már nem csupasz erő. Másfelől hatalmas ereje van, mert a szó érzelmeink mélyéről jön, és a lélekben rettenetes sebeket tud ejteni.
Beszéltünk már az ige gyógyító erejéről. Csakhogy, az ige szolgája nagy hátrányban van pl. az orvosokkal szemben! A lelkipásztor ugyanis nem tud gyógyszert felírni, sem nem tud operálni. Nincs hatalma a betegség felett. De mégis gyógyíthat az igével a prédikációban, az esketés, keresztelés, temetés alkalmával, a lelkigondozói beszélgetésben. Eduard Thurneysen mondja: "A lelkigondozásban

nemcsak gyógyulást, hanem üdvösséget is kaphatunk.- (Német szójáték: Heilung=gyógyulás, Heil=üdvösség.)
Régen a papok gyógyítottak is. Mára az orvosi és a papi hivatás kettévált.
A kérdés: El tudjuk-e mondani az üdvösségtörténetet (Üdvösségtörténet, rövidebben üdvtörténet: Jézus születése, golgotai megváltó halála, feltámadása; tágabban: Isten terve a bűnös ember megmentésére) úgy, hogy az ne csak a szent múltra való emlékezés, hanem erő is legyen?
A lelkipásztor más, mint az orvos, más, mint a pszichológus. Tud tanácsot adni, vigasztalni, bátorítani. A prédikációban, keresztelésen, esketésen, temetésen vagy az egyéni beszélgetésben kíséri az embereket kríziseikben, belső konfliktusaikban. De a betegeket nem tudja meggyógyítani.
Miért nincs gyógyító hatása az igének, amit mond? Azért, mert az ige csak az egyházi gyakorlatra, az istentiszteletre korlátozódik. Ezzel szemben az üdvösségtörténet az egész világot, az egész embert célozza meg!
A lelkipásztor ezen felül állandó feszültséget él meg az ige tanítása és az ige gyakorlata miatt is.
Harangoznak az istentiszteletre, és neki prédikálnia kell. -Akkor is, ha neki hitproblémái vannak, és legszívesebben hallgatna.
Esketnie kell, a megtapasztalt szeretetről és a remélt boldogságról kell beszélnie. - De előtte éppen temetett.
Lelkigondozói beszélgetést kell végeznie. - De közben őt magát is elárasztják a gondok, bajok.
Kényszerítve van a beszédre, akkor is, ha nincs kedve hozzá. Ez kétfajta reakciót válthat ki belőle: vagy agresszív, támadó lesz, vagy cinikussá válik, minden mindegy.
"Csak akkor beszélj, ha a szó rád is vonatkozik- - mondja E. Rosenstock-Huessy. A lelkipásztor nem területen kívüli, rá is vonatkozik az ige.
Jól látja Martin Buber, hogy "A kommunikációnak kommunióvá kell válnia.- Azaz: úgy kell mondania az igét, hogy ő maga is közösséget vállaljon azokkal, akiknek hirdeti az igét.
Milyen embernek kell lennie a lelkipásztornak, hogy bizalmat kapjon? Hiszen egy életet fenyegető világban kell szólnia az igét, és kell áldást mondania.
A lelkipásztortól elvárják, hogy jó teológus legyen (tudományos alapossággal ismerje az igét), a vallás szakértője legyen, tapasztalt lelkigondozó legyen és ráadásul jó prédikátor!
Egész személyével egész életével a bibliai hagyományt kell, hogy képviselje. Amiről beszél, azt élje is. Ő maga is az igeolvasásból istentiszteletből, az imádság erejéből éljen.
Ha a lelkésznek ezt mondják: "Ő is csak olyan ember, mint mi-, - ez nagyon kétes értékű dicséret! Mert felé az az elvárás, hogy más legyen.
Milyen a kegyessége a parókián élő lelkésznek? Van-e hite?
A nyugati országokban szívesebben beszélnek már spiritualitásról, mint kegyességről, - ez sok mindent jelez.
A kegyesség a személyes, Jézusba vetett hitre utal. Ahogyan megáll az ember a félelmetes, ugyanakkor szerető Isten előtt.
A lelkipásztor, személyében képviseli az egyházat, annak szent voltát.
Ugyanakkor a lelkész egy elvilágiasodott (egyháztól, Istentől, igétől elidegenedett, Miatyánkot, tízparancsolatot sem ismerő) világban él, mint a vallás élő maradványa.
Hogyan reagáljon erre az igével ellenséges világra? Fenyegetésnek élje meg ezt a környezetet? Vagy inkább együttérzéssel? Hiszen ezek az emberek az ige nélkül, életük közepét veszítették el!
Inkább együttérzéssel, mert különben hogyan hirdethetné nekik az igét?
A mai, modern emberek nagyobb része, kb. 90 %-a már nem ismeri a templomot, nem jár istentiszteletre, nincs Bibliája, imakönyve. Számára a lelkipásztor testesíti meg a vallást. A lelkész szóhasználata, ruhája, megjelenése, viselkedése ad jelet arról, hogy van egyház, van hit, van még bibliai hagyomány. Ki más lenne az, aki a szent világgal foglalkozik, mint a lelkész, aki még elmélyed a Bibliában.
De a lelkipásztornak, magának is meg kell küzdenie az igével, - hiszen a teológián bibliakritikát tanult, de ezt nem viheti a szószékre!
A mai lelkész háromszoros dilemmával küzd:
1. A vallással foglalkozik egy elvilágiasodott társadalomban, a szentet képviseli, s ezáltal a társadalom szélére került
2. Elvárják tőle, hogy tudós és ugyanakkor hívő ember is legyen
3. Mindenhatónak tartják, de érzi, hogy nem az. Sok problémát még az ige segítségével sem tud megoldani!

Hogyan lehet ezt megoldani, feloldani? Hittel és alázattal. Be kell vallja, hogy a legnagyobb hittel és a legkiválóbb tudással is ő nem ura, hanem csak szolgája az igének...
Szükséges számára is a lelki megújulás, mások igehirdetésének a hallgatása, a másoktól való tanulás, az állandó imádság.
A 21. század elejére a vallási élet összetört. Ezt a lelkész minden nap újra meg újra átéli a saját életében, kívül és belül. Mégis hirdetnie kell az igét, mégpedig jó reménységgel. Lehet ezt végezni egy életen keresztül Isten segítségül hívása nélkül? Nem!
Luther, a nagy reformátor mondta élete végén: "Mi koldusok vagyunk, ez az igazság!-
Ehhez még azt lehet hozzátenni, hogy mi, lelkészek koldusok vagyunk az Isten igéjével szemben, - akár hitünk épülésére olvassuk naponta, akár a prédikációra készülünk
Rudolf Bohren még hozzáteszi: Koldusok vagyunk az ige hallgatóival szemben is, és csak a Szentlélek segítségével tudunk néha, valóban hitet építő prédikációt mondani.

Tóth Sándor
lelkipásztor