belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Visky S. Béla

Nehéz ma reformátusnak lenni

(kis konfesszió) Tisztelt olvasóim! Közéleti kérdések dolgában nem vagyok az úton-útfélen megszólalók fajtájából való. Sőt, belátom, inkább abból a fából faragtak, melynek épségét gyakorta a "ne szólj szám, nem fáj fejem" nevű alattomos szellemi penész veszélyezteti. Másfelől pedig, mentségemre az ilyenszerű megszólalások nem biztos, hogy kedveznek a csendet igénylő, elmélyültebb munkáknak. Ahhoz viszont, hogy egy ideig könnyebb legyen az álmom, minden bizonnyal hozzásegítenek.


Történt tehát, hogy az elmúlt napok társadalmi-egyházi megnyilvánulásai, kikerülhetetlenül elhozták számomra a személyes status confessionis idejét egyházunk közösségi status confessionis szemléletével kapcsolatban.

Az egyház történetében azt a kényszert, amikor az egyház nem hallgathat tovább, status confessionis-nak nevezzük. Ilyen helyzetet egy sajátos politikai szituáció, tanbeli torzulás, szakadások és az egység felbomlásának veszélye teremthet így hangzik egy szakkönyv lapjain a kiemelt fogalom szabatos meghatározása.

(alkalmi szövegértelmezés-kísérlet) Egyházkerületi vezetőségünk felhívásában ez áll: "Az Erdélyi Református Egyházkerület Elnöksége és az Esperesek Kollégiuma, Istentől kapott megbízatása alapján, azzal a határozott kéréssel fordul az SZKT* tagjaihoz, hogy találják meg a közös lista állításának lehetőségét, és a független jelöltet tegyék a második helyre." (Szabadság, 2007. február 16.) Miközben van némi tapasztalatom arról, hogy a pontos fogalmazás sok vétket megelőz, az ellenkezője viszont kínos félreértéseket okoz, olvasom ezt a mondatot, olvasom és nem hiszek a szememnek. Pedig lehetne ez, klasszikus tagoltságánál fogva, egy szép mondat is akár. Ki kér, minek alapján, kitől és mit ez a dolog veleje. Alapvetően rendben is volna, hogy az egyik szervezet kér valamit a másiktól (most a kettő természetrajzába és optimális viszonyrendszerük bonyolult kérdésébe ne menjünk bele), mi sem természetesebb ennél.

Csak az indoklás, csak azt tudnám feledni!, de nem megy, napok óta gyötör, követ az emléke, avagy, halszálkának képzelvén, fojtogat és nem bírom kiköhögni. Mire vonatkozik itt az "Istentől kapott megbízatása alapján" pontosító kitétel? Egy formális jelentést kell-e tulajdonítanunk neki? Ez esetben azt jelenti, hogy a mondat alanya, a két megnevezett testület tehát, ennek az isteni megbízásnak az alapján fordul egyáltalán az SZKT felé; a megszólítás tényéről lenne szó csupán. De miért kell ehhez külön isteni felhatalmazás? Vagy az elhangzó kérés tartalmára kell-e inkább vonatkoztatnunk a felülről jövő megbízást? De félre a skolasztikus szőrszálhasogatással, hisz nyilvánvaló, hogy a nevezett mondat mindkettőre, mind a kérést megfogalmazó testület legitimitására, mind pedig a kérés tartalmára egyaránt vonatkozik. Az előbbit tisztelettel elismerem, fönntartva természetesen a szabad véleménynyilvánítás jogát; az utóbbi vonatkozás viszont makacsul szemet szúr, hisz anyanyelvünk szabályai szerint nem érthetjük másként az olvasottakat, mint úgy, hogy az igen tisztelt egyházvezetés meglepő tisztánlátással megértette az Örökkévalónak abbéli szándékát, hogy az SZKT "találja meg a közös lista állításának lehetőségét, és a független jelöltet tegyék a második helyre." Nos, a vezetés mindezt megértette és most teljes egyetértésben, egyhangúlag, kellemetlen ellenzékieskedők nélkül, engedelmesen közvetíti az orákulumot az illetékes politikai fórum felé.

Mégis megkérdem tőletek: valóban ezt akarta a tisztelt egyházvezetés elhitetni velünk? Azt, hogy ilyen közvetlen bejárása volna az egek birodalmának politikai ügyosztályára, ha lenne ilyen egyáltalán, igen? Testvéreim, ugye, hogy csak nyelvbotlás az egész, ugye, hogy ne emlegessen itt most senki fia freudi elszólásokat és hasonlókat? Ne mondja, ugye, senki azt, hogy az Isten neve palást csupán, valamilyen rosszarcú, egy politikai arroganciával szembeszegzett klerikális arrogancia fedezéke, amely alól, lám-lám, mégiscsak kilóg a papláb. Szenvedélyesen szeretném, hogy meggyőzzön valaki: rosszul olvastam a szöveget, az első vagyok, aki arra vágyik, bárcsak ne lenne igaza.

De mi van, ha mégis jól olvastam, azaz ha tényleg azt értettem, amit a szerzők tudatni kívántak a közvetlen címzettekkel és értelemszerűen a teljes erdélyi magyar nyilvánossággal? Vagy mi van, ha nem is feltétlenül Isten kinyilvánított akaratát látják kérésükben az aláírók, de jóhiszemű reálpolitikai, tisztán csak lelki-machiavellista megfontolásból mégis úgy gondolják: nem árt, ha az esetleg nem mindenki számára meggyőző (létező vagy nem létező) politikai, gazdasági, társadalmi megfontolások mögé odabiggyesztik végső érvként az Isten nevét; azzal csak nem áll le vitázni a megveszekedett halandó, nem igaz? Hát ez az, ami nem fair ebben a játékban, valahogy nem méltó és nem méltányos eszköz az egyháznak semmiféle társadalmi vagy politikai tényezővel folytatott párbeszédében, legyen az elvetemült vagy angyali, jobbos, balos, vagy éppen alközép.

Tisztelt hit- és sorstársaim, ha ez így van, azaz, ha jól olvastam, amit olvastam, akkor én az elmúlt péntek óta immár nem értem, hogy milyen világon élek. Akkor viszont meg kell kockáztatnom, hogy Ravasz László azon figyelmeztetését alkalmazzam szorult helyzetünkre, mellyel az "Isten nevét hiába fel ne vedd" parancsolatot magyarázza: "Mi, mindenki között a legszánalomra méltóbbak, akik az Isten igéjét prédikáljuk, s minden vasárnap ezreknek és ezreknek dörögjük oda: 'Ezt mondja az Úr!', s ugyanakkor Isten igéjét elkeverjük emberi bölcsességgel, sületlen politikával, tanácstalan gazdasági elméletekkel, s minderre azt mondjuk, hogy ez az evangélium: nem élünk-e vissza az Isten nevével?" Leonhard Ragaz, az evangélium társadalmi meggyökereztetéséért oly sokat tett etikus méltán figyelmeztet: "Mindenekfölött egy a fontos kérdés: vajon az ember úgy viszonylik-e Istenhez, hogy szolgál neki, vagy úgy, hogy Istent akarja felhasználni a saját szolgálatára."

De maradjuk az írásnál. Mert ahogyan testületeknek szíve joga nyilatkozni, az én szívem joga viszont, hogy megértsen bizonyos szövegeket. Mintha irracionális kényszer volna most ez onnan belülről; mégiscsak igaza van Pascalnak, hogy a szívnek megvannak a maga érvei, amit nem foghat föl érvelőo eszünk. Mert szívem nyomán fejembe vettem, hogy cote que cote és legyen ami lesz, én meg akarok érteni egy szöveget. Ez történetesen a Felhívás címet viseli, és ennek tükrében meg akarom érteni Egyházkerületünk nyelvét, működésének belső logikáját, kommunikációs stratégiáját a világ felé.

Tehát az Efézusbeliekhez írott levél szavaival kívánnak az aláírók a címzett ülés résztvevőinek "bölcsességet döntésük meghozatalához." De mi szükség van itt még további bölcsességre valamely döntéshez, ha már egyszer az egek döntése oly világos kifejezést nyert? Az isteni döntést végrehajtani illik, nem pedig ismételten bölcselkedni rajta.

Végül pedig, mint kegyelemdöfés, a Jézus Krisztusra való hivatkozás, "aki eggyé tette mind a két nemzetséget" (2,14). És eggyé teszi ma is, természetesen, ha a megszólítottak magukba szállnak, és átvonulnak a mennyei hangot közvetítő megszólító térfelére. Igen, itt az eggyé létel feltétele már nem minden áron ugyanazon Krisztusban való hit, a bűnbánat és bűnbocsánat, a közös újrakezdés kegyelme, hanem ez az átvonulás.

Egyébként pedig, ha a nevezett igét nem csupán jól hangzó szólamként, kegyes fordulatként idézzük, hanem vesszük a fáradságot és odafigyelünk annak egzegetikai magyarázatára is, akkor annak üzenetében éppen az a megdöbbentő, hogy a Krisztusban való eggyé lételnek nincsen külső, a hittől és szeretettől idegen feltétele; a görögnek nem kell zsidóvá válnia, a zsidónak sem göröggé, hanem éppen különböző szemléletük, kultúrájuk, nyelvük, vagy akár pártpolitikai opciójuk mellett is lehetnek egyek Őbenne, az Ő különbségeinket nem uniformizáló, hanem meghaladó szeretetében. Ha mi ezt elfedjük a világ elől, akkor éppen attól raboljuk meg nyilatkozatokban, vagy szószéken, ami az evangélium sava-borsát jelenti, ami mérhetetlenül több, mert nem e világból való, mint a kettőre illetve négyre esküvő frakciók közötti kérészéltű, kompromisszumos egységtalálás a háromban. Persze csak akkor, ha nem zagyváljuk össze a mennyei és a földi, az utolsó és az utolsó előtti dolgok fontossági sorrendjét.

"Istentől kapott megbízatás alapján." Melyiktől, kérdezheti joggal a jóhiszemű hívő, mert úgy tűnik, erőst fejetlenül rendezhetik odafönn az ügyeket, ha sem az evangélikus, sem az unitárius, sem pedig a katolikus kinyilatkoztatás nem fedi a mienket, hisz elöljáróik "semleges álláspontra helyezkednek a választási támogatás ügyében" arra szólítva híveiket, hogy mindenki saját lelkiismerete szerint szavazzon. (Krónika, 2007. február 16-18: Kolozsvári áldás Tőkés Lászlóra). Hát még ha az ortodoxot is megidéztük volna, abba bele se merek gondolni. Hogyan történhetett mindez? Valaki elcsente volna az Egekben Lakozó hitelesítő pecsétjét?

(Isten nevét hiába fel ne vedd!) Nem kétséges, hogy az erdélyi magyar politikai arrogancia képviselői is "méltók az ítéletre". De ez az ítélet nem az egyház haragját isteni haragként feltüntető nyilatkozatokban kell hogy megmutatkozzék hanem a polgárok szavazataiban. Ilyen egyszerű ez. Bibó István Az európai társadalomfejlődés értelme című nagy ívű tanulmányát (1972-ben) a következő gondolattal zárja. Egy porosz tábornagyot idéz, aki arról beszél a fiatal katonának, hogy "ha jó stratégiai katonatudományi irodalmat akar olvasni, akkor olvasson ókori szerzőket, mert azok még nem vesztették el az érzéküket, hogy a dolgokat a saját okaikra vezessék vissza. A mai európai közgondolkodás nagymértékben elveszítette ezt az érzékét. Ebben nemcsak a marxizmus a hibás; valószínűleg eredendően a kereszténység volt az, amelyik a maga ideologizált világmagyarázataival már régtől fogva rongálta az európai emberiségnek arra való képességét, hogy egyszerű dolgokat a saját okaikra vezessen vissza, nem pedig valami különleges sémába akarjon mindenáron belepréselni, akár az üdvözülés és az isteni gondviselés ez a séma, akár pedig az osztályérdek és az osztálytársadalom." Nyilvánvaló, hogy a szerző itt a Nagy Konstantin-féle törekvés, valamint a középkori corpus christianum ideologikus bűnére utal, melyben egyház és hatalom reménytelenül összefonódott. Ez a szemlélet, nem utolsó sorban a reformációnak köszönhetően, Európában rég a múlté, bennünket azonban hazai egyházi intézményrendszerünk demokratikus garanciákat alig tartalmazó hiányosságai, valamint makacs beidegződéseink révén ma is kísért.

Csak azt kívánom tehát mondani, hogy ahogyan például az egyház nagyrészt kigyógyult abból a betegségéből, hogy a természettudományos szakkérdésekben végső fórumként a Bibliára hivatkozzon és hogy hitbeli meggyőződéseket tudományos érvként használjon (Kálvin, az első "modern" teológus írja: "Mivel Isten azt akarta, hogy minket a hitetlenek munkája és szolgálata támogasson a természettudományokban, dialektikában, számtanban, s más ilyenekben, e munkát és szolgálatot igénybe kell vennünk."), ugyanígy jól teszi, ha történelmi, társadalmi, gazdasági, kulturális vagy éppen politikai kérdések körüli vitákban a tárgynak megfelelő természetű érveket sorakoztat fel, mielőtt gyanúsan hamar Isten nevére hivatkozna. "Lelkieket lelkiekhez szabjunk", tanácsolja Pál apostol (1Kor 2,13), földiekhez pedig földieket, tehetjük hozzá még akkor is, ha nyilvánvalóan mennyei perspektívában.

Az idézett Bibó Uchronia című elképzelt történetében 1963-at írunk, amikor Ravasz László pesti bíboros érsek és veje, Bibó István címzetes váci kanonok társalognak. A világ egy boldogabb, háborúk és egyházszakadások nélküli történelmet tud maga mögött. De mi lett volna akkor, ha másként alakul a világ menete? - kérdezi a vő. Például úgy, hogy… és felvázolja a tényleges történelem meghatározó eseményeit. Az após döbbenten hallgat, majd elhessegeti a szörnyű fikció képeit. Az lehetetlen, mondja, mert ha így történtek volna a dolgok, az azt jelentené, hogy a Szentlélek elhagyta az egyházat. A vő azt kérdi: és az vajon nem lehetséges?

Az öreg egyházfő megbotránkozott fejcsóválással utasítja el az istenkáromló felvetést.

De a történelem mégis mintha másról beszélne.

(rövid helyzetjelentés) Egy idő óta evangélikus-unitárius-katolikus hívőnek érzem magam. Nehéz ma reformátusnak lenni.

Dr. Visky S. Béla, református teológia tanár

A cikk a Szabadság c. napilap 2007. február 28-i számának "Gyújtópontban" rovatában jelent meg.

Kapcsolódó írások:

Horváth Levente: Piszkos egyház, piszkos politika?

Visky S. Béla: Templomaink nyugalmáért

                                                                                                                      

* SZKT - Szövetségi Küldöttek Tanácsa, az RMDSZ vezetö testülete

A szerző eddig megjelent cikkei és a reakciók:

www.szabadsag.ro
Nehéz ma reformátusnak lenni (2007. február 28.)
válasz az ugyanott február 16-án megjelent Felhivásra
Március idusán: Szentnciák két hangra (2007. március 17.)

www.kronika.ro
Templomaink nyugalmáért

www.riport.ro
Adalékok egy kortárs magyar drámához

- Nyilt levél Tökés Istvánnak (nagyjából az előző cikk elsö fele) a Szabadság c. napilapban jelent meg márc. 17-én
- A király meztelen - Tökés morálisan alkalmatlan (nagyjából az előző cikk második fele) az Élet és Irodalomban jelent meg márc. 23-án.

Reakciók a Szabadság c. napilapban:

Tőkés István - contra: a Szabadság c. napilapban (2007. március 6. kedd): Viták hevében.
Erre a szerző Nyilt levélben válaszolt ugyanott márc 17-n.

Balogh Béla - pro (2007. március 6. kedd): Egyházi EP-jelölés-és ami mögötte van

Hollandiában: Reformatorisch Dagblad, március - maart 16. 36e jaargang, nr 294. www.refdag.nl Grote onrust in Hongaarse Geref. Kerk "Tőkés misbruikt kerkelijke macht" --- Nagy nyugtalanság a magyar ref.egyházban - "Tőkés visszaél egyházi hatalmával".

Horváth Andor: "Az egyházi állásfoglalás a kérdést a tekintélyelvű érvelés magasságába emelte." www.maszol.ro 2oo7. március 2o. - Erre már megirtam a magam öt oldalas válaszát: Nyilt levél Horváth Andor részére - megjelenés előtt. (Még nem világos, hol?) H.A. jeles essztéta, irodalomkritikus, magyar irodalmat tanit a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen.

További cikkek:
2018. január 16., kedd,
Gusztáv napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 4488
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 39417106

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat