belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Szenczi László

Mit tanulhatunk a belmisszió hőseitől?

A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság által 1912-ben kiadott „A Belmisszió hősei" (Írta: B. Pap István theol. tanár) című könyv sok tanulságul szolgál a mai belmisszió megújításához. Érdemes tehát tanulmányozni e hősök életét, missziói munkáit, s belőle erőt meríteni hazánk belmissziójának megerősítéséhez.



Hitünk szerint – írja bevezetőjében a szerző- a mi nagy főpapunk ma is részvéttel áll a mennyei Atya trónja előtt és szüntelen esedezik érettünk és tudjuk, hogy Isten minden időben küldött munkásokat. A belmisszió a maga egészében, minden részletében, munkáiban, intézményeiben az isteni Léleknek, az embereken könyörülő, megváltó szeretet Lelkének küldötte; ikertestvére a külmissziónak, vele egyazon Lélektől született, mindkettő a szegényekre gondol, de a belmisszió azokra, akik közöttünk vannak és a mi hitünk cselédei. Azóta, hogy Jézus itt járt, mindig voltak, akik nemcsak a hitükkel, hanem ebből fakadó szeretetmunkájukkal is bizonyságot tettek a megtartó és megmentő krisztusi szeretet mellett. A névtelen hősök beláthatatlan serege jött isteni küldésre, bizonyságot tenni, hirdetni a szegényeknek az evangéliumot, gyógyítani a betegeket, letörölni a fájó könnyeket. A keresztyénség hősöket nevelt, hit- és szeretethősöket. Azok voltak a hősök, akik bár érezték, hogy cserépedények, de érezték ebben a Léleknek erejét és ennélfogva, bár kétségeskedtek, de nem estek kétségbe és így hitüket siker és győzelem koronázta.

A belmisszió, a keresztyén hitből és hálából fakadó, megtartó és szerető szeretetmunkák összessége. Nem a hatóságok rendelkezéseinek, nem a pénznek, a könyvnek, a betűnek, hanem azok életének és munkájának gyümölcse, akik krisztusi indulattal tekintettek a sokaságra és a krisztusi nagy parancsolatnak megvalósításáért akartak és mertek nagy dolgokat kezdeményezni az Úrért.

A belmisszió nagy részben az evangélium gyakorlati keresztyénségének szülötte, azoké a törekvéseké és mozgalmaké, amelyek az egyéni, egyházi, nemzeti életnek modern eszközökkel való reformálása céljából indultak meg. Akikről emlékezünk, néhány kivétellel, a szeretetben energikus keresztyénségnek képviselői és munkásai. Sok mindent tanulhatunk e hősök életéből. Egyik legfőbb tanulság mindenesetre az, hogy mindegyiknek lelkében a Krisztusban megjelent isteni kegyelem elfogadása lobbantotta lángra azt a szeretet, amely életük, munkájuk irányadó elve és sikerük titka volt. Látjuk azt is, hogy munkáik eredménye és maga az egész belmisszió bizonyságot tesznek a Krisztus igaz egyházának, a szentek közösségének egyetemessége mellett. Azt is látjuk, hogy egy Lélek munkálkodott bennük, ezért ne kérdezzük, ki volt közülük a nagyobb.

A belmisszió a külföldi nagy protestáns nemzetek körében indult meg. Ennek hősei többek között Francke Hermann Ágoston, Wesley János, Raikes Róbert, More Anna, Nasmith Dávid, Oberlin János Frigyes, Chalmers Tamás, Gossner János, Wichern János Henrik, Fliedner Tódor, Lőhe Vilmos, Heldring Ottó Gerhard, Bodelschwing Frigyes, Lord Ashley Shaftesbury grófja, Sir Williams György, Bost János, Moody Dwight, Barnardo dr. voltak. Ezúttal csak Francke Hermann Ágostonról és Wesley Jánosról emlékezünk meg.

A múlt, valamint a jelen is igazolja, hogy a magyar nemzet mindig nagyon fogékony volt a „nyugati” jó és rossz behatások iránt. Onnan vettük a nemzetünket építő és megtartó keresztyénséget és a hit nagy hősei által megindított reformációt, amely tőlünk keletre tovább nem terjedt. A belmisszióról nálunk is sokat beszélünk és írunk. A jelek bíztatóak. Bárcsak mindjobban felébredne bennünk a vágy: cselekedni a mennyei Atya akaratát, amelynek summája: Hogy egy se vesszen el a kicsinyek közül!

Francke Hermann Ágoston (1663-1727) Sohasem szabad abban a csalódásban élnünk, mintha az egyház reformációját a nagy reformátorok: Zwingli, Luther, Kálvin és munkatársaik befejezték volna. Az egyháznak folytonos reformációra van szüksége (ecclesia esmper reformari debet). Németországnak is nagy szüksége volt a XVII. században új reformációra. Újból eszébe kellett juttatni a keresztyénségnek, hogy nem a külsőségek, hanem az evangélium az Isten új élet teremtő ereje. A halléi hatalmas intézetek ( „Francke Alapítványai”) egy külön városrészt alkotnak. A főbejáratra elhelyezett felirat hűen fejezi ki eredetét: „Idegen, amit itt látsz , azt a hit és szeretet végezte el, tiszteld az alkotó Lelket hitben szeretve, mint ő.” Francke a hit és munkásszeretet embere, Istennek küldötte volt, aki csodás nagy hitével, küldőjébe és küldetésébe vetett rendíthetetlen bizalmával, imádságának erejével a kicsinyt ezerre növelte. Életéből és alkotásaiból buzdító és segítő erők áradtak szét az egész protestáns keresztyénségre.

Thüringiai paraszt családban született 1663. március 22-én Lübeck városban. Atyját hétéves korában elveszítette. Az addig is szigorú keresztyén nevelésben részesülő fiú lelkületének kialakulására a mélyen vallásos és nálánál jóval idősebb Anna nőtestvére gyakorolt elhatározó befolyást. Egyetemi évei alatt vasszorgalmú tehetséges fiatal teljes erővel szentelhette magát a tanulásra és önképzésre. A tökéletes keresztyén életre törekvő ifjú egész életére mélyen elhatározó volt az, hogy legelsősorban is a Bibliát akarta igazán megismerni és megérteni. Másfél év alatt hatszor olvasta át az ó-szövetséget. A lipcsei baráti körben a Bibliát nemcsak tudományos szempontból, hanem egyszersmind azzal a gyakorlati célzattal is olvasták és tárgyalták, hogy az evangélium elveit életükben is megvalósítani igyekezzenek. E mozgalomnak a jelszava volt: Vissza a Bibliához! Vissza az evangéliumi erők forrásához, elhagyva a meddő hitvitákat. Ezt valósította meg Francke egyetemi docens barátai és hallgatói körében. Ez által kívánták megújítani az egyházat.

Különös figyelmet érdemel Francke megtérése. Egyik prédikálása alkalmával János 20:31-et választotta alapigéül: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higyjétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az Ő nevében.” Midőn e felett elmélkedett, nagy kétség szállotta meg lelkét, hogy vajon van-e olyan hite, amelynél fogva bizonyságot tehet Jézus Krisztus mellett a gyülekezet előtt. Hogy saját szavait idézzük: „Egész múltamon végigtekintettem és minden, amit addig cselekedtem, úgy tűnt fel előttem, mint az Isten iránti bűnnek és engedetlenségnek halmazata és midőn letérdeltem és tanakodtam, akkor jött felülről a válasz: minden kételyem szétfoszlott és bizonyosságot nyertem Istennek Jézus Krisztusban felajánlott kegyelme felől; ekkor tudtam igazán imádkozni, Istenhez mint Atyához fordulni; eltűnt szívemnek minden nyugtalansága és szomorúsága és az örömnek egész áradata ömlött lelkembe; ez volt megtérésem órája, ettől kezdve éreztem, hogy hitem biztos alapon nyugszik és nem volt többé nehéz megtagadni a világi kívánságokat és ebben a világban mértékletesen, igazán élni. Attól a naptól kezdve állandóan Isten felé fordultam és nem sokra becsültem a tekintélyt, előmenetelt, gazdagságot, jó napokat; azelőtt a tudomány bálványa előtt borultam le, most beláttam, hogy egy mustármagnyi hit t6öbbet ér, mint száz zsáknyi tanultság. Ekkor tudtam meg, mi különbség van Isten fiai és a világ között, mert a világ csakhamar elkezdett gyűlölni és üldözni.” Így ad számot Francke újjászületéséről. Ezzel pontosan számot tudott adni damaszkuszi útjáról, annak fényéről és szózatáról. E lünebürgi nagy jelentőségű esemény után a theológiai tanulmányok mellett alkalma nyílott a gyermekek tanítására is, amelynek később oly nagy mestere lett. Az ifjak egész tábora sereglett körülötte és hallgatta bibliamagyarázatait.
Spenerrel, a pietizmusnak nevezett, vagy inkább csúfolt nagy szellemi újraébredés megindítójával együtt Francke és követőik nagy erővel sürgették az élő hitnek, az egyenkénti újjászületésnek, megtérésnek, a szent és kegyes, Isten szerinti kegyes életnek elengedhetetlen szükségességét a névleges, felületes, holt keresztyénséggel szemben. Csak az az igazi keresztyén élet – hirdették- , amely az Isten igéjében gyökerezik és abból veszi tápláltatását; így hát a velük egy nézetet vallókat a kölcsönös építés és hiterősítés céljából a templomon kívül is bibliaolvasásra, elmélkedésre, közös áhítatra gyűjtötték össze. Mindez szemet szúrt a régi felfogások jóhiszemű képviselőinek. Veszedelmes újításokat, eretnekségeket, az egyháztól való elszakadási törekvéseket láttak ezekben. Megindult ellenük a harc, a bibliai előadásait betiltották és tanári működését korlátozták. Még hevesebb harc indult erfurti lelkészi működése idején. Ő buzgón végezte munkáját, híveit meglátogatta, építő könyvekkel és bibliákkal látta el. Ellenfelei még a postáját is ellenőrizték, míg végül lelkészi állásától megfosztották és a városból kiűzték. Így jutott el a glauchai gyülekezetbe lelkipásztornak, ahol 35 éven át szolgált. A züllőfélben levő gyülekezetnek nagy szüksége volt hű és buzgó pásztorra. Prédikált hetente háromszor, de minden este házaknál is tartott ima- és bibliaórákat azok számára, akik szegénységük, elfoglaltságuk, hiányos öltözetük miatt a rendes istentiszteleteket nem látogatták.

A legnagyobb gondot a gyermekekre és az ifjakra fordította. Délutánjait az ifjúság oktatására és nevelésére fordította. Szeretetével különösen a szegények, elhagyottak felé fordult. Adományok segítségével munkásokat toborzott az egyetemi hallgatók közül, akiket megtanította vezetni és tanítani; a meglevő munkák végzésére alkalmassá tette őket. A nevelő intézete mellé tanítóképző intézetet hozott létre. Egyetemi tanulmányokra előkészítő tanfolyamokat szervezett. Francke Istenre tekintő és benne bizakodó lelke új, meg új erőt nyert nagyszerű, merészeknek tűnő alkotásai közben. Árvaházi könyvkereskedést és virágzó gyógyszertárt is létrehozott amelyeknek tiszta jövedelméből elgondolásaihoz nyert segítséget. Áldozatkész barátja, Canstein báró „bibliai intézet”-et hozott létre, amely áldásosan működött. Ez a bibliaterjesztő intézet tette lehetővé, hogy a Biblia eljusson a szegények hajlékaiba is. Francke eleitől hangoztatta, hogy az egyház új reformációja egyedül Isten igéjének ereje által remélhető. Francke hitt, azért cselekedett.

Istennek szentelt élete gazdag volt áldásokban, hatásokban, eredményekben. 1727. június 8-án Istennel és emberekkel megbékélve költözött el e világból az örökkévalóságba. Árvaházában 100 fiú és 30 leány, az elemi és polgári iskoláiban 1725, a latin iskolájában 400, a pedagógiumban 82 tanuló volt, akiket 167 tanító tanított, a menzáján pedig 255 diák étkezett.
A 18 hektárnyi területen levő hatalmas épületek, tágas udvarok, kertek, majorságok, az ott lakó gyermekek és ifjak nagy szerege (mintegy háromezer) igazolják, hogy „Krisztusban atyjuk” lett az ott lakóknak. 1829-ben szép szobrot emeltek emlékére az intézet főbejárata előtt. Két kis gyermek áll jobb és bal keze felől; bal kezét a utóbbinak fejére téve, jobbjával az ég felé mutat, a szobron e felírás van: „Bízott Istenben.” Ez az egyszerű tény tette őt a hit és az ebből folyó keresztyén szeretetmunkák nagy hősévé.

Wesley János (1703-1791) Amikor a pietizmus névvel illetett benső, szellemi mozgalom tetőpontján volt, született az a férfi, aki egy félévszázadra terjedő bámulatos munkája által nemcsak Anglia és általában az óvilág, hanem más földrészek evangéliumi keresztyénségének életére is közvetlen és közvetve nagy hatással volt. Angliában is szükség volt lelki ébredésre a XVIII. században. Az uralkodók által végrehajtott reformáció, bizonyos tekintetben félmunkát végzett. A régi kereteket nem rombolta szét, az új bort régi tömlőkbe öntötte. Sok bajnak, véres küzdelemnek lett ez az okozója. Különösen az alsóbb osztályok lelki gondozása nagyon elhanyagolt állapotban volt. Az anglikán egyház gazdag és világias hajlamú püspökei és a legtöbbnyire több javadalmat is élvező papjai nem bírtak érzékkel a parochiájuk kötelékében élők lelki szükségletei iránt. Ezért szűkebb körökben egyesületek alakultak, amelyeknek tagjai a jótékonyság gyakorlását, az igaz keresztyén élet követését, a helyes keresztyén tudomány terjesztését tűzték ki célul. Mindezek a mozgalmak csak kisebb körben éreztették hatásaikat. Az igazi, legszélesebb körökre terjedő evangélizáló belmissziónak szinte egyedül álló legnagyobb hatású munkása Wesley János volt.

Sokgyermekes lelkészcsaládból származott. 19 gyermekük közül csak tízet neveltek fel, köztük három fiút, akik mind a lelkészi pályára léptek. Az anyagi gondokkal küszködő szegény lelkészcsaládnak jó szelleme a nagyműveltségű, finomlelkű és házát jó rendben tartó anya volt, aki jóra nevelő tanítójuk volt gyermekeinek. Ő vezette be őket az olvasás és írás titkaiba. Naponta gyakran 6 órán keresztül is tartott az iskolázás, amely mindig zsoltárénekléssel kezdődött. Szeretettel párosult figyelemmel szoktatta gyermekeit rendre és kötelességeik teljesítésére. Ugyanakkor hűséges segítőtársa volt férjének a lelkiekben is. Az édesanyától kapott lelkierő, a csodával határos munkabírás, az önfegyelmezés nagy energiája segítette Wesleyt nagy eredmények elérésére. Az isteni gondviselés őrizte meg akkor, amikor a parochia teljesen leégett és az utolsó pillanatokban tudták csak kimenteni a 6 éves gyermeket. Pártfogók segítségével tudta elvégezni tanulmányait. 21 éves korában határozta el, hogy a papi pályára lép. Kötelező életszabályokat állított fel önmagára nézve, amelyeket igyekezett pontosan betartani. Hetenként úrvacsorázott és naplót vezetett lelki életének ellenőrzése céljából. Később – már mint felszentelt lelkész -egy kis társaság vezére lett, akik a Biblia és más építő könyvek tanulmányozása céljából gyűltek össze rendszeresen Ezzel kezdték meg első missziói munkájukat: látogatták, segélyezték a betegeket, foglyokat, szegényeket és igyekeztek másokat is megnyerni a kegyes élet folytatására. Elkezdődött a csúfolódásuk. A társaságot „Szent Klubnak” és tagjait methodistáknak csúfolták.

Csakhamar felébredt a vágy a két Wesleyben (Jánosban és Károlyban), hogy a hitük szerint jobban megismert evangéliumot a pogányok között is terjesszék. Ezért mindketten Georgiába mentek, az új amerikai gyarmatra, miközben egy aggodalmaskodó érzéstől nem tudtak megszabadulni. Erről Wesley János így sóhajt fel naplójában: „Kimentem Amerikába, hogy indiánokat térítsek, de óh ki fog engemet megtéríteni? Ki szabadít meg engem szegény hitetlen szívemtől? Keresztyénségem csak olyan nyári vallás, csak beszélek, prédikálok a hitről, de még mindig nincs igazi hitem.” Két év után hazatért. A csalódás, kétségbeesés, kishitűség nehéz napjait élte ekkor. Az amerikai útjára készülő Böhler Péter így bátorította ingadozásai közepette: „Prédikáld a hitet, míg megtalálod, aztán prédikáld, mert elnyerted!”

Figyelmet érdemel Wesley János megtérése. Böhler által létrehozott, ifjakból álló egyesületnek tagja lett és ennek 1837. május hó 24-én tartott összejövetelén Luthernek a Római levélhez írt előbeszédét olvasták: „háromnegyed 9 óra volt – írja naplójában Wesley- midőn ama hatás leírásának hallatára, amelyet Isten a Krisztusban való hit által a lélekben eszközöl, szívem csodálatosan felmelegedett. Éreztem, hogy egyedül Krisztusra kell alapítanom megváltásom minden reménységét; és hallottam a bíztatást, hogy Jézus az én bűnömet is levette és engem is megszabadított a bűnnek és halálnak törvényétől. És ott abban az órában bizonyságot tettem arról, amit akkor életemben először átéreztem.” E megtéréstől kezdődik Wesley életének második periódusa; vallomása szerint ekkor lett bizonyossá üdvössége felől és ettől kezdve érezte magában azt a kényszerítő erőt, amely őt nagyszerű evangélizáló munkájára elindította. Megtérése után két hétre az oxfordi egyetemi nagytemplomban Efézus 2:8. alapján mondott beszéde követőinek hitvallása lett.
Még ugyanabban az évben elment a reformáció bölcsőjének földjére, a cseh-morva testvérek krisztusi lelkületű vezérét, Zinzendorfot meglátogatni. Ennek a kicsiny gyülekezetnek szinte minden tagjában megvolt az, ami a tudós angol püspökök és papok legnagyobb részénél hiányzott: a gyermekies hit, a bizalomteljes odaadás Isten iránt és ebből eredő mély, testvéries szeretet. Ezt vette Wesley Istentől az ő útmutatások szerint, ez keltette életre lelkében szunnyadozó erőket és azt az elhatározást, hogy Istentől nyert minden erejét, tehetségét annak az egyetlen célnak szolgálatába állítsa, hogy ez által megtalált utat másoknak is megmutassa és prédikálja mindenütt a megtérés evangéliumát.

Wesley halálig hű maradt egyházához és annak ajánlotta fel szolgálatát. Az egyház papjai azonban gyanúsan nézték működését és a legtöbb helyen nem adtak engedélyt az „új hit” prédikátorának arra, hogy templomban prédikáljon. „Ők azonban (Károly testvérével együtt) úgy érezték, hogy a Jézus nevében szólnak és így emberi rendelések által nem engedték magokat elhallgattatni. Nem maradt más hátra, mint az, hogy a Mester példáját kövessék és „széjjeljárva”, künn a szabad ég alatt, halmokon és völgyekben vagy az utcák terén, hirdessék az evangéliumot. Érezték lelkükben az ellenállhatatlan erőt: „Jaj nékem, ha az evangéliumot nem hirdethetem.” Egyébként a templomok nem is tudták volna befogadni az éhező és szomjúhozó tömegeket.

A két Wesley Bristol városában és környékén kezdte el a igazi apostoli belmissziót, szegény, lelkileg elhanyagolt munkások, bányászok, egyháztól, templomtól elidegenült, vagy távol lakó, lelki gondozásban nem részesülő tömegek között. Igehirdetésük evangélizáció volt, vagyis sürgető felhívás a megtérésre, újjászületésre. Míg a templomokban inkább felolvasások voltak, addig ők nagy erővel igyekeztek prédikációikban felrázni a hallgatókban az alvó lelkiismeretet és az Isten iránti felelősségérzetet. Nagy hatással volt a hallgatókra a szokatlan hely, idő, a közös éneklés és a szív mélyéből fakadó hatalmas igehirdetés!

Wesley korának legtanultabb embere és prédikátora volt. Ő maga mondotta: „Ha valaki bőbeszédű öntelt ember, akinek sem értelme, sem keresztyén tapasztalata nincs, valamit elkiabál Krisztusról, az ő véréről, a megigazulásról, akkor már azt hiszi, hogy evangéliumi beszédet mond; mi nem így tanultuk a Krisztust!” Egyéniségében is valami csodálatos, varázslatos erő volt, amely sokszor azokat is foglyul ejtette, akik azzal a szándékkal jöttek, hogy őt gyalázzák és bántalmazzák. Mindvégig tanult, olvasott és minden tudását arra az egy célra szentelte, hogy lelkeket mentsen meg az evangélium hirdetése által. Buzgalmára jellemző volt, hogy 52 éven át negyvenezerszer prédikált és legtöbbször szabad ég alatt, nem egyszer tikkasztó forróságban, vagy hidegben, esőben, szélben, viharban. Missziói útjain kétszázezer mérföldet tett meg és legtöbbnyire lóháton.

Wesley a nagy evangélizáló munkájának eszközéül a sajtót is felhasználta. A traktátus írók és terjesztők között az egyike volt az elsőknek. Jelszava volt: Azoknak is kell prédikálni, akik soha templomba nem jöhetnek vagy nem akarnak jönni és ezt a sajtó útján eszközölni lehet. Nagyhatású traktátusokat írt a rabszolgakereskedésről, iszákosságról, a családi életről, a nevelésről. Mind e mellett követői eredményes munkát végeztek más jó könyvek és bibliák terjesztése terén is. Nem volt szándéka új felekezetet vagy egyházat alapítani. Nem elégedett meg azzal, hogy azok, akiknek lelkében a keresztyén indulat felébredt, ismét elmerüljenek a hitetlenség és közöny árjában. Ezért azokat, akik megszívlelték az ébresztő szózatot, társaságokba gyűjtötte és mint a Krisztusban hívő és az ő törvényei szerint élni óhajtó evangéliumi szövetséget szervezte. Ezzel a modern „Szövetségmozgalom” első megvalósítója és alapítója! Egy helyen lakó követőit, a methodistákat, társaságokba szervezte és ezen belül minden alkalmas munkaerőt felhasználtak. Ez teszi a methodisták gyülekezeteit és egyházukat igazi belmissziói egyházzá. Mivel a lelkészek közül csak kevesen csatlakoztak e mozgalomhoz, ezért laikus prédikátorok végezték a szolgálatot. Sákramentumokat nem szolgáltathattak ki, sátorokban tartották összejöveteleiket, szeretetvendégségeket szerveztek, híveik a templomokban vettek részt az úrvacsorán. Wesley nem akart új felekezet- vagy egyházalapító lenni, az ő egyháza a szerinte legjobban szervezett anglikán nemzeti egyház maradt. Mivel őt és társaságát az egyházból kitessékelték, halála után szükségképpen ez a methodista egyház kialakulására vezetett.

Kevés élet volt gazdagabb és tartalmasabb, mint Wesleyé. Ezt csaknem élete végéig vezetett naplója igazolja. Még 88 éves korában is bámulatos munkát végzett. 1791-ben február 23-án reggel 5 órakor prédikált utoljára e textus alapján: „Keressétek az Urat!” A rabszolgák felszabadítása ügyében írta utolsó levelét Wilberforcehoz, akire a hitébredés nagy hatással volt: „Isten nevében és erejében előre! Ne csüggedj mindaddig, míg az amerikai rabszolgaság, ez a legocsmányabb dolog, el nem tűnik a föld színéről!”

Csak néhány napig volt beteg és 1791. március 2-án halt meg ajkán Istent dicsőítő énekkel és ezekkel a szavakkal: „Velünk az Isten!” Temetése felől így rendelkezett: „ ne legyen ott semmi pompa, kocsi vagy címer és ékesség, csak azoknak könnye, akik szerettek és akik az örökkévalóságba követnek.” Hat szegény ember vitte holttestét a kápolna sírboltjába. Méltó temetés volt az ahhoz, akinek egész életén át ez az egy célja volt: „hogy a szegényeknek is hirdettessék az evangélium.” Mindenét a szegényekre hagyta. Ezután általános ébredés következett, a hatások hamar érezhetők lettek az egyházakban.

A II. világháború utolsó hónapjaiban a komáromi árvaházban a bombázások elől a pincébe menekülve, gyertyafénynél ezt a könyvet olvastuk fel. Mindannyian lelki erőt merítettünk a reformáció hőseinek megingathatatlan hitéből. Félelmünk elmúlt. Bár felettünk sötét felhőként érkeztek a bombázó gépek és gyakran rengették meg óvóhelyünket is a közelben becsapódó bombák, de mi rendületlenül bíztunk a mi megtartó Istenünkben, az ő őrző kegyelmében. Ezt a hitünket erősítették a könyvből megismert hőseink rendíthetetlen hite. Így teljes nyugalommal olvastuk tovább az újabb és újabb hithősök történetét. Még ma is hálával gondolok ezekre a nehéz, vészterhes napokra, Istennek megőrző kegyelmére. Szeretném, ha a mai nehéz körülmények között is bíztató erőt jelentene népünk számára e hithősök példamutató hite. Ez volt a célom . Isten áldja meg szándékomat!

Szekszárd, 2009. március 30-án Dr. Szenczi László

2018. január 16., kedd,
Gusztáv napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 4481
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 39417099

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat