belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Zákányi Bálint

"NE VITATKOZZ - DOLGOZZ!"

Az a Loment Péter, akinek a Parókia honlapon közölt "Gondolatok a református gyülekezeti éneklésről" c. írása szándékon túli vitát váltott ki, pár nappal ezelőtt időt szakított rá, hogy eljöjjön a XXV. Egyházzenei Gitártanfolyamra, megbeszélni velünk az írása nyomán kialakult helyzetet.



Tette ezt annál is inkább, mert hat alkalommal is résztvevője volt az említett nyári kurzus korábbi évfolyamainak, s erre írása első bekezdésében maga is hivatkozott, mi pedig azóta is számon tartjuk őt. Magáról a vitáról hosszú időn át nem tudtam, Kobzos Kiss Tamás hívta fel rá a figyelmemet, Loment Péter pedig elküldte az egész eddig összegyűlt anyagot.
A cikk és a hozzászólások olvastán először elhűltem, némi hitetlenséggel elegy csodálkozással vettem tudomásul a tényt, mennyire nem ismerjük egymást és egymás munkáit. T.i. éppen kerek harminc esztendeje annak, hogy 1976 tavaszán közzé tettem egy írást a budapesti theológia faliújságján, "Egyházunk és a mai fiatal generáció zenei kultúrája" címmel. Az írást elolvasva Csomasz Tóth Kálmán magához hívatott azt tanácsolva, hogy a szöveget fejeljem meg néhány gyakorlati ötlettel, ő pedig gondoskodni fog róla, hogy megjelenjen a Református Egyház c. hivatalos lap hasábjain. A lap hetvenhat októberi számában valóban napvilágot láthatott a cikk, amire hetvenhét júniusában érkezett Berkesi Sándor válasza, majd a következő évben egy újabb cikkváltás ifj. Kádár Ferenc és közöttem.
Nem állítom, hogy e négy írás mindent megoldott, de azt igen, hogy körvonalazódtak az álláspontok, megértettük egymást és olyan alapképlet kezdett kirajzolódni, ami nem elméleti viták, hanem gyakorlati megoldás: a generációk közötti hídépítés táptalaja lett.
Nekem lényegi emlékem, amit első írásom hivatalos megjelenése után Kiss Domokos theológustársam (ma Budapest, Rákospalota-újvárosi lelkész) mondott: "Ne állj le vitatkozni - dolgozz!" Ugyanezzel a tanáccsal bocsátottuk haza pár nappal ezelőtt Loment Pétert, aki maga is eleve tisztában volt ezzel, akár megértette ennek súlyát a vele vitázni kész Pap Ferenc, akár nem. Akkor pedig az történt, hogy 1978-ban kidolgoztam az Egyházzenei Gitártanfolyam tervét, amit megerősített Karasszon Dezső pozitív szakvéleménye, s így felfegyverkezve kezdhettem el kilincselni a közegyházi hivatalokban. Négy évvel később útjára indulhatott a gitártanfolyam első évfolyama, idén pedig a huszonötödiket zártuk. E negyed század alatt kapcsolatba kerültünk kb. négyszáz fiatallal, akik gimnazista vagy egyetemi éveik közben szánták az ügyre nyári szabadságuk egy részét, szellemi befogadókészségüket, energiájukat, jókedvüket, nyitott szemüket, szívüket és hitüket. Tananyagunk nem volt - kidolgoztuk; tanáraink nem voltak - kineveltük őket; pénzünk nem volt - adott Dunamellék és Dunántúl (egyszer Tiszáninnentől is kaptunk); törvényformáló hivatali hatalmunk nem volt - az nem is lesz. Az egész vállalkozást az elvégzett munka méri. Talán éppen emiatt nem tartatunk igazán számon az egyház(zene)i köztudatban, mert csupán "tényszerűen" és nem hivatalból létezünk...
Részletekbe nem akarok belemerülni, hiszen itt és most csak annyiban érdekes a gitártanfolyam, hogy illusztrálja: minimális egyetértést követően lehet nem vitatkozni és dolgozni. A kérdést, ami hosszú évtizedek óta szegeződik nekünk - mi legyen a populáris szubkultúrából eredő fiatal hívek egyházzenei integrációjával - elsőrenden nem az egyes zenei, esztétikai, művészettörténeti, stb. szakterületek felkent tudorainak mégoly éles elméjű vitái képesek megoldani, hanem a napszámosok, akik - lehetőleg már hajnalban - nekilátnak. (Ahogy Berkesi Sándor is zárta egykor a cikkét: "Munkára, kertészek!")
Negyed század alatt kb. négyszáz tanítvány. Sok ez, vagy kevés? Ha onnét nézzük, hogy kb. egy közepes nagyságú iskola létszámával egyenlő, akkor nagyjából reális képet kapunk. Ha onnét, hogy csak egyedül dolgoztunk a hídverés szándékával, akkor nem kevés. Ha onnét, hogy egyházunkban több százezer fiatal gondjáról van szó, akkor elenyésző. S ez utóbbi miatt gondolom Fekete Csaba írásáról, hogy nem elég kérdésekkel provokálni, a segítségkérőt egy látványos mozdulattal lesöpörni. Az az ember - nevezetesen Loment Péter, aki elsőként írt levelet a mostani vitában - egy hitbeli, mentális és egzisztenciális állapotát tekintve széteső helyi közösség közegéből szólalt meg, keseredve a lehetetlen terhek alatt. Kiváncsi-e rá Fekete Csaba a debreceni nagykönyvtárból, hogyan állhat meg a lábán, gürcölő szolgálatában Loment Péter Tiszaroffon, s maradt-e még kedve énekelni? Úgy-e milyen könnyű egy lehetetlen kérdést feltenni? És vajon hasonlóan könnyű lett volna-e reális megoldási javaslatot kínálni neki?
Fekete Csaba és Pap Ferenc írásaiból az ilyetén javaslat megtétele hiányzik. Könnyű kérdésekkel, a vitakultúra számonkérésével, a magas kultúra okosan kifejtett szofizmáival nekiesni annak, aki a hierarchia alján, kiszolgáltatott helyzetben és egyedül áll. Pár nappal ezelőtt láttam és hallottam őt, ezért mondom, hogy még áll. Pap Ferenc érvelése logikus, adataiban és megállapításaiban megalapozott, tiszteletreméltó. Egyetlen logikai hibát vét (ez azonban annál súlyosabb): nem a Loment Péter felvetette gyülekezeti integráció problémájára felel, hanem a maga művészeti téziseire várja el egy nem szakember kompetens válaszát. Mi ebben a logikai hiba? Nos, nem Pap Ferenc, hanem Loment Péter volt a kezdeményező, s ennélfogva értelemszerűen a párbeszéd is csak neki felelhet. Ezek után külön magyarázatra nem szorul, hogy Loment Péter miért nem ment bele, hogy a válaszhoz való jogát elvitassák azon az alapon, hogy előbb te felelj nekem (azaz Pap Ferencnek), aztán beszélhetünk. Ugyanez a hiba áll Fekete Csaba írására is. Árulkodó, hogy Pap Ferenc indulatos második cikkében (érvelés nélkül!) egyszerűen alaptalan ítélkezéssel vádolja meg Loment Pétert és Wéber Gábort, azaz mintegy revelatíve minősítgeti őket anélkül, hogy erre bármiféle okot adtak volna. (Galsi Árpád kevesebbel megúszta, Géczy Katalin egyszerűen figyelmen kívül maradt; a többiek pedig csak P.F. után írták meg a maguk dolgozatát.) "Úgy gondoltam, vitatkozunk. Mára nyilvánvalóvá lett, hogy ez nem lehetséges. Általában és konkrétan nem lehetséges..." - írja Pap Ferenc. Értsük ezt úgy, hogy lemondott a további hozzászólás jogáról?
Ugyanazt tapasztalom, mint harminc évvel ezelőtt (s ez magyarázza, hogy miért hűltem el az egész mostani vitától): egyik oldalról a populáris fogantatású ifjúsági ének giccs, értéktelen szemét, stb., másik oldalról a hagyomány érthetetlen, idegen, avítt kacat. A frontok ugyanolyan merevek, mint három évtizeddel ezelőtt, még ha világosan látom is: különbségek vannak a két disputa között. Akkor mindössze hárman vállaltunk országos szintű véleménycserét, most többen; akkor szakmabeliek között zajlott a párbeszéd, ma más érintettek is hozzászólnak; manapság mind a szakmabeliek, mind a további érintettek másként szocializálódtak, mint egykor mi; akkor még sokkal kezdetibb stádiumban álltunk fel, azóta viszont a probléma betokozódott (azaz: ennyi idő alatt sem sikerült megnyugtató megoldáshoz eljutni).
Soósné Jeckel Eszter köszönő-leveléhez nekem annyi hozzáfűzni valóm van, hogy a Református Pedagógiai Intézet két kiadványa esetleg segíthet anyagválogatási gondjain. Géczy Katalin szelíd hangvételű írása megítélésem szerint rálát a kérdésre és hasznos zenei ötletekkel, megfontolásokkal szolgál. Ahova ő nem lát teljességgel, ott próbál meg értelmezhető rendszert felmutatni Czövek Tamás, aki a zenészekkel ellentétben nem záródik be a művészeti érvrendszerbe, hanem átfogóbb szociokultúrális hátteret rajzol fel, ami az ifjúsági énekek jelenségének reális súlyát és helyzetét jól érzékelteti, missziológiai és ekkléziológiai fejtegetéseivel mindezt egyházunkra konkretizálja, végül megbékélést (hídépítést) szorgalmazó javaslatokkal áll elő. Alaposan átgondolt, jó írásnak tartom, amit Édes Árpád hozzászólása is támogat, és magam is ezt szeretném tenni egy hat évvel ezelőtt készült írásom újbóli közrebocsátásával (egyszer már megjelent ugyan a 2001-es Kálvin Kalendáriumban, most azonban nyilván más olvasói lesznek):

"Ifjúság és éneklés - Kálvin János egyházzenei alapelvei körében (melyek javarészt a genfi ágendáskönyv 1543-as kiadásában foglaltatnak) külön hely illette az ifjabb korosztályokat. Álláspontja szerint nem csak a felnőtteknek, hanem az ifjaknak és a gyermekeknek is részt kell venniük a gyülekezeti éneklésben, sőt az énekeskönyv bevezetésének idején éppen a gyermekek és az ifjak feladatává teszi, hogy a nagyokat az éneklésre megtanítsák. Ha a kálvini alapelvet tükörként állítjuk egyházunk közelmúltja és benne a gyülekezeti éneklés történései elé, akkor a következő, történelmünk diktálta nehézségekkel találjuk szemben magunkat:

1. A XX. század közepén új énekeskönyvünk megjelenése és a vele testet öltött reformer szándék, t.i. hogy énekügyünk visszataláljon református keresztyénségünk eredeti medrébe, létalapjától fosztatott meg iskoláink államosítása, ifjúsági szervezeteink feloszlatása okán. Ezzel egyszerűen lehetetlenné vált a fenti kálvini elv alkalmazása, hiszen megszűnt a gyermekeket és az ifjakat foglalkoztatni képes közeg. A református nevelés hatóköréből - diktatórikus nyomás eszközeivel - kiakolbólított növőfélben lévő nemzedékek ettől kezdve négy évtizeden át sem az énekügyben, sem egyéb területen nem fejthettek ki érdemi hatást az egyház életére. (Ez a tény részben egyházunk sokat emlegetett elöregedésére, illetve egy igazi figyelmet nem is nyert jelenségre: a szórványos csoportokban egyházi betagolódásra jelentkezett fiatalok megoldatlan integrációjára vet fényt.) Elérhetőnek megmaradt kisebbik hányaduk nevelése (történelmünk során nem először) a minimumra korlátozódott ott, ahová az egyház beszorult: a templomban, a paróchián, közösségi keretek helyett a magánélet - legálisnak el sem ismert - terrénumán.
E folyamat hatását aligha lehet túlbecsülni. Léptékének érzékeltetésére vegyünk egy közismert viszonyítási alapot. Manapság különösebb kritika nélkül elfogadott adat, hogy Magyarországon kétmillió református él. Így van-e? A legutóbbi hivatalos népszámlálási adat tudtommal 1936-ból ismeretes, az egyházi adatkezelés pedig máig az 1941-es létszámbázist tekinti összehasonlító alapnak . Hallomásból ismert nem hivatalos adat alapján azonban kb. háromnegyed milliónyian lehetünk, akik nem pusztán a származás, hanem tényleges kapcsolat révén tartozunk az egyházhoz. Amire ennek kapcsán szeretnék rámutatni, az mindössze annyi, hogy ez a létszámbeli változás éppen akkora veszteséget hordoz, mint a történelmi ország szemszögéből Trianon. Ha ehhez vesszük hozzá az oktatási intézmények, korosztályi szervezetek hiányát, továbbá az egyházi élet gettó-helyzetét, akkor a fentebb vázolt énekügyi folyamat súlya is reálisan érzékelhetővé válik. Nagyjából ebből a gödörből kell kimásznunk.
2. Az oktatás-nevelés ma döntő mértékben világi szemlélet talaján áll. Az egyházi énekügyre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy szemléleti és művelődési beidegzettség tekintetében az egyház köré csoportosult fiatalság is világi meghatározottságú. Éppen ezért magatartásban, kultúrában (ezen belül: éneklésben is) alapvetően másként fogalmaz, mint egyházi neveltetésben részesült elődei. Ezzel egyáltalán nem kívánom elvitatni hitüket, csupán annyit állítok, hogy a hit kifejeződése mindig magán viseli a felnevelő kor és környezet bélyegét.

Ha megvizsgálunk egy-egy ifjúsági énekgyűjteményt, rögtön szembeötlik, hogy azokban nemhogy a reformátori örökség (amit egyébként az idősebb korosztályok is igen foghíjasan ismernek, amiért is az örökség ezen részének egész problémaköre korosztálytól független!), de zömmel az elődnemzedék énekei sincsenek benne.
Honnét vannak hát fiataljaink énekei?
Ami biztosnak látszik: nem hivatalos egyházi forrásból! Az egyház ui. a második világháborút követően egészen 1986-ig nem jelentetett meg ifjúsági és gyermek énekeskönyvet. (Ha jól számolom, akkor ez bizony negyven év...) Az okok feltárása nem ide tartozik, csupán a puszta tényre szeretném irányítani a figyelmet, mert következményei voltak és vannak. Ahol ilyen hiátus áll fenn, ott a katechézis munkásai kénytelenek a maguk szakállára megoldást keresni. Kényszerű egyéni döntések (melyek felelősségében még a helyi presbitériumok sem osztoztak, nem lévén tanügyi kompetenciájuk) során határoztak hittanórák, gyermek istentiszteletek, ifjúsági alkalmak énekanyaga felől. Így került az ifjúsági énekrepertoárba pár ének a háború utáni ébredési mozgalom dalai közül. Aztán sorjáztak olyanok, amelyeket a nyugati magyar diaszpóra termelt ki (nagyobb részt angolszász, német és holland nyelvterületekről átültetett énekek, de bizonyára van közöttük önálló lelemény is), illetve pénzelte egy-egy hazai szerkesztő név nélkül megjelenő termékét (emlékezhetünk pl. a "Lelki énekek" című halványkék füzetkére). Harmadszor jöttek a taize-i énekek, nem beszélve (negyedszer) arról, hogy - a világi beidegződés élénk bizonyságaként - a konzum-kultúra sémái szerint fiataljaink maguk is énekszerzéshez láttak. Jelen vannak bizonyos filmzenék (pl. az Assisi Ferencről szóló Napfívér, holdnővér-ből), rockoperák (mint amilyen a Jézus Krisztus Szupersztár) darabjai, magyarított szöveggel. Helyet kaptak bizonyos hazai szerzőkörök (Siklós József, Hamar István, Draskóczy László, stb.) munkái, továbbá a katolikus ifjúságtól átvett énekek, helyi zenélő csoportok próbálkozásai. S a többi. Ki győzne mindent felsorolni?
Az anyag inkább bőséges, mint szűkös. Ami közös probléma ebben a jelenséghalmazban:
- a források esetlegessége, koncepcionális rendezetlensége, a tanügyi kontroll hiánya; az összegyűlt anyag többnyire anonim megjelenése (ami a kontrollt akkor is kizárta volna, ha egyébként lett volna ilyen);
- az énekanyag gyülekezetenként esetleges összetétele (nem realizálódhat az összegyházi szintű közös lelki-szellemi birtok);
- az ifjúsági énekgyűjteményekbe gyülekezeti énekeskönyvünk anyagából helyenként (elvétve!) pár darab bekerül, másutt teljességgel kimarad (nincs kapcsolat és átfedés a gyülekezeti és az ifjúsági énekes gyakorlat között);
- az ifjúsági énekanyag szellemi kötőanyaga nem a reformátori énekek hitbeli és lelki öröksége, sem az idősebb nemzedékek zömmel germán és angolszász teológiai és művészeti mintákat követő vonzalma, hanem a konzum-kultúrából fakadó stiláris beidegződés.
Nem hiszem, hogy megkérdőjelezhető: kifejezhető-e ezen a stiláris alapon Istenbe vetett hitünk? A válasz: nyilvánvaló "igen", ha elfogadjuk, hogy minden kor a maga nyelvezetén (is) kifejezést keres belső tartalmainak , s ha nem feledkezünk meg róla, hogy a stiláris karakter egyben kaloda is, ami merev tartalmi és formai korlátot állít. Esetünkben az a korlát, hogy ifjúsági énekeink stílusát nem szerves hitközösség, még csak nem is világi népközösség formálta, hanem mindenestől fogva a show bussines menedzsmentjének haszonelvű igyekezete, ami az elvágott közösségi gyökereket mesterséges művelődési sémákkal pótolja.
Efölött lehet gúnyolódni és fanyalogni, mint ahogy magam is évtizedeken át tapasztaltam. Ezek a "kritikák" azonban bosszúságnál többet nem tudtak elérni, mint ahogy a mai ifjúság is hasonlót érez, noha nem tudja világosan kifejezni, miért csak ennyi a reakciója. Idősebb fejjel talán már megkísérelhetem megfogalmazni, miért nem fogadtam el, illetve miért nem fogadják el a maiak sem. A mai életforma (mely a magatartás fő feladatkörét és a rájuk adott reakciókat kijelöli) nem az egyéniséget integráló közösségi, hanem az egyes embert arctalanná halványító tömegviselkedés igényével kezeli a benne élőket, és eszerint szabja meg, mi az átlagos követelmény munkáinkkal - többek között: énekes gyakorlatunkkal - szemben. Miután az újabb nemzedékek alapélményként kényszerűen tömegigényeket hordoznak, ezzel csak akkor állíthatunk szembe tényleges választási lehetőséget, ha lüktető életű közösségi valóságot (és azt kifejező énekeket) láttathatunk velük. Miután azonban történelmünk nyomása alatt közösségi értékeinket csak elvont hagyományként mutathattuk be, kritikánk hatástalanul pergett és pereg le.
Egyik nemzedék fölött sem kívánok pálcát törni, mindegyik szenvedi a maga életének gyötrő gondjait. Arra szerettem volna rávilágítani, hogy a mesterségesen szított úgynevezett "nemzedéki ellentét" valójában egyáltalán nem az, aminek neveztük, hanem a kor nyomásával különböző helyzetben megterhelt generációk sokszor békétlen egymás mellett vergődése. Következésképp egymás ellenében megoldás sem lehetséges. (Amíg két beteg azon veszekszik, hogy ki fekhet bele az egyetlen megürült kórházi ágyba, addig a gyógyulás ügyében semmi sem történik...)
A diagnózis: az eltömegesedés fertőző hatása az egészséges közösségi életre. Mint ilyen, nem új keletű betegség ez, hanem nagyon is acut, körülbelül kétszáz éve egyre nagyobb teret hódít magának. Jól érzékelték hát Csomasz Tóth Kálmán és munkatársai, hogy mi lehet a gyógyszer: vissza a reformátori hit és kegyesség forrásvidékére! Onnét nem a tömeg-, hanem a közösségi életforma nyerhet éltető tápanyagot, immunitást a tömeggé válás arctalanságával szemben. Sőt, ma már tovább kell mennünk: a globalizáció fogyasztás-haszon rendszerű, bontakozó diktatúrájával szemben sincs más, emberileg számításba vehető védelmünk!
Újra indult iskoláinkban megtaníthatjuk gyermekeinknek és ifjainknak a magyar református zeneanyanyelvet: a szépen énekelt genfi zsoltárokat (mindet és nem csak kb. egy negyedét, amennyit a mai gyülekezeti átlag ismer), történeti reformátori énekeinket (ezekből is van 350, az énekeskönyvünkben 90, és nem csak az a 10-20, amit általában ismernek), a vallásos szövegű népdalainkat (ezek nagy része valószínűleg még felderítetlen). Ha ezeket magukba szívják és ezen énekeknek egyházi életünkben szerves funkciót tudunk adni, akkor újra lehetővé válik megkísérelni azt, hogy az éneklésben és az énektanításban szerepet találjanak, ahogy Kálvin tanította. És végre ismét ott lehet létezésük vonása egyházunk arcán!
De - megtanulják-e ezeket? Nem mondanak-e ellene világi beidegződéseiknek? Vajon nincsenek-e halálra ítélve ezen értékeink jövendő egyházi nemzedékeinkben? Nem elvi választ keresek. Az Egyházzenei Gitártanfolyamon, tanártársaimmal együtt, húsz éve azon dolgozom , hogy - a könnyűzenei ízlést el nem vitatva tőlük! -, fiataljainkat éppen ezekkel az értékekkel ismertessük meg és keressünk nekik szerepet mindennapi hitéletükben. Két évtized tapasztalata azt mutatja, hogy ha saját stílusukban maguk mellett tudnak, akkor a másikban maguk is mellénk állnak! A tömegnyelv mellett meg tudják tanulni a közösségit is.
Egy kissé módosítva a szállóigévé vált prófétai kifejezést: ha az apáktól elvették az egrest, mi-ért vásna bele a fiak foga? Az ég alatt helyük van az apáknak és helyük van a fiaknak is, ha megtaláljuk a feltétel nélküli testvéri elfogadás közös anyanyelvét, amire Krisztus kiváltképpen bíztat minket."

1. oldal ( összesen 2 ) Következő oldal
2018. január 16., kedd,
Gusztáv napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 4501
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 39417119

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat