Virágvasárnap

Van egy falrészlet Jeruzsálemben, ahol réges-régen volt egy kapu, amelyet Aranykapunak hívtak. A kapu el van falazva, hiszen a hagyomány szerint az a jövendölés, hogy Jézus ezen a kapun érkezik vissza Jeruzsálembe. Szulejmán szultán annak ellenére, hogy nagy uralkodó volt és az akkori világ nagy része az uralma alatt élt, félt Jézustól. Félt a Jézusról szóló próféciáktól és különösen attól, hogy Jézus visszatér. A visszatérés a hagyomány szerint a jeruzsálemi Aranykapun át kellett volna megtörténjen. Ezért ezt a kaput a szultán befalaztatta, és ma is be van falazva.

A kapu így is nagyon szép hely, hiszen körülötte ma egy kicsi udvar van, lépcsőkkel, padokkal. A kapu még látható befalazott két hatalmas ívét egy oszlop tartja, s talán a tágas kapu belső részén ott sorakozott a többi, mintha egy kéthajós templom lenne. Abban az időben, amikor Jézus élt, akkor egy-egy kapu nem csak valami ajtóféle volt, valami szerkezet, amivel át lehetett valahogy menni a falon, hanem a nap hevétől védő boltíves, tágas hely volt, ahova be lehetett húzódni, ahol találkozni lehetett másokkal.

A kaputól Galilea felé távolodóban, elhagyva a várost előbb kopár úton kell mennünk, de aztán egyszerre megváltozik a táj és a magyarországi tájakhoz hasonlóra érkezünk. Jézus ez élettől duzzadó hely felől várható ma is, de a kapu be van falazva. Szulejmán óta véglegesen befalazták, nehogy be tudjon a mai világba lépni a fény fia, az ember fia, az Isten fia, Jézus, aki azért jött erre a földre, hogy átlépjen a kapun. Az élet és a halál kapuján, s ott, ahol eddig a halál volt az úr, élet lehessen. A változtathatatlanságban a változás.

Ez a pillanat éppen olyan, mint minden évben a tavasz beköszöntése. Megérkezik az élet, látható és érezhető módon. Éppen ezt fogalmazza meg a palóc kiszejárás is: egy szalmabábut mennyasszonyi ruhába öltöztetve végighordozták a falun, majd levetkőztették és vízbe dobták vagy elégették.  A kiszebábu magát a telet, a télvégi böjtöt szimbolizálta, kihajtása pedig a böjt örömteli kiűzését, ami együtt jár a  visszatérő húsos napok köszöntésével, a húsvét megérkeztével. 
„Haj, kisze, kiszéce, gyűjj be sódar, gömböce!"

Az Aranykapun keresztül fel a lépcsőkőn egyenesen a jeruzsálemi templomhoz érkezhetünk, amely Jézus idejében már évszázadok óta a legfontosabb istentiszteleti hely volt, s látva a sok-sok háborúságot, lehet, most is a legfontosabb hely. A régi templom legmegkapóbb része talán a kapu volt, ahol két kürtös állt, kürtjével hírül adva Isten kegyelmét és jelenlétét ezen a világon. Amikor a kürtök megszólaltak, a hullámzó tömeg megindult a templom felé, hogy mindenki a maga helyére állhasson a közös istentiszteleten. 

Megkezdődött a hosszú szertartás zsoltárénekléssel, áldozásokkal, részletesen előírt liturgiai elemekkel. A cél mindenképpen az volt, hogy az Élő Isten üzenetét, törvényét befogadhassák a jelenlevők. Ide lépett be Jézus és változott meg minden Jézus dicsőséges bevonulása emlékére, a virágvasárnapot mintegy felidézve évszázadok óta körmenetet tartanak.  A húsvétot megelőző vasárnapi katolikus körmenetek tehát jeruzsálemi eredetűek, ahol a legutóbbi időkig minden esztendőben megismétlődött - a jeruzsálemi püspök személyében - az Úr jelképes bevonulása a szent városba. A körmenet népe a falakon kívül gyülekezett. Itt történt a pálmaszentelés.

A kapukat bezárták a menet előtt, csak később nyitották meg. A püspök szamárháton vonult be, a kanonokok és hívek pedig ruhájukat terítették eléje. Azaz megismételték Jézus bevonulásának minden egyes részletét. A pálmaszentelés ősi szokás. A pálma - a datolyapálmáról van szó - a mediterráneum keleti felének időtlen idők óta egyik legfőbb táplálója. Ezért, mint a fák királynőjét, mélységes hódolat övezte. Egyiptomban, Babilonban, Arábiában, Föníciában a termékenység, az anyaság és a születés fájaként tisztelték. Fönícia neve a pálmáéval (phoenix) egy tőről is fakad, csakúgy, mint a főnixmadáré, amely a pálmafa elhamvadó tüzében születik újjá a mitológia szeint.. A babiloni teremtésmítoszban az „élet fája" pálmafa, maga az életadó anyaistennő. Dávid királyi házának is „Pálma", héber nevén Támár volt az ősanyja, akiben valószínűleg a kánaáni termékenység-istennő, Asztarté rejtezett, akárcsak a régi Izrael egyetlen női bírájának, Debóra prófétanőnek az alakjában, aki pálmafa alatt ülve közölte jósigéit.

Ahogy Jézus közeledett, majd áthaladt a kapukon és felért a sok-sok lépcsőn a templomba, egy pillanatra megtisztult minden. Őbenne összeért a menny és a föld, az Isten és az Ember. Őbenne megvalósult minden, amiért Isten a világot teremtette.  Megszentelődőtt az élet és minden újrakezdődött. Nem volt sok esélye Jeruzsálemnek, hogy az Isten Fia meglátogatja és élet költözik a puszta falak közé, ahogy ma sincs esély a megtisztulásra emberi szemmel nézve sem ott Jeruzsálemben, sem a mi életünkben, de mégis megtörténik a csoda: Jézus átlép egy kapun, sőt belép a kapun, ennek pedig az a jelentése, hogy maga az élet újra és újra megérkezik a földre.

Engedjük hát, hogy a mi bezárt életünkbe is beléphessen Isten szeretete, hogy kaput nyithassunk Jézus Krisztus személye előtt a Szentlélek által. Virágvasárnap üzenete ma számunkra az, hogy amint akkor Jézus személye mutatta meg, hogy Isten erőt és lehetőséget ad az újrakezdéshez, úgy évről évre, és idén is, a virágvasárnap ereje bennünket is megerősíthet. 
Hiszen nemcsak a zsidók várják Jézus visszajöttét az aranykapun keresztül,  és nem csak Szulejmán számára volt lehetőség Jézus visszatérése, hanem a ma ott élő lakosok számára is, akik a kapu közelébe temetkeznek várva a Messiásra, és itt és most a mi számunkra is, akik várunk és vágyunk a fényre, arra, hogy újra megnyíljon a kapu, az aranykapu az ég és a föld között.
Buj, buj zöld ág, zöld levelecske...., nyitva van az aranykapu csak bujatok rajta.


Virágvasárnap 
Ahogyan Jézus közeledett Jeruzsálem felé, úgy lett egyre jobban az örökké feszültségben élő városban békesség és egyetértés. Jézus nagyon messziről jött a jeruzsálemiek szemében. Galileából, amely terület nem tartozott Jeruzsálemhez, s emiatt nem is tartották valami előkelő helynek. Pedig Galilea természeti adottságai  a mai napig jobbak, mint a Jeruzsálem és környékének dombjai. A Jeruzsálem mellett Getsemáné kert pl. üde kivét A többi fátlan, forró, kopár részhez képest. Jeruzsálem egyébként olyan helyen épült fel, amely több szomszédos törzs, politikai egység közös határterületére esett. Talán éppen ezért e senki földjén épült fel annak idején a templom is ezen a helyen. 
Jézus idejében már évszázadok óta Jeruzsálem volt a legfontosabb istentiszteleti hely. A régi templom legmegkapóbb része talán a kapu volt, ahol két kürtös ált, meg-megfúva a kürtöt hírül adva, hogy Isten kegyelmét és jelenlétét ezen a világon. Amikor a kürtök megszólaltak a hullámzó tömeg megindult a templom felé, hogy mindenki  maga helyére állhasson a közös istentiszteleten. Megkezdődött a hosszú liturgia áldozásokkal, énekmondásokkal, zsoltárokkal és nagyon részletes, pompázatos liturgiai elemekkel. A cél mindenképpen az volt, hogy  az Élő Istent megérintsék, és az Élő Istennek üzenetét, törvényét befogadhassák a jelenlevők.
Többféle népesség volt jelen a tömegben. S abba az időben a nemzet  is egészen más volt, mint manapság, sokkal inkább nemzetségek, törzsek, nagycsaládok kapcsolatáról beszélhetünk csak. Gondoljuk meg a galileaiaknak a nyelve is más volt, mint a tőlük délre élőknek. S az egy nyelvet beszélők közt is sokféle csoport, vérségi, politikai kötelékben élő családok voltak. Egy biztos, hogy virágvasárnap, amikor felhangzott a kűrt szava mindenki, aki csak képes volt rá megindult a templom felé. Amikor ilyen hatalmas tömeg összejön vagy erős feszültségeket okoz, vagy pedig ha valamely különleges hatás éri a résztvevőket  a tömeg az egyetértésbe fordul. Akkor is így volt, mint minden évben. Virágvasárnap a húsvétra készülő tömeg egyetértésben indult a templom felé, hogy az Élő Istennek jelenlétében részesülhessenek.
Ebben a nagy évek óta mindig ugyanúgy ismétlődő forgatagban egyszer csak minden megfordult. Az emberek nem a megszokott vitáikat kezdték meg egymás ellen, még a kufárok is elhallgattak, ha egyáltalán merszük volt Jézus közelébe menni. S a tömeg, az emberek nem a jeruzsálemi templom felé fordították a tekintetüket, nem az évszázados szokásokat kezdték meg, hanem Jézus felé kezdtek el szaladni. A kürtösök most már nem a templom kapujára szegezték az emberek figyelmét, hanem Jézus Krisztusra. Ahol ugyanis Jézus Krisztus megjelent ott nem lehetett másra figyelni, csak őreá.  S ez a figyelem nem csak egy tekintet volt, hanem úgy fogadták Jézust, mint ahogyan a királyokat fogadták abban az időben. A z emberek levették felső ruháikat és a poros útra terítették, mint egy jelezve, hogy ami a legfontosabb számukra és akkor az a ruha volt, az mind Jézus hatalmába helyezték. Az ilyen képek megszokottak voltak az Ókorban. Itt azonban az történt, hogy a legfontosabb hely a templom, s annak is a lépcsője a kapja helyett az emberek Jézus elé rohantak és leborultak előtte: Hozsánna, hozsánna.
Jézus lassan és méltóságteljesen lépdelt a szétnyíló tömegben. S fogata az élet jelét a sok-sok virágot. Mert a virág az újjászületés, az élet jele. Nem véletlen, hogy a régi magyar templomokat mind-mind virág motivumokkal díszítették. Kár, hogy aztán olajfestékkel mindent lefestettek, s most nekünk le kell fejtenünk a virágokra kent modern világ termékeit. Jézus a szamárral ott lépdelt a sok virág között. Az emberek boldogok voltak, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a messiás érkezett meg közéjük, s most már nem csak egy-egy ember, vagy csoport számára, hanem mindenki számára.
Megérkezett Jeruzsálembe. A hossz út Betlehemben kezdődött. Akkor még csak kevesen tudtak Jézusról, de már az első pillanatban nagy volt a felfordulás körülötte, hiszen még Heródes is belekerült a történetbe. Jézus útja azonban virágvasárnaptól visszatekintve számunkra sokkal inkább a kánai menyegzőt juttatja eszünkbe. Ott is egy boldog Isten szentségét Jézusban felismerő ünneplésnek lehettünk tanúi. Jézus Krisztus, aki az Atyától jött, akiben önmagában megvalósul a mindenség, s a mindenség felettiség, aki az idők kezdetén és végén, azaz az idők felett áll, egyszer csak találkozik azokkal, aki itt az idő alatt, a térben, s egy adott társadalomban, családban, személyiségben élnek. A mindenek feletti a mindeneknek alávetett emberrel találkozott ott Kánában. Csodálatos ünnep volt, éppen olyan csodálatos, mint minden egyes mennyegző, találkozás egymással és Istennel egyaránt.
Kánában és Jeruzsálemben az út elején és a végén ugyanaz történt. Jézus megérintette az embereket és erőt adott számukra az élethez, hogy képesek legyenek békességben és szeretetben élni egymással, ahogyan ez azóta is megvan. Jézus évről évre megérint bennünket és mi tőle kapjuk az erőt, hogy ebben a nyomorúsággal teli világban boldogok lehessünk. A tömeg ezért szórta Jézus felé a virágokat, hiszen magát az életet, azt az erőt, ami a tavaszban van jelenítették meg.    Ahogy a természet évről évre újjászületik ezt az újjászülető erőt adja a mi személyiségünknek és az egész emberiségnek Jézus Krisztus.
Ma a természettudósok ezt abban a csodában fogalmazzák meg, ahogyan az élet létrejött a számtalan lehetőség egyikeként, ahogy az élet szüntelenül változik, s a szüntelen változás azért mindig csak olyan, hogy egyrészt megmarad az élet, másrészt pedig egyre csak erősödik, egyre csak terebélyesedik,. mindig a megmaradás felé lépve.
Lélekben legyünk mi is ott a tömegben és énekeljük, hogy Hozsánna. Lélekben mi is tegyünk mindent Jézus Krisztusnak a lábai elé mindent, akiben az Élő Isten megjelent ezen a földön. Engedjük, hogy a testünk megújuljon a tavaszban és engedjük, hogy lelkünk, s tejes valónk felfrissüljön, boldoguljon, erőt és értelmet kapjon Jézus Krisztus mai jelenlétében, a Szentlélek erejében. Béküljünk meg egymással, és énekeljük, hát mi  is a régi jeruzsálemiekkel együtt, hogy Hozsánna, hozsánna.  


Jézus Jeruzsálembe való bevonulása az akkori egész Jeruzsálemet lázba hozta. Amikor a tanítványai előhozták a szamarat és felsőruháikat reá terítették, s Jézus ráült a szamárra már egy nagyon hosszú út csúcspontja felé közeledett. Nehéz megmondani, hogy miért éppen Je­ru­zsá­lem volt az a város, ahova Jézus bevonult, ahol nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy Jé­zust ellenségesen fogják fogadni, hiszen korábban már fenekestül felforgatott mindent, pél­dá­ul ami­kor kiűzte az oda nem valókat a templomból. Talán éppen a templom, az a szent hely ad­ta meg Jézus útirányát, amelyre a templom épült és a körülötte lévő udvarok. Ezen környék szent­sége mind a mai napig megmaradt.
Mindig is kérdés, hogy az Isten számára mennyiben szentebb egy kiválasztott hely, mint maga a természet. Hiszen a természet volt valamikor maga szent az emberek számára. Szent­­ként tiszteltek minden jelenséget, ami csak érte őket. Azokban a nagyon is régi időkben, ami­kor az emberek a természetben éltek, a mai ember számára elképzelhetetlen mennyiségű és mi­nőségű inger, izgalom látnivaló érte őket a természet által. Ma olyan világban élünk, ahol alig van valamilyen természetes dolog, minden mű, minden csinált, minden a mi emberi al­ko­tá­sunk ami körülöttünk van, ezért ingerszegény, eseménytelen, unalmas világ vesz körül ben­nün­ket. A régi emberek azonban a gyönyörűséges természetben kiemeltek egy-egy fontos he­lyet, s ezek a helyek váltak azután áldozás helyévé, majd templommá, istentiszteleti hellyé.
Örök titok, hogy miért és mikor érezzük szentnek a templomainkat, vagy a temp­lo­mok­hoz tartozó részeket, vagy esetleg olyan dolgokat, amelyeknek egyébként semmi közük az egy­házhoz, de mégis szentként tiszteljük, mint akár a Lánchidat, vagy nemzeti, családi erek­lyé­inket, vagy bármi mást? A jeruzsálemi templom és környéke szent hely volt, s ez a szent­ség talán éppen Dávid idejében erősödött meg, s éppen azért mert ez a hely volt a két or­szág­rész között mintegy semlegesnek mondható területen, s ez a hely volt az, amelyet mindenki, s min­den nép, aki csak a környéken élt szentnek tartott. Talán ősisége miatt, talán azért, mert min­dig is volt ott valamilyen istentiszteleti hely. A hely ma is szent hely legalább három vi­lág­val­lás számára...
Mindenesetre Jézus Jeruzsálemhez közeledve egy óriási tömeget is vonzott magával. A tömegben ott volt mindenki, aki csak számított abban az időben. Zsidók és nem zsidók, ró­ma­iak, hivatalos emberek, magas rangúak és az egyszerű nép, sőt ott volt Nikodémuson ke­resz­tül tulajdonképpen a teljes akkori papság, a kor szellemi és politikai vezetői személyesen, vagy valamely képviseletben. 
És a nép, az emberek virágot szórtak Jézusra. Első látásra ez a jelenet az akkori be­vo­nu­lási szertartáshoz tartozva, mintegy látványelem szerepel. Jól mutat, ahogyan az emberek le­veszik a felső ruháikat és Jézus elé terítik, jól mutat, ahogyan virágeső közepette halad Jézus a jeruzsálemi templom, Isten akkori legfontosabbnak hitt kinyilatkoztatási helye felé. Az ép­pen még épülő, de mégis a világ csodái közé tartozó templom felé. A virágvasárnap kifejezést a későbbi évszázadok gyakorlata, tavaszköszöntő liturgiái ragasztották ehhez a naphoz. Az egy­ház virágvasárnapra emlékezve körmeneteket tartott, újra eljátszva a történetet és a 6. szá­zad­tól kezdve már egészen biztosan mindenki számára kötelező volt a körmenet. Előbb csak pál­maágakat hordtak a templomba, majd pedig más éghajlaton, különösen nálunk a korán bim­bózó fűzfa, vagy rekettye ágait.Jézus élete, Jeruzsálembe való bevonulása, szenvedése és feltámadása beszédes volt mind­azok számára akik átélték. Akkor, ott semmit sem kellet magyarázni. A magyarázatok, a dog­mák megállapítása sokkal később indult meg, s ezen dogmák legfontosabbja Jézussal kap­cso­latban, hogy ő Isten Országának az első zsengéje, a megújulás, az újjászületés SZE­MÉ­LYES és VALÓSÁGOS megtestesítője. Ebben a gondolatban tehát az van benne, hogy Jézus Krisz­tusra, mint Isten személyesen megjelenő szent Fiára lehet felépíteni ezt a világot, amely­nek most kétezer év múlva is teljesen részesei vagyunk.
A néphit azonban nem csak Jézus jeruzsálemi bevonulásának emlékét és nem csak a ta­vasz köszöntését ünnepli virágvasárnap, hanem régen a pálmát, vagy a magyar nép esetében a barkát az ünnepen túl, megszentelve más szent dolgokra, orvoslásra is használta. S ez a nyom vezet vissza bennünket a régi időkhöz, amikor az ember a természetben élt és egészen más volt a kapcsolata a környezetével, mint most. Amikor ugyanis Jézus Jeruzsálem felé kö­ze­ledett, akkor a virágok, amelyeket a lába elé és reá szórtak, a természet és az egész világ szent­sé­gét jelentették. A virágokban ott volt minden fontos dolog, ami csak létezik ezen a világon, mint ahogyan itt az ablak előtt lévő mandulafa gyönyörű virágaiban is ott van a világ tel­jes­sé­ge és összessége és minden értelme. Tehát MINDENT ami fontos volt, ami valóban szent volt az emberek számára, Jézus elé vitték. A korábbi idők Istentapasztalásait, kinyilatkoztatások összességét, boldogságait, örömeit mindent Jézus elé vittek az emberek. A virágok őrizték a ré­gi hitet, és ekkor már Jézus Krisztus vált a világ virágává. 
Ugyanis addig Istennek földi megnyilvánulásai az angyali üdvözlet pillanatáig sze­mély­telenek voltak. Voltak ugyan szent emberek mindig, voltak ugyan Isten által küldöttek, de a teremtő Isten teljes valóságában és megfoghatóságában és teljes teljességében csak Jézus Krisz­tusban jelent meg úgy, hogy még ma sem vagyunk feldolgozni a történteket, hiszen kép­te­lenség a mi modern technikai kor eszközeivel tagadni Jézus Istenfiúságát. Meg lehet ál­la­pí­ta­ni, hogy a magunk által gyártott eszközeink a teljes tudomány nem képes tökéletesen meg­ér­te­ni és bemutatni Jézus Krisztus személyét, és meg tudjuk állapítani a rendelkezésünkre álló ada­tok alapján, hogy Krisztus valóban ezen a földön járt, itt szenvedett, itt halt meg és itt tá­ma­dott fel. És mindezek mellett nem tudunk mit tenni, mint leborulni előtte mi magunk is, aho­gyan az akkori Jeruzsálem minden lakója, minden népcsoportja, minden rendű és rangú em­bere tette. 
Ma a világ önmagát tartja szentnek, azok is, akik az egyházakon kívül vannak és saj­nos az egyházak, s az egyházakon belül sokszor a legnagyobb létszámmal bíró nagyon is hívő moz­galmak önmagukat tartják szentnek, szemben másokkal, vagy éppen a természettel, vagy ép­pen a világmindenséggel. S a mai világ önmaga által megteremtett szentségétől nem haj­lan­dó megszabadulni. A ma szent dolgait, legfőképpen önmagunkat nem szórjuk csak úgy Krisz­tus elé, hanem minden erővel magunkhoz szorítjuk. Ezért nehéz kinyújtanunk görcsbe szo­rí­tott ök­lünket, ezért nehéz adni másoknak, ezért nehéz ma leborulni Isten elé, s Krisztusban meg­lát­ni a valóságos és személyes Isteni szentséget.

- Mit gondoltok, hogy nem jön-é fel az ünnepre ?János 11:56
A virágvasárnapi történet ott kezdődött, hogy összeült a papifejedelmek és a zsidók főtanácsa. Abban az időben is és most is fontos testület a főtanács. Tagjai komolyan vették a méltóságot. Aki a főtanács tagja, annak a feladata dönteni az emberek sorsán. Ma is így van, aki a parlament tagja, az nagyon fontos ember. Ha valaki egy ilyen testületben tag, annak a végső feladata dönteni élet és halál felett. Egy-egy döntés akkor is most is vagy az életre, halálra szól. A nagytanács nem tudta, mit lehetne cselekedni: Ez az ember csodákat művel, ezt az embert nem lehet megállítani, ebben az emberben hisznek, ez az ember valóban veszélyes azokra, akik nem az élő Istent, hanem csak önmagukat képviselik, ez az ember veszélyes mindenkire, akinek valamilyen takargatnivalója van. Jézus veszélyes volt az egész akkori zsidó társadalomra. Ugyanis az akkori emberek és társadalmak éppen olyanok voltak mint a mostaniak: tele hibával, emberi gyarlósággal, hitszegéssel, szennyel és piszokkal.  Kajafás, akinek a hatalma, s ez által a tekintélye vitathatatlan volt, kimondta, a bölcs tervet: Jézust el kell tenni láb alól. Nem lehet csak megbüntetni, nem lehet csak száműzni, hanem el kell tenni láb alól. Nincsen más választás. Igen, a virágvasárnapi fényes bevonulás története itt kezdődik, amikor a zsidók elhatározzák, hogy megölik Jézust. S vele együtt mindent, ami felülről való. Jézust azonban szem elől tévesztették. Eltűnt, egy kicsi faluba  Efraimba, s vele voltak a tanítványai is. Az Ószövetség ezt a falut Ofrának, vagy Efron-Efrahimnak hívja. Maga a falucska egy hatalmas kúpszerű magaslat tetején volt. Középen egy kicsi 3 levelű lóhere alakú templom. Éppen olyan mint a mi Árpád kori templomaink voltak vagy 1000 évvel később. Csak néhány ember tudott bemenni, s imádkozni. Talán csak a tizenkettő fért el Jézus körül. Jézus itt biztonságban volt. A jeruzsálemi papifejedelmek hatalma nem ért idáig. Itt még elfogatni sem tudták volna. A teljes biztonságben imádkozott, mint ezelőtt is, mint mikor Lázárt feltámasztotta. Biztonságban volt, de elment Lázárért, újra félrevonult, s most az ünnepre lement Jeruzsálembe. Nem tudjuk, miért adta fel ezt a biztonságot. A különböző irásmagyarázók sem tudnak ésszerű magyarázatot adni. Miért indult el újra Jézus, miért ment újra a vesztébe. Miért cselekedett így ?  Jézus mást is tehetett volna. Van egy régi-régi kézirat, amit sokan hamisnak tartanak, de ha hamis, akkor is legaláb 1600-1700 évvel ezelőtt kellett, hogy hamisítsák. Ez egy levélről szól, amit Jézus írt az Edessai királynak, Abgárnak, aki azt kérte tőle, hogy gyógyítsa meg őt, mert a király nagyon beteg volt. Jézus  azt írta, hogy nem tud elmenni, de a király ennek ellenére meg fog gyógyulni, sőt, az egyik tanítványát el fogja küldeni hozzá. A hagyomány szerint el is ment Jézus halála után ez a tanítvány, és magával vitte Jézus halotti leplét is. Tehát bármennyire is sok kérdőjel van ezen régi apokrif irat felől, az bizonyos, hogy Jézusnak volt hova mennie. Volt, ahol szívesen fogadták vona, s nem törtek volna az életére. Volt, ahol nemcsak a nép, hanem a fejedelmek, sőt a királyok is szerették őt. Azok, akik majd negyven évvel ezelőtt elküldték a háromkirályokat, azok számon tartották, s vártak reá, mint ahogyan a Jeruzsálemi tempolomba igyekvők is vártak Jézusra, de nem tudták, hogy eljön-e. Mit gondoltok, hogy nem jön-é fel az ünnepre ? - kérdezték egymástól. Jézus nem mehetett oda, nyilvánvaló volt, hogy elpusztítják, hogy megölik, hogy megcsúfolják mind életében, mind pedig halálában. Nem, Jézus nem mehetett Jeruzsálembe. Mindenhova mehetett, csak éppen Jeruzsálembe nem. Hiszen akkor minden-minden elvész. A csodák, a ragyogás, a betlehemi csillag, s vele együtt a hitünk is. Ha az Isten fiát is elpusztítják, akkor már semmi sem szent ezen a világon. Jézus azonban nem észak felé, a biztonság felé indul, hanem újra lemegy Bethániába. Ott a rokonok és a szerettei vacsorát készítenek neki. Lázár is ott van mellette, akit feltámasztott a halálból. Mária itt kente meg Jézus lábait drága olajjal, s törlé meg saját hajával. Persze ez a pocséklás nem tetszett Júdásnak, de Jézus leinti. Szent pillanatok ezek, magasztos idők. Jézus ezekben a pillanatokban szentelte meg jelenlétével ezt a világot. Ez a közelség tisztította meg azokat, akik mellette voltak, s rajtuk keresztül bennünket is örök időkre... Közben a tavasz hívogatása kipattintotta a rügyeket és minden virágba borult. Bethánia és Jeruzsálem környéke telistele volt gyümölcsfákkal abban az időben, s pompázatos virágdíszbe öltözött minden. A hűvös esős idők után végre nemcsak hogy kisütött a nap, hanem a fák is virágba borultak. Mintegy válaszolva Jézus földi jelenlétére. A nagy-nagy öröm közepette a zsidó főtanács újra összeült. Elemezték, majd értékelték a helyzetet. Ezután nemcsak Jézusra mondták ki a halálos ítéletet, hanem Lázárra is.  Közben Jézus elindult le a völgybe Jeruzsálem felé; ahogyan közeledett, előkerült a szamár is, majd pedig a tanítványokon kívül követték azok, akiket meggyógyított, a 12 tanítvány, a rokonai, s egyre többen lettek. Olyan volt az egész, mint egy forradalom. Minél közelebb voltak a templomhoz, annál többen voltak. Végül mindenki ott volt és mindenki ujjongva éltette Jézust: Áldott, aki jő az Úrnak nevében... Hát mégis eljött, mégis megjött, mégiscsak megörvendeztetett bennünket, mégiscsak érettünk van ezen a világon. Hihetetlen, kitörő boldogság volt.  Egyszer Kolozsváron jártam. Akkor, amikor már szinte egyetlenegy magyar autó sem volt Erdélyben, s én is csak egy beteg kicsi lány szállítása ürügyén tudtam ott lenni. A városban mindenki komor és elkeseredett volt. Érezni lehetett, hogy itt mindennek vége. Tökéletes szürkeség és teljes elkeseredettség volt mindenen, s mindenkin. Emberileg nézve semmi esélyük nem volt arra, hogy megváltozik az életük. Szinte tapintani lehetett a kérdést, mit gondoltok, eljön-é ? Hányszor, de hányszor voltunk így, s bizonyos kérdésekben vagyunk is? Mit gondoltok eljön újra Krisztus hozzánk ? Mit gondoltok felüdít bennünket ? Mit gondoltok elfedi vétkeinket ? Mit gondoltok pont ide fog jönni ? Igen megérkezett közénk! Hogy mennyire az életről van szó, s a jelen valóságról, azt mutatja az is, hogy most az itteni békés pillanatok közben a világon talán a legtöbb szárazföldi harci tapasztalattal bíró szerb egységek - közöttük a vajdasági magyar fiatalok is -  minden nap szétlőnek, s tönkretesznek egy-egy albán falut. Közben a levegőben a világ legtöbb harci tapasztalatával rendelkező légi hadsereg pedig lövi a katonák szülővárosait. Köztük a vajdasági magyar vidékeket is. Kattognak a sorozatvetők, s potyognak a bombák. Mit gondoltok épp ide jön közénk ? Igen, Jézus bevonult Jeruzsálembe, a nép örömünnepet ült, talán még ökröt is sütöttek tiszteletére, de mi volt mindennek a hatása, az értelme ? A farizeusok fogalmazták meg, vádolva a papi fejedelmeket: Ímé mind e világ ő utána megy. Imé a világ, s minden-minden Krisztust követi, az új életet, s nem pedig azokat, akik az élet ellen fordultak, fordulnak.
Szulejmán szultán annak ellenére, hogy nagy uralkodó volt és az akkori világ nagy része élt uralma alatt, félt Jézustól. Félt a Jézusról szóló próféciáktól és különösen attól, hogy Jézus visszajön erre  földre. A visszatérés a hagyomány szerint a jeruzsálemi Aranykapun át kellett volna megtörténjen. Ezért ezt a kaput a szultán befalaztatta, és ma is be van falazva. Jézus idejében azonban  a kapun még ki és be lehetett járni. 
Abban az időben a hirek másképpen terjedtek, mint ma. Nem a taxisok tájékoztatása alapján müködő útinform mondta el a közlekedési hireket, hanem a kapuktól a piacon át az emberek kikiáltották a hireket. Amint Jézus elindult Jerikóból lefelé az úton, hogy a völgy másik oldalán lévő Jeruszálembe jusson, előtte rohantak a hirvivők, s kiáltozták, hogy a régen várt Messiás közeledik.
Micsoda öröm volt! Végre itt a Messiás! Az Ókor legfontosabb eseménye volt ez. Minden korábbi mitosz, prófécia megelevenedett és akkor ott személyesen lehetett találkozni az Isten Fiával. Abban az időben az Istennel való találkozásnak vonzása volt. Az emberek számára a mindent :a boldogságot, a kiteljesedést jelentette. Akkor az emberek hallgatták Jézust, az Isten Igéjét, majd később olvastak róla, s értelmet nyert az életük. Ma az emberek másra vágynak és fejfájás ellen pénzt számolnak... De akkor az emberek öröme határtalan volt. Talán éppen olyan öröm lehetett, mint mikor egy ország, egy nép felszabadul a politikai béklyók alól. Vagy amikor egy hosszú háború után békét kötnek a felek, ilyen a győztes nép öröme...
Ahogy Jézus lassanként egyre közelebb került a templomhoz, közeledtének a hire az emberek fülébe jutott, az egész város izgalomba jött (Mt. 21:10). Izgalmas dolog Jézussal találkozni. Emlékezzünk vissza arra, hogy micsoda változás volt Mária életében, amikor rádöbbent arra, hogy az Atya micsoda magasztos feladatot adott a számára.  De Jézus bármelyik megjelenése a bibliai történetek szerint nemcsak felfordulást, izgalmat okozott mindenki számára, hanem minden esetben alapvető változások történtek a környezetében és a mindenségben. Az emberek szeretnek izgalmas dolgokban részt venni. A gyermekek vadnyugati kalandokról, indánokról, vagy ma inkább dinosaurosokról, földönkivüli lényekről álmodoznak, a felnőttek pedig megnézik a mai világ izgalmi igényeire szabott aktuális rémfilmeket vagy a TV-n, vagy pedig  a szélesvásznú izgalmakat kedvelők a moziban, mondjuk a Titanikot...
Az emberek ujjongtak, kiabáltak, táncoltak, énekeltek és a 118. zsoltár szavait kiáltották: "Áldott, a Király, aki jő az Úrnak nevében". Jézust úgy fogadták, mint ahogyan az egy igazi királynak kijárt. Leborultak előtte az emberek és nagyon-nagyon boldogok voltak. Azok a szerencsések, akik részt vehettek Jézus fogadásában és felmagasztalásában résztvevők utána azt mondhatták, hogy micsoda szent és magasztos nap volt ez a mai. Eltették emlékbe a pálmagallyakat, amely régóta Izrael függetlenségének szimbóluma volt.  Minden megfelelt a várakozásoknak, csak egy kicsi dolog nem. Jézus nem  fehér lovon vonult be a városba, mint ahogyan egy rendes hóditónak illik, hanem szamáron.  Mégcsak nem is diplomáciai szamáron, hanem egyszerű lógó fülü jószágon poroszkált a templomig... Az irástudók és farizeusok számára ez volt az igazi intő jel. Ugyanis Jézus tényleg nem politikai megváltóként érkezett, hanem valóban az Isten Fiaként elkezdte gyógyitani az embereket.  A templomhoz vezető úton végig özönlöttek hozzá a betegek és Jézus meggyógyitotta őket. Ők pedig újra és újra áldották őt.
A templomőrők és a főpapok kiabálva utasitották vissza Jézus Istenfiúságát és már-már összecsaptak vele, de Jézus az utolsó pillanatban, amikor pattanásig feszült volt már a viszony közte és a farizeusok, irástudók között, megfordult és Betániába ment éjszakázni. A zaj elült, a világ lecsendesedett...
Iszonyatos tragédia részesei voltak a résztvevők. A nép azt hitte, itt az új király, s nem vette észre a szamarat, s hogy Jézus nem azért jött erre a világra, hogy a zsidók politikai szószólója legyen. A vezető emberek, az irástudók, a farizeusok, a főpapok pedig, miután évszázadokon keresztül őrizték a messisásra várást, és elutasitottak minden hamis megváltót, amikor megjelent előttük az igazi Messiás, nem ismerték fel őt. Amikor az Isten olyan közel jött az emberekhez, hogy végre tapintható, érzékelhető lett, az emberek nem ismerték fel. Ez az igazi tragédia. S nemcsak az akkori világ tragédiája, hanem a jelené is. Most is, amikor itt van karnyújtásnyira tőlünk az Istennek személye, amikor napról napra szüntelenül körülvesz bennünket az Istennek éltető, személyes ereje a Szentlélek által, sokszor nem vesszük észre, és más erőkre támaszkodunk.
Legyen a virágvasárnap gyönyörü ünnep számunkra, a virágokban kibomló élet ünnepe, észrevéve, befogadva Istennek felénk szálló, éltető erejét.
Ennyire félt a  középkor attól a lehetőségtől, hogy Jézus megjelenik és ennyire félünk ma is attól.

Virágvasárnap
A római katolikus templomokban egy képsor jelzi Jézus életét, szenvedésének történetét, halálát és feltámadását. Az eredeti helyszínen, Jeruzsálemben is végig lehet menni ezen az úton. S ilyenkor húsvétkor sokan végig is mennek a "stációkon". Virágvasárnap azonban nem lehet követni Jézus lába nyomát, mert azt a kapút, amelyen a templom felé kellene menni rég befalazták. A hagyomány szerint ugyanis ezen a kapun kell visszajönnie Jézusnak. S hogy vissza ne jöjjön, befalazták a kaput a török időkben. Azóta is vannak olyan kapuk, amelyeket azért tüntetnek el, hogy az Istennek kegyelme, szeretete ne tudjon megérkezni életünbe. Egész életünk telis-tele van határokkal, kerítésekkel. Valamikor nagyon régen egy öreg vendégprédikátort hallgattam, aki egészen különös módon szólitotta meg a gyülekezetet:  - Hogy vagytok? - Akkor szólt így, amikor kifejezetten rosszul volt minden. Politikai szempontból stabilizálódott a helyzet, ahogy akkor mondták, és az emberek fásultan élték az életüket. Egyetlen vígasz az életükben a telek volt, s a végre megszerezhető televízió, autó. Mindenki hajtott, s nem foglalkozott azzal, hogy mi van a határok belül, s azokon túl. Az emberek nap, mint nap élték szürke életüket, s ebben a szürkeségben hangzott ez a kérdés:  - Hogy vagytok? - Igazából sehogy sem voltunk, ugyanis ebben az időben vált divattá a  csonka család, a mindent elsöprő, én-központú, egoista világ. S mindazok az értékek, amelyeket valóban értékként kellett volna megőrizni, a család, a haza, az Istennek a szeretete ebben az időben elvesztette értelmét, ezek a dolgok mind a mai napig szinte teljesen elveszettek a számunkra. Hallatszott a kérdés: - Hogy vagytok? - Ki-ki megválaszolta a maga gondolata szerint. Jólesett a kérdés, s jólesett a válasz: minden baj ellenére jól vagyunk, sőt Istennek Kegyelméből sokkal jobban  vagyunk, mint ahogyan megérdemelnénk.   A kérdés után pedig egy bíztatás is elhangzott: - Legyetek határtalan keresztyének! - Ez akkor rendkivüli kijelentés volt, ugyanis mindenkit beszoritottak valamilyen határok közé. A nemzet egy részét idegenek közé lökték, a maradékot pedig erőszakos politikai határok közé szorították, mindenét behatárolták és mindent lezártak. Mindenki a zsarnokság határai szerint élhetett csak.  S ebben az időben hangzott fel ez a mondat: - Legyetek határtalan keresztyének! - Ne engedjétek, hogy mindazok a határok és falak, amelyeket emberek emeltek, hasson reátok. Virágvasárnapi nyelven mondva ez azt jelenti, hogy ne falazzátok be a kapukat, engedjétek, hogy Krisztus megjelenjen az életetekben! Hogy diadalmasan bevonuljon közénk s elfoglalja trónját, mint király, mint minden földi király fejedelme. Engedjétek, hogy visszajöjjön az életünkbe. Mert Krisztus elment, és bármennyire is szeretnénk, nincsen testileg közöttünk; hanem éppen mi, az egyház kell Krisztus testeként a világ számára Krisztus jelenlétét, folyamatosságát megmutassuk. Csakhogy éppen az egyház, és azok a közösségek, amelyek az életet, az igazi Krisztust kellene, hogy megmutassák; éppen ezek a közösségek zárultak be önmagukba a mai időkben. A Reformátusok Lapjában hétről-hétre egész oldalas cikkek jelennek meg az egyházról, s arról, hogy ez igy nem mehet tovább. Nem lehet minden kaput befalazni, nem lehet tovább kirekeszteni Krisztust az egyházból, nem lehetséges, hogy éppen ott ne legyen jelen, ahol tökéletesen jelen kellene legyen; mint ahogyan nem volt lehetséges, hogy éppen Jeruzsálemben, a templomban ne legyen jelen Krisztus.  Nyíljon ki minden kapu, nyíljon ki minden szív és engedjük, hogy az Isten Szentlelke által Krisztus beköltözzön az életünkbe.  Ahogyan Jézus Krisztus megérkezett a városba először azokkal az emberekkel találkozott, akik kvül rekedtek a falakon, vagyis a társadalom szélére kerültekkel. S mintha hallanánk szavait: Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa Ugyanis a mennyek országlásának birtoklása nem az emberi akaraton, s társadalmi elhelyezkedésen múlik, hanem Istennel való kapcsolatunkon. Azután ment tovább, s az ujjongó tömegben ott találta a betegeket, szerencsétleneket, akiknek az élete akkor is, most is, nagyon nehéz: Boldogok akik sirnak, mert ők megvigasztaltatnak. Kell-e ennél szebb vígasztalás a vígasztalanul élők számára? Hiszen a legnehezebb dolog a világon a sirók könnyeit letörölni.  Jézus ment tovább és olyan emberekkel találkozott, akik szelíden élték az életüket. Ezt a szót, hogy szelíd ma szinte meg kell magyarázzuk. Alig akad példa arra, hogy valaki szeliden, erőszak nélkül élné életét. Boldogok a szelídek, mert örökségül bírják a földet Ez  a kijelenéstés minden emberi tapasztalásnak ellentmond. Ma ugyanis éppen azt tapasztaljuk, hogy az erőszakosoké a világ. Mindig voltak, s vannak olyan emberek, akik vágynak a tudásra, belőle mindarra, ami valóban igaz. Éppen azok az ifjak, vagy öregek, akik a templom hatalmas lépcsőjén ülve találkoztak Jézussal, éppen nekik hangzott a bároritás: Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek Akik ugyanis hamisságban élnek, mindig kielégítetlenségben maradnak. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek - hangzik a boldogmondás a samaritánusok felé. Hiszen az irgalmas samaritánus története ott élt mindenkiben. A történet nem csak az emberi irgalomról szólt, s nemcsak arról, hogy milyen kiüresedetté válhat az egyház szolgáinak az élete, hanem a samaritánus népről, közösségről is szólt a történet. Ők is ott voltak Jeruzsálemben, s Jézus őket is köszöntötte. Ahogyan Jézus a templomépülethez közeledett, áthaladt a különböző tornácokon, mindenütt más és más emberekkel találkozva. Az utolsó helyek között ott voltak az asszonyok, akik néhány nap múlva végigkísérték a szenvedés útján, s végignézték keresztre feszitését: Boldogok akiknek a szivük tiszta, mert ők az Istent meglátják, ahogyan a kivégzést vezénylő tiszt is meglátta az Istent, felkiáltva: bizony, ez Isten fia volt. S ekkor elérkezett Krisztus a templom belső részeibe, ahol éppen azok az emberek kellett volna, hogy legyenek, akiknek őrizniük kellett volna az Istennek szeretetét, békességét. Boldogok a békességre igyekvők, mert ők az Isten fiainak mondatnak. S éppen azoknak mondta ezt, akik keresztre feszitették őt. S nem azért voltak a templomban, hogy az Isten fiai legyenek, hanem azért, hogy ügyes-bajos pénzügyi dolgaikat elintézzék. Akkor ugyanis a templomnak volt egy nyilvános része, ami tőzsdeként működött. Jézus ekkor kötélből ostort font, és kizavarta azokat, akik nem oda valók voltak. Pedig tudta, hogy ezt soha nem fogják megbocsájtani neki. S emiatt üldözni fogják őt is, s mindazokat, akik valóban követik őt. Boldogok akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Ámen., hogy Jézus megjelenhet az életünkben.