Vasárnap délelőtt volt akkor is. Éppen ilyen sűrűn hullott a hó. Kisétáltam a kisfiammal a Farkasréti temetőbe. Akkoriban látta filmen Maeterlinck Kék madarát s azóta olykor maga kívánta, hogy meglátogassuk odakint a nagyapát és nagyanyát. Hiszen a filmbéli gyermekek nagyszülei mindig arra vártak, hogy a kicsik felkeressék őket s csak akkor ébredtek fel, ha rájuk gondolt valaki...

Bandukoltunk a tisztára sepert, havas úton. Akárcsak egy mesebeli kertben járkáltunk volna. A gyermek nem nézte a kapu melletti táblát, melyen a temetések sorrendje feketéllett. Nem riasztotta a ravatalozók fekete gyászpompája. De azért egy cseppet megilletődötten fogta a kezemet s fehér bundácskájában, mint egy jókora hóember lépegetett előre.
Kis orra kipislantott a fehér kabátból. Apró szeme csillogott.
-Mikor nem lesz hó, akkor jön a tavasz? - kérdezte.
Aztán azt:
-A fa a földből lesz, anyuka?
-Igen.
-És a tehén megeszi a füvet?
-Meg.
-Mi megesszük a tehenet?
-Meg bizony, - mondtam, s a hétéves gyermek elmerengett. Aztán egyszer csak felkapta a fejét:
-Akkor az olyan, - mondta-, mintha a földet ennénk. Ugye?
Ma is látom kis bölcsködő orcácskáját, ahogy rám néz és folytatja:
-Mert az alma is a földből táplálkozik, te mondtad. Látod, milyen buták az emberek, hogy mindent elvesznek a földtől! Mert az úgy van, tudod, hogy a föld egy darabig tűri, hogy mindent elvegyünk tőle, aztán egyszer csak megharagszik, és azt mondja: Elég volt, többet nem adok és hamm! - elnyeli az embereket. Ez akkor van, amikor temetnek, ugye? Ugye, édesanyám?
Még ma is emlékszem s talán sohasem felejtem el, mennyire meglepődtem az apró ember logikáján s mennyire szerettem volna tudni, hogy mi is járkál kicsiny fejében.
Mentünk tovább a havas úton, és én felelni szerettem volna valami gyermeknek valót. Valami vidámítót. Ránctalan hólepel borította a hantokat. Fejfákon és kereszteken úgy csillogott a fehérség, mint törpe bokrokon szokott. Majdnem vidám látvány volt a hólepte temető. Mikor a keresztúthoz értünk, a keresztre feszített Jézus előtt a gyermek kiszakította magát a kezemből, széttartotta a karjait s mosolygós arccal szaladt az öregek közös sírjához. Mint két hóbafulladt házikó, úgy feketéllett ki a domb pereméből a két fejfa keskeny fedele. Én még azon tépelődtem, amit a halálról beszéltünk. Még a feleletet kerestem. De a gyermek már kacagott.
-Jaj de szép kicsi fedele van nagypapa meg nagymama házának! - mondta fülig szaladt szájjal, aztán kapta magát havat markolt az egyujjas kesztyűjébe: gyúrni kezdte. Gombolyagot formált és hengergette az úton.
-Mit csinálsz? - kérdeztem megdöbbenve.
-Hóembert! - felelte nyugodtan s cipelte a nagy hógolyót a sír lábához.
-Ez lesz a talpa! Erre teszem a hasát, meg a fejét. Légy szíves, keress a szemének két kis kavicsot. Ág is jó lesz, ha nincs kő. Hogy fog örülni neki szegény nagypapa meg nagymama!
Vasárnap délelőtt volt akkor is. Éppen ilyen sűrűn hullott akkor is a hó. Azóta annyi, annyi halált láttunk. De én gondolatban ma is ugyanúgy állok ott a hóembert rakó gyermek oldalán és azon gondolkodom, mint akkor: hogy tudásunk a halálról nekünk sem több, mint egy gyermeké. Csak hitünk kevesebb - rendszerint...

/Ignácz Rózsa/