Korábbi számok Elküld Nyomtat Kitekintés

Ahogy telik-múlik az idő, egyre jobban szembesülök azzal a nehézséggel, amire Indonéziában járatos barátaim még otthon felhívták a figyelmemet. Hogy szépen lassan el fog jönni egy pont, egy alig észrevehető határvonal, amit átlépve már nem látszik mögöttem a hely, ahonnét elindultam. A horizont alá buknak a dolgok, és megszakad a közvetlen kapcsolat. És ez nem csak azt jelenti, hogy eltűnik Budapest, Magyarország, bizonyos értelemben Európa, hanem hogy én is eltűnök a túloldalról nézve.

A látóhatár alá merülés miatt nem leszek képes nyomon követni az otthoni eseményeket, a családomról is csak címszavakban értesülök, még akkor is, ha van skype, van email. Másrészt énrólam is csak címszavakban értesülnek, és az, hogy ezeket a szavakat én írom le, nem sokat javít a dolgon.

Vagyis létrejön egy helyzet, az elmesélés lehetetlenségének különös némasága. És nem egyik napról a másikra történik, nem úgy, hogy vannak dolgok, amiket ha nehezen is, de még át lehet adni, meg lehet értetni, átélhetővé lehet tenni, aztán egyszer csak jön valami új, valami akkora, ami minden erőfeszítés dacára már a világnak ezen a felén marad, és hiába a képek, hiába a videók.

Lassan történik. Először csak a kontúrok vesznek el, aztán a horizontok egybeolvadnak és kimerevednek a látott, vagy látni vélt dolgok, és az ember azt hiszi, amíg nézi, ott vannak. Mintha a tekintete rögzítené a látóhatár szélén, de amint elfordítja a fejét, majd újra visszanéz, már nincs ott semmi, csak az üresség.

Másképpen fogalmazva, az itt szerzett élmények szépen lassan egy halommá torlódnak össze, majd a halom dombbá, a domb pedig heggyé nő. És ez a hegy egy idő után már megmászhatatlan. Hiába kapaszkodik az ember, már nem látni át a túloldalára, és bizonyosan onnan, a túloldalról sem lehet idelátni, ha egyáltalán korábban lehetett. És félő, hogy amikor eljön az idő, amikor eljön a pillanat, hogy az ember visszaköltözzön a túloldalra, akkor szembesülni fog azzal, hogy ott is megváltoztak a dolgok, minden merőben más, mint indulás előtt, valami ismerős, mégis más nyelvet beszélnek.

Nálam most jött el az a pillanat, amikor egy hónap után újra a horizontot fürkészem, újra hazafelé próbálok nézni, de a távolság már túl nagy, a hegy már túl magas.

Egyhónapos utazáson vagyok túl, Indonézián belül is messzire jutottam, mind fizikai, mind kulturális értelemben. Floresen jártam, a Kis-Szunda szigetek egyik keleti tagján. Elzárt, nehezen megközelíthető vidéken, ami természeti sajátosságaiban már Ausztráliához közelít. A trópusi övezet ellenére a klíma inkább mediterrán, a területet már nem a szigetvilágban oly gyakori maláj népek lakják, hanem a pápuaiakhoz és ausztrál őslakosokhoz hasonló melanézek, akik többségükben keresztények, egészen pontosan katolikusok, de a vallásuk erősen keveredik az ősi animizmussal, sajátos szimbiózist hozva létre.

Flores, a virágok szigete a portugál gyarmatosítóktól kapta a nevét. Tektonikailag a világ egyik leginstabilabb területe. Gyakoriak a földrengések, vulkánkitörések. Ennek köszönhetően a szigeten fáradságos a közlekedés, az utakra zuhanó sziklák miatt sokszor szinte lehetetlen. A meredek hegyek, áthághatatlan szakadékok erősen megosztják a mintegy másfél milliós lakosságot, akik területenként más-más nyelvet beszélnek. A sikka, lamahot, lio, ngada, palu’e és a manggarai, illetve ezek változatai lelhetőek fel. Az idősebbek néhol egyáltalán nem beszélik az ország közös nyelvét, az indonézt.

Egyfelől nézve szegény és elmaradott terület, ahol az elmaradottságot nem években, hanem évszázadokban lehetne mérni. Másfelől meg édenkert, valami megmaradt romlatlansággal, bájjal és gondnélküliséggel, ahol az élet egyforma, ismétlődő ritmusban zajlik talán ősidők óta, összhangban a természettel, azzal a lenyűgöző és halálosan veszélyes természettel, ami átjárhatatlanná teszi a szigetet, ami elválasztja egymástól a törzseket, de egyben meg is őrzi, korlátozza és egyúttal táplálja is őket.

Már az is nehezen adható át, ahogy az élet Jáván, Yogyakartában zajlik, ami pedig otthonról nézve még bőven ugyanannak a világnak a túloldala, vagy legalábbis én innen úgy találom, hogy az elképesztő távolság ellenére mégis egyazon világ két oldaláról van szó. Bármennyire úgy tűnjön is sokaknak, hogy ma Magyarországon is legalább két, egymással össze nem férhető univerzum létezik, amelyek egymás létét is kétségbe vonják. Lehet, hogy ebben tévedek, és csak a horizonton összefolyó alakzatok mondatják ezt velem, a túl messzi perspektíva, ahonnan a nagyon más is nagyon hasonlónak tűnik.

De ha elfogadjuk, hogy a világ lényegesen nagyobb kilencvenháromezer négyzetkilométernél, még akkor is gondban lennénk Floressel. A nádkunyhóival a maumerei a tengerparton, ahol generációk élnek egymással képeslapra kívánkozó idillben és kimondhatatlan nyomorúságban. Vagy a faragásokkal díszített ősi faházakból álló falvaival, ahol se térerő, se villany, se út, ahol a küszöbön ülő anyókák kipirosodott szájjal rágják a bételbors levelébe csavart bételdiót, miközben a hátsószobában a lányuk készíti elő az aznapi véresáldozatot, miután megjött a délutáni miséről.

Nyugatról nézve Flores a sárkányok földje után fekszik. Egyrészt mert Komodó szigete után következik, ahol a magas fűben lusta óriás varánuszok szaglásznak áldozatokat keresve. Másrészt mert a Virágok Szigete csak olyan hely lehet, amit sárkányok vigyáznak, mint a reális, felfogható világ és a mese birodalmának határőrzői. Ráadásul olyan mesének, amiben a nyugatról már eltűnt csodák és varázslatok együtt hányódnak a kikötői mocsokkal, a vízen úszó szemétszigetekkel, és amiben a fákon lakó szellemek és az ősök lelkei együtt vibrálnak a nyugatról idekerült ócska tévé- és rádióműsorokkal.

És ez a furcsa határvonal a világ végén mágnesként vonzza magához a jómódú turistákat, akik befizetve egy hajós utazásra a helybéliekkel cserkészhetik a világ legnagyobb gyíkjait Komodón és Rincán. Flores nyugati csücskén, Labuan Bajóban az általam ismert európai igényeket maximálisan kiszolgáló szállodák és éttermek sorakoznak a nyomorult putrik fölött, ahol egy csésze helyi kávéért annyit kérnek, mint amennyit egy csónakos halász keres meg három nap alatt. De elég csak pár kilométert menni kelet felé, és ha az embernek van egy kis szerencséje, akkor nem csak a kiváló floresi kávét kapja meg fillérekért, de a mocsaras mangroveerdők környékén kószáló komodói sárkányokkal is összeakadhat.

Ha pedig bemerészkedik a sziget közepe felé, Rutengen túl, Bajawa vidékére, akkor olyan falvakat találhat a hegyekben, ahová fehér ember nemigen teszi be a lábát. Ahol az állatáldozatok ellenére érezhetően van valami közös alap az ott élőkkel. Ha nem is rokonság ez, de közös nyelvezet, vagy annak lehetősége, ami legalább fogalmaiban kapaszkodót nyújt. És a hajmeresztő földrajzi, kulturális és történelmi távolság ellenére, dacára a párbeszéd rendkívül szűk lehetőségének, nem érzi teljesen idegenben magát az ember.

Ez a bizonytalan, lebegő, mégis valóságos találkozás csak megtapasztalva, átélve válhat bizonyossággá. Különösen a Jáván eltöltött négy hónap után, ahol a floresiekhez képest civilizált, technikailag, társadalmilag jóval fejlettebb körülmények között élő muszlimokkal a hosszas együttlét ellenére sem alakult ki az egymás megismerésének és felismerésének bizonyossága.

Hogy ezt a vallás teszi, vagy valami mélyebb, ősibb, primitívebb kapcsolat – nehéz lenne megmondani. A harmadik nagy csoport, a hindu balinézek között egyelőre túl kevés időt töltöttem ahhoz, hogy erről a kérdésről plasztikusabb képet kaphassak. Mégis, a floresi kereszténység ugyan gyökeresen más, mint amit Európában ismerhetünk, azonban az alapfogalmaink, az egymáshoz közeledés módja, az etikai értékrendünk sokban hasonlít. Az eltelt egy hónap alatt szinte minden találkozásban, beszélgetésben azt éreztem, hogy olyan figyelem fordul felém, olyan érdeklődés van irántam és a kultúrám iránt, amivel tudok mit kezdeni. Ellentétben Jávával, ahol a látszólagos kíváncsiság mögött gyakran felsejlik a felületesség, és a fehér emberrel szemben meglévő szűklátókörű sztereotípiák tömkelege.

Talán ezért tűnik úgy, hogy visszatérve Yogyakartába még az ittenieknek is nehéz bármit átadni az élményekből. Hiába mesélek az úttalan utakon átélt kalandokról. A Kelimutu vulkán színváltó, mérgező tavairól, ahol a holtak lelkei élnek; a világtól elzárt falvakról Aimere környékén, ahol egy éjszakát töltve a falu főnöke áldozatot mutatott be az ősök tiszteletére és jósolt nekem csirkebélből. Vagy hogy milyen érzés Kanawa szigetén lemerülni a korallszirtek szélén a víz alá, nézni a megszámlálhatatlanul sok színes halat, együtt úszni a szirti cápákkal, óriás teknősökkel. Vagy mit lehet mondani a surabayai motoralkatrész-csempészekről és a cápafogakkal és -állkapcsokkal üzletelő larantukai bálnavadászról, akikkel az éjszaka közepén együtt kapaszkodtam fel egy kivénhedt teherhajóra, hogy valahogy átvergődjünk a viharos tengeren Sumbawa felé.

Az Indonéziában eltöltött öt hónap alatt átélt élmények önmagukban is akadályként tornyosulnak elém. Flores hegyei pedig olyan magaslatok, ahonnan nézve még Jáva is idegennek tűnik. Viszont másfelől ezek az elmesélhetetlen élmények mégis hozzájárulnak egy rendkívül fontos megtapasztaláshoz. Leírva könnyen közhelynek tűnhet, és talán pont attól közhelyes, hogy az ilyen gondolatokat az emberek általában nem megtapasztalják, hanem csak olvassák. Mégis.

Legyen bármilyen messze egy ország, egy kultúra, bármilyen távol akárcsak a szomszéd város, a szomszéd falu, vagy legyen bármennyire idegen akár a mellettünk élő ember; mindez csak addig van így, amíg nem vesszük a fáradságot arra, hogy becsöngessünk hozzá, hogy meglátogassuk és megpróbáljuk megérteni, hogy miért olyan, amilyen. Amíg a hegy innenső oldalán állunk, csak félelmekből, előítéletekből építünk önigazoló teóriákat, amik végső soron mindig maradásra késztetnek, mindig arról győznek meg minket, hogy nem érdemes, mert úgyis nekünk van igazunk. Lehet arra törekedni, hogy toleránsabbakká váljunk, hogy lebontsuk a téveszméinket, de ez addig hiábavaló fáradozás, amíg át nem lépünk a határvonalon, amíg meg nem kerüljük a hegyet, amíg nincs valódi találkozás. Azt pedig, hogy kinek mekkora utat kell megtennie, kinek mekkora bérceken kell átkelnie, egyéni ugyan, de befelé figyelve világosan felismerhető.