Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

Timothy L. Sanford,M. A. - Muszáj tökéletesnek lennem! - ... és egyéb paplakbeli tévtanok

Miért? Miért? Miért? - hányszor halmoztam ezeket a kérdéseket és szegeztem olyan embereknek, akik nem látnak a színfalak mögé. Nem tudják, milyen lelkészgyereknek lenni, mégis mindig vigasztaltak, hogy sorsom így rendeltetett, ez az én keresztem. Szívemre teszem kezem, mert nincs értelme hazudnom: sokszor származott hátrányom abból, hogy szüleim lelkészek.

Mások mindig furcsán néztek rám kicsit, és azt hitték, más vagyok, pedig én is ugyanolyan gyerek voltam és vagyok. Méltatlankodtam sokszor és szegeztem Istennek a kérdést: miért az én életem ilyen?! Egy hosszas beszélgetést követően ajánlottak nekem egy könyvet, amivel lehet, hogy „könnyebb lesz". Nem gondoltam, hogy egy könyv be tud gyógyítani 21 évnyi sebet és méltatlankodást. Mégis, ahogy fellapoztam a tartalomjegyzéket, megakadt a szemem jó néhány fejezetcímen. [ „tönkreteszem apám szolgálatát", „mások szükségletei fontosabbak, mint az enyém", „Isten csalódott bennem" - sorolhatnám a többit is, mintha én adtam volna a címeket.]

Hány és hány olyan vitám volt édesanyámmal, amikor felhívta figyelmemet a helyes viselkedésre. Nem értettem, mi rosszat is csinálhatnék, amikor megpróbáltam csak egy lenni a többiek között. Én is el akartam követni azokat a csínytevéseket, amiket a többiek, nem is merek belegondolni, hányszor hozhattam szégyent a fejükre. Édesanyám már akkor tudta, hogy a lelkészgyerekek viselkedését jobban figyelik a többiek, a gyermek viselkedésével a szülők nevelését bírálják.

Nincs tökéletes ember, mégis elvárják tőlünk, lelkészgyerekektől, hogy azok legyünk. Hogy mindig ott legyünk a templomban, hogy udvariasak és figyelmesek legyünk az emberekkel. Nevelésünkben pont annyi hiba van, mint mindenki máséban, mégis úgy érzem: én többet kaptam! Sokkal többet, mint amit megérdemelhetnék. Olyan élményekre tettem szert, ami nem adatik meg bárki emberfiának: mások számára „elérhetetlen" embereket ismerhettem meg, elfeledett, titkos történeteket hallottam és keserűen szép sorsokat láttam. A hittantáborokban ott voltak a szüleim, így nem kellett beosztanom a pénzt, és mindig kaptam fagyit. A hittanórákon és a reggeli áhítatokon mindig értettem, mit szeretnének a szüleim a fiatalság szívére helyezni; mégis kézzellábbal tiltakoztam, „mint minden jó papgyerek".

Sokévnyi tiltakozás és méltatlankodás végét jelentette, amikor egyszer Debrecen felé a vonaton rászántam magam, és elkezdtem a könyvet olvasni. Egy lemezjátszót említ az író, ami sokszor ugyanazt mondja a fejemben. Nekem is volt ilyen lemezem, amit sokszor feltettem. Döbbenet, azt hinné az ember, hogy minden sors egyedi. Mégis ezt a könyvet olvasva szinte az életemet és a testvéreim életét láttam magam előtt. Jó néhányszor újra- és újraolvastam a fejezeteket, mert nem akartam elhinni, ami feketén-fehéren le van írva. Az emlékképek úgy törtek rám, mintha egy házibulit rendeztem volna a fejemben. Nem akartam újra átélni a vitákat, a hazugságokat és a csalódásokat, amit gyerekfejjel átéltem. Mégis megtörtént, felszakítottam azokat a sebeket, amelyekről azt hittem, nagyon mélyen elástam. Fájt, és képtelen voltam elhinni: igaza van a könyvnek. Letettem és Debrecenben hagytam. Nem akartam tovább olvasni és szembesülni még több igazsággal.

Fájdalmas egy könyvből megtudni, hogy az életem rossz része - amit 21 éve annak hiszek - nem is rossz. A következő hetekben sokat szemeztem a könyvvel, majd egy unalmasabb délutánon erőt vettem magamon, és újra fellapoztam. Már nem fájtak annyira a szavak. Tudtam, hogy minden így jó, ahogy van. Értékelni tudtam azt a sok-sok pozitívumot, amit kaptam az évek során, amit más nem kaphatott. Mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy mikor hazamegyek és találkozom bárkivel a gyülekezetből, mindig érdeklődnek hogylétem felől. Igaz az az állítás, hogy egy egész gyülekezet nevelt fel. Tudták, ha rossz voltam, vagy ha a testvéreimmel veszekedtünk - ami nem is volt olyan hangos, mint ahogy édesanyám hallotta -, hogy hova szeretnék továbbmenni, vagy éppen merre voltam a hétvégén. Gyerekfejjel nem szerettem, hogy oly sokan ismernek és tudják: „ki fia-borja vagyok". Mégis így, felnőttebb fejjel örülök neki, és hálás vagyok.

Hálás vagyok a szüleimnek, a rokonaimnak,  a gyülekeznek, a többi lelkésznek és Istennek, hogy ilyen életem lehet. Nem állítom, hogy ne lenne olyan dolog, amit szívem szerint megváltoztatnék és kitörölnék.

A könyv elolvasása előtt még számos dolog volt, amit legszívesebben kitöröltettem volna az emlékezetemből, de ez megváltozott. Szerencsére.
Most úgy látom, így kerek, és így szép az én történetem; így lettem az, aki. Bárki bármit mondjon, minden hátrányával és előnyével, fájdalmával és örömével, így 22 évesen: büszke vagyok arra, hogy lelkészgyerek vagyok!