Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

Karácsony, békesség, meghitt, meleg fények, csillogó gyermekszemek, süteményillat és sziporkázó csillagszórók. Már október közepétől lépten-nyomon találkozunk az ünnep kötelező kellékeivel, és várakozással vegyes stresszben telnek a készülődés hetei.

Már ha van mire várnunk.
De amikor fénybe öltöznek az utcák, a boltok, az otthonok, akkor még fájdalmasabb szembesülni a benti sötétséggel. Ha a szívünkben nincs világosság, csak bántja a szemünket a sok ragyogás.

Minden karácsonykor megszakad néhány magányos szív, elmenekülnek az élők közül azok, akik úgy érzik, az ő létezésük már nem is élet, akik kétségbeesetten keresik, de nem találják a Szeretetet. Pedig őket is várva várja a Szeretet, és bízunk abban, hogy van hatalma utánuk nyúlni még a végzetes pillanatban is.
Ahogy azonban a tékozló fiú történetében az otthon maradott báty is elveszett volt, félő, hogy a mosolyok, a csillogás és az ünnepi hangulat leple alatt még sokan nélkülözik az Életet, ha nem is olyan nyilvánvaló módon.
Nem öngyilkos-e, aki a fogyasztás orgiájává váló decemberben hitelből elkölti még a februári bérét is? Nem öngyilkos-e, akiben a készülődés, a vásárlás, az ajándékok maguk alá temetik a találkozásokat, a kapcsolatokat? Nem öngyilkos-e, akit zavar a jászol és a birkák szaga, ezért nem leli meg a Gyermeket? Nem öngyilkos-e, aki hamis tolerancia ürügyén tépi ki saját életadó gyökereit?

Miért választja az ember a halált, amikor az Élet közénk jött, a Teremtő emberré lett? Miért utasítja el a Mindenhatót, aki annyira szereti saját képére alkotott teremtményét, hogy egészen közel akart jönni, hogy nem akarta elveszíteni, hanem vissza akarja nyerni a haláltól, ezért vállalja, hogy ő maga is átmegy a halálon?

Sokáig úgy gondoltam, a gőg akadályoz minket leginkább az Isten felé vezető úton. De a gőg is csak következmény: ha nem érzem, hogy megbecsülnek, hogy értékes vagyok mások szemében, akkor a kevélység a pótszer. Talán a félelem minden bűnünk gyökere? Igen, félünk, a kudarcoktól, a visszautasítástól, az Igazsággal való szembesüléstől – de miért is félünk? Mert nem bízunk a Végtelenül Jóban! Mert a kígyó a létünket jelentő kapcsolatot kezdte ki, amikor elültette bennünk a gyanakvás, a bizalmatlanság csíráját: Isten – úgymond – félrevezet, mert irigyel tőletek valamit...

Épp ezért a szabadulásunk kulcsa, a gyógyír a sebeinkre egyedül Isten végtelen szeretete. A tékozló Atya „meghökkentő kegyelme" – ahogy Philip Yancey nevezi könyvében –, a mindent megbocsátó irgalom, a vőlegény lángoló szerelme, amellyel tévelygő mátkáját vissza akarja hódítani. Merjük elhinni, hogy Istennek nincsenek „hátsó szándékai", nem kelepcének, ketrecnek, hanem apai tanácsnak, útmutatónak, fogódzónak szánta a „Tíz szót", amelyeket mi tettünk parancsolattá, teherré. Nem azért, hogy legyen mire hivatkoznia az ítéletkor, hanem azért, hogy ha már mi akarjuk eldönteni, mi a jó és mi a rossz, legalább legyen biztos mércénk.

Ha mi, akik ismerjük a Gyermeket és Atyját, valóban Őt ünnepeljük – nem csupán karácsonykor, de egész életünkkel –, azzal a körülöttünk élőket is az Életre bátorítjuk. Ebben segítsen a testté lett Ige!