Bereczky Zoltán: Világosság idejére

Oroszlán hava

„Az igazi világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert. A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt." János 1:8-9.

Nehéz dolog a világosságról beszélni, különösen akkor, ha valaki még nem részesült a világosságban. Nehéz dolog a hitről beszélni olyan környezetben, ahol az emberek sohasem tapasztalták meg még az Istennek üdvözítő kegyelmét. Az egyik zsoltár, amely nagyon régi bölcseletet hordoz, ezt írja: ami jó nem történt meg, azt nem lehet mérni. Arról nem lehet beszélni sem. Mennyivel másabb lett volna az életünk, ha például a magyarság meg tudja őrizni az erejét, de hát értelmetlen a találgatás. Mint ahogyan értelmetlen dolog azon gondolkodni, hogy az elmúlt fél évszázad alatt mennyire tönkrement az egyház... A világosságot most, ma, adott helyzetben kell befogadnunk, megértenünk s átadnunk másoknak.

Hol volt, hol nem volt Angliában egy kislány, amikor iskolába került, döbbenten tapasztalta, hogy a többi gyermek sokkal gyorsabban mozgott, mint ő. Nem ütköztek bele semmibe, s amikor a tanító néni a táblára kezdett írni, akkor rajta kívül mindenki kiválóan el tudta olvasni, hogy mi van ott. Otthon addig nem vett észre semmit sem, mert a bátyja is, és a szülei is gyengén látók voltak. Homályosan  látták a tárgyakat, botladozott az egész család. Ez volt számukra a természetes életmód. Képzeljünk el egy vasárnapi ebédet, amikor még az is gondot jelent, hogy a tányéron lévő zavaros, színes foltok közül melyik a hús, vagy melyik a szósz. Valaki mindig felborít valamit, a mozdulatok óvatosak, lassúak és kimértek.

A kislány az osztályban engedélyt kapott, hogy odamenjen a táblához és leolvassa, mi van odaírva. Miközben követte a betűket a többiek kiabáltak: - Állj félre, nem látom miattad. Ezután többet sohasem ment ki a táblához. Megpróbált mindent fejben megjegyezni, s iszonyatos erőfeszítések közepette elvégezte az iskolát. Közben hónapról-hónapra egyre kétségbe ejtőbben érezte, hogy a gyenge a látása. Egyre gyengébb lett, lassan elhomályosult minden, míg csak valami kis derengés volt a szeme előtt. Alig volt tizennyolc éves, és bezárult előtte a világ.

A kislány története éppen olyan, mint a mi életünk, mint amilyen az egész emberiség története. Beleszületünk ebbe a világba, és még mint kicsi gyermekek látunk valamit az Istennek szeretetéből, kegyelméből; ott van a reménység, hogy majd csak megtanulunk a nehézségekkel együtt élni, s biztos, hogy boldogok leszünk. Azután az ember, már ifjon megismeri a sötétséget, s ez az istentelen sötétség vesz körül bennünket. Valamikor még volt remény, az Istennel való kapcsolat tekintetében. A mai világ azonban száműzte a természetet, a bölcsességet, az isteni jelenlétet ebből a világból. Minden elveszettnek látszik. Nincs mit tenni. Nem lehet helyrehozni a dolgokat, a templom kárpitja kettészakadt.

A vak lány munkát kapott, telefonkezelő lett. S élte rendkívül egyhangú, nehéz életét. Reggel felkelt, felöltözött, kiment az utcára és szinte tapogatózva valahogy eljutott a munkahelyére. A telefonközpontban meghallva a jelzést kitapogatta a jelzőt, átváltotta a  kapcsolókat. Este hazatapogatózott. így élte az életét. Csinos fiatal lányként, vakon. Egyszer csak az állam által kiküldött vak gondozó szakember azt ajánlotta neki, hogy igényeljen vakvezető kutyát. Majd egy évbe tellett, míg megkapta az engedélyeket, találtak neki való kutyát, és kiképezték őt is, hogy a kutyával hogyan közlekedjen. S akkor összetalálkozott a kutyával, aki majd egy évtizeden keresztül a nap 24 órájában vele volt. A kutya csodálatos képességekkel rendelkezett, nemcsak vezette a gazdáját, de megóvta minden bajtól, akadálytól. Pontosan tudta, hogy hol kell bevásárolni, hol van a munkahely, melyik buszra kell felszállni. Az utcán gyorsan haladtak, gyorsabban, mint mások. Egy rádióműsor, amely kizárólag vakoknak szólt, felfedezte őket. Fogadást kötött a rendezővel, hogy egy hosszú és nehéz úton a vak lány és a kutya, vagy pedig egy egészséges ember, a rádióadás rendezője ér-e a kitűzött célba előbb. A kutya és a lány győztek. Ugyanis eleve megszokták, hogy sietve mennek, s az útjukból mindenki félreállt...

Nemcsak kísérte, vezette a vak lányt a kutya, hanem igazi társa is lett. Reggel a kutya ébresztette, egész nap óvta, védte minden bajtól, a lány széke alatt feküdt, néha-néha megbökve gazdáját: - Itt vagyok, vigyázok rád. A lány élete végre rendbe jött. Nem látta a világosságot, de volt, aki megmutassa neki. Nem tudta, hogy merre kell menni, de volt, aki pontosan megmutasson mindent. Nem tudta elkerülni az akadályokat, de mégis volt, aki megőrizze őt, mintegy őrzőangyalként.

A lány és az egészséges barátnője együtt közösen béreltek egy kicsi lakást. A barátnő segített neki öltözködni, csinosnak lenni. A vak lány olyan szép volt, és annyira természetesen élt, közlekedett a kutyájával, hogy beleszeretett egy férfi, aki később elvette feleségül. Hát van ennél csodálatosabb történet ? Annak ellenére, hogy valaki nem lát, mégis úgy tudott élni, mint minden más ember.  Megtanulhatjuk ezt a küzdeni akarást, ahogyan ez a lány nem adta fel. Nekünk sem szabad feladni. Bár nem látjuk, hogy hogyan vezet az Út Krisztusig, csak valamilyen ködös, derengő foltok vannak előttünk, vagy sokszor teljes sötétség, mégis meg kell tennünk mindent annak érdekében, hogy az úton, a keskeny úton maradjunk. S remélnünk kell, hogy az Atya küld nekünk őriző angyalokat, akik vezetnek bennünket, s megóvnak minden bajtól. Ezért imádkozzunk.

A történetnek azonban nincsen vége. A férje és a testvére unszolására a fiatalasszony rászánta magát egy szemműtétre. Hátha sikerül ez a műtét, pedig semmi remény nem volt rá. Az orvos sem biztatta. Azután nagy nehezen eljött a nap, befeküdt a kórházba, és megoperálták. A legnehezebb órákat akkor élte át, amikor még rajta volt a kötés. A szívével végiggondolta, milyen csodálatos lesz az élete, ha egyszer végre láthat. De az eszével tudta, hogy a szeme nem fejlődött ki rendesen, ezért nem lehet, hogy élesen lásson, hiába operálták meg. Legfeljebb homályos foltokat fog látni újra... Az utolsó éjszakája gyötrelmes volt. Aztán másnap délelőtt bement a kötözőbe, ahol levették a kötést.

Mintha árammal ütötték volna meg, úgy megrendült. Hatalmas szikrázó, vakító fényességet látott. A teremtés lehetett ilyen, kiáltott fel. Mesés zöld és kék színeket látott, a nővérkék köpenyét, és a dáliát is... Igen, látott; jobban, mint valaha; éppen úgy, mint más, egészséges ember. Nehéz volt megszokni. Meg kellett tanulni látni. Azután a férjét is meglátta életében először, s újra beleszeretett. Hazafelé menet csodálta a zöld füvet, a fákat, a házakat, a hegyeket, a tengert, amit eddig sohasem látott. Tudta róluk, hogy vannak, érezte, érzékelte, de eddig még sohasem látta azokat. Megtanult újra közlekedni kutya nélkül... Nemsokára gyermeke született, írónő lett, s sohasem értette meg, hogy az emberek miért foglalkoznak a gázszámlával, amikor elég a boldogsághoz az, ha az ember LÁT. A régi barátnője is meglátogatta, és ezt mondta neki: - Most más az arcod, most élettel van teli! Legyen a te életed is világossággal, élettel teli, Jézus Krisztus által. Ámen.