…mivel hogy nem vala nékik helyök…

Talán karácsonykor érezzük a legjobban, hogy a Biblia egyes történeteit nem lehet csupán folyamatosan egymás után olvasni, mert az év vasárnapjaihoz vagy egyes ünnepeihez az éppen megfelelő történet kívánkozik. Karácsonykor a karácsonyi történetre vagyunk kíváncsiak., még akkor is, ha minden mondatát kívülről tudjuk, s minden gondolatát ismerjük. A kiemelt szövegrész igehelyként kedvenc fordulata sok karácsonyi prédikációnak. Egyrészt folyamatában rögzíti a történetet: kik, mikor és mi okból keltek útra, de azt is megértjük, milyen nagy tömeg is volt Betlehemben, ahova József és Mária tartottak, s ahol - mai fogalmaink szerint - nem foglaltak előre helyet, így aztán nem volt, ahol megszállhattak volna. Ezért aztán a prédikátorok rendre arra lukadnak ki, legyen legalább a TE SZIVEDBEN hely Jézus Krisztus számára.

Ahol a ti kincsetek, ott van a szívetek – tudjuk a Bibliából, de magunk is tudjuk, hogy a szívünk a legfontosabb része életünknek, ezért jó, ha meghalljuk, hogy Jézus a szívünkbe be kell engedni, jó, ha neki ott helyet tudunk adni. Egyben szembesülünk azzal is - főleg karácsony közeledtekor - , mennyi mindennel van teli a szívünk, ahová már nagyon nehezen fér bele még Jézus maga is. Valakit befogadni, akiről csak néhány történetet hallottunk? Lehet, hogy volt már életünkben néhány pillanat, amikor megragadott bennünket, átölelt, elsodort, erőt adott, de komolyan megfontolva a dolgot, még mi, „komoly hívők” is nehezen hajlunk arra, hogy ténylegesen elhiggyük és át is éljük azt a csodát, hogy karácsonykor nyilvánvalóvá válik Isten jelenléte az egész világban, s a mi életünkben is.

Elképesztően zavaros világban élünk. Hová is tennénk a befogadni gondolt Jézust, amikor semminek nincs igazán helye, tele vagyunk lommal, kacattal, emlékekkel, szorongással, bizonytalansággal? Van-e még hely a szívünkben egyáltalán, sőt: van-e még érző, befogadó szívünk? Minden évben azt gondoljuk, hogy már nem lehet felülmúlni a díszítési és ajándékozási rohamot, a karácsonyi lámpaerdőt, a mindenütt jelenvalónak látszó karácsonyi előkészületet. A metrólépcsőnél a szerencsétlen bérkoldus karácsonyi éneket kántál, az ablakokban pedig újabban alpinista Mikulás leselkedik. Noha már novembertől karácsonyi fényárban úszik a világ, mögötte mégis rémisztő a sötétség. A születendő gyermekre reménykedve várók szívében rejtőző, lassan éledő fényből a műfényvilágban alig valami tükröződik

Józsefnek azért kellett Betlehembe mennie, mert odavalósi volt. Ott született. Ha ott született, akkor miért akart a helyi turisztikai központban megszállni? Miért nem kereste a rokonait? Hiszen Keleten vendégszeretők az emberek, s nemhogy rokonnak, de ismeretlennek is adnak szállást, hát még egy áldott állapotban lévő kismamának. Azt hiszem, Józsefnek és Máriának eszébe sem jutott a fogadóba menni, amely az előírásos, hivatalos helyet, a társadalmat, a közt jelképezte és valósította meg. Ezért olvashatjuk, hogy …mivel hogy nem vala nékik helyök…, azaz nem oda valók voltak, nem közéjük tartoztak. Ott nem kispénzű, megfáradt utazókra vártak, nem is szólva egy szülés bonyodalmairól. Máriára és a gyermekre valójában olyan emberek vártak, akik tényleg képesek voltak befogadni őket, akik szívük tisztaságában megérezték, felismerték, kit is hordoz Mária a szíve alatt, kit véd, kit őriz a szamarat vezető hűséges József. A hatalmas keleti forgatagban, amely nagyon is hasonlít a maihoz, csöndben lépdelt József és Mária, rejtve hordozva a fény megjelenítőjét, a születendő Jézust.

Jól gondolja, aki úgy gondolja, hogy Jézusnak úgy kellett valahogy észrevétlenül beleérkezni ebbe a világba, nehogy észrevegye a hatalom, a hivatalosok, a politikai és gazdasági élet, a hatalmasok, a tömeg. Ahogy ma is alig látunk a színes lámpák, a nagy ünneplés mögé, pedig ott születik meg majdnem észrevétlenül újra és újra a valódi világosság. Mi hisszük, hogy most is, amikor a világ reménysége a sok látványosság ellenére egyre fogyatkozik és egyre inkább emberivé és evilágivá válik, most mindezek ellenére azért újra megérkezik az igazi fény is. Hiszen megláttam a kisgyerekek szemében , akik kitáncolták Jézus útját a nagy iskolai ünnepélyen úgy, hogy valószínűleg csak ők értették meg, miről van szó, az őket tapsoló tömeg nem sokat látott meg belőle. S látható a csarodai református templom ablakából beömlő fényben is. A vakító fény megvilágítja az ablak körül a falat, amelynek üresnek kéne lennie, de nem az, hanem tulipánok ragyognak felénk. S a tulipánok éppen azt a formát, azt az üzenetet hordozzák, amit még a legelső festett mennyezeti képek is, amelyeken Jézus még mint első zsenge, első, de megmaradó hajtásként volt jelen. Íme, a beáradó fényben tündöklő, élettel teli tulipánokat láthatunk. A templom, a nemzet szíve telistele van Krisztussal, a templom, s így a mi szívünk is megtelik Jézus fényt árasztó jelenlétével.

Keressük hát a valódi fényt, amely nem csak önmagát mutatja, hanem belevilágít az életünkbe és a teljességről szól mindannyiunknak. Ismerjük fel a felénk áradó fényt, amely tartalmazza a mindenséget, a tisztaságot, amely tényleg Isten szeretetéből fakad. Köszöntsük a fényt, amely életet adott a világnak és nekünk, rávilágít a tömegre és minden egyedüllétre. Adjunk hálát a fényért azoknak a szemében, akikkel találkozunk az ünnepek során és szorítsuk meg egymás kezét, öleljük meg egymást, hogy legyen erőnk hordozni Isten kegyelmét ebben a világban. Még úgy is, hogy bele kell lopni sokszor az életünkbe, a közösségekbe. Készítsünk helyet a fénynek a szívünkben karácsonykor, mert a fény reménységet ad számunkra, hogy lehet Isten jelenlétében tisztán és boldogan élnünk.

Boldog karácsonyt mindannyiunknak!

És lõn azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeirattassék

Ez az összeírás elõször akkor történt, mikor Siriában Czirénius volt a helytartó. Mennek vala azért mindenek, hogy beirattassanak, ki-ki a maga városába.

Felméne pedig József is Galileából, Názáret városából Júdeába,a Dávid városába, mely Bethlehemnek neveztetik, mivelhogy a Dávid házából és háznépe közül való volt; Hogy beirattassék Máriával, a ki nékijegyeztetett feleségül és várandós vala.

És lõn, hogy mikor ott valának, betelének az õ szülésének napjai.És szülé az õ elsõszülött fiát; és bepólyálá õt, és helyhezteté õt a jászolba, mivel hogy nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál.

Valának pedig pásztorok azon a vidéken, a kik künn a mezõn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az õ nyájok mellett. És ímé az Úrnak angyala hozzájok jöve, és az Úrnak dicsõsége körülvevé õket: és nagy félelemmel megfélemlének.

És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen:

Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban.

És hirtelenséggel jelenék az angyallal mennyei seregek sokasága, a kik az Istent dícsérik és ezt mondják vala: Dicsõség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!

És lõn, hogy mikor elmentek az angyalok õ tõlök a mennybe, mondának a pásztoremberek egymásnak: Menjünk el mind Bethlehemig, és lássuk meg e dolgot, a melyet az Úr megjelentett nékünk.

Elmenének azért sietséggel, és megtalálák Máriát és Józsefet, és a kis gyermeket, ki a jászolban fekszik vala.

És ezt látván, elhirdeték, a mi nékik a gyermek felõl mondatott vala.

És mindenek, a kik hallák, elcsodálkozának azokon, a miket a pásztorok nékik mondottak.

Mária pedig mind ez ígéket megtartja, és szívében forgatja vala.

A pásztorok pedig visszatérének dicsõítvén és dícsérvén az Istent mind azok felõl, a miket hallottak és láttak,a mint nékik megmondatott.