Walter doktor az Északi-tenger mellett lakott egy halászfaluban. Első felesége meghalt, és most karácsony előtt új mamát hozott hat gyermekének.

December 23-án az új mama együtt készült a gyermekekkel karácsony ünnepére. Csak a gyenge felfogású Fred nem volt még készen a leckéjével. A kicsik hívták:
Gyere Fred, énekelj velünk, majd reggel megtanulod, akkor frissebb leszel!
Friss, gyors? - nevetett ikertestvére gúnyosan. Ezt róla nehéz elképzelni.
Igazán? - kérdezte a mama.
Csak az első verset nem tudom... a világosságról. - mondta Fred bűnbánóan.
Igen, a világosság, - kötekedett tovább Friedel, - a te fejedben kellene ahhoz világosnak lenni.
Fred kiment. A mama csak annyit szólt Friedelnek: A fény, amelyről karácsonykor énekelünk, nem annyira a fejből, inkább a szívből árad.
Másnap, amikor reggelihez ültek, a papát még aludni hagyták, mert nehéz napja volt. Súlyos betegekhez hívták, későn került ágyba. De egyszer ő is csak megjelent az asztalnál.
Még aludhattál volna... - mondta a felesége.
- Az igaz, ha valaki harmincszor el nem ismételte volna ugyanazt a verset.
Fred volt - vágta rá azonnal Friedel.
Tudhattam volna -mondta az apa. Én nem tudom a verset a fejemből kiűzni, de gondolom, neki még mindig bele sem ment a fejébe. "A Gyermek, akinek angyalok szolgálnak, világosságot hoz az én sötétségembe.-
Fred lehajtott fejjel hallgatta.
Remélték, hogy estére senki sem hívja apát, de már ebéd után csengettek. A világítótorony őre jött. Fia megcsúszott a lépcsőn és eltört a lába.
Az orvos felesége aggódott. Az őrház messze van, és az út nagyon síkos.
Ne tessék félni, visszahozom a doktor urat - bíztatta Karsten partőr, aki a sebesült apjával jött.
Alig mentek el, a köd leereszkedett. Egyre sötétebb lett. Még a parti őrházat sem lehet látni - állapította meg az aggódó feleség.
Az uzsonnát csendben fogyasztották el. Mindenkinek az járt az eszében, hogy vajon visszaér-e apa szentestére? Csak a kicsik voltak vidámak, és az ajándékok felől érdeklődtek. Anyának fájt a gondtalan csevegés. Félrevonult, hogy a munkába temetkezzék. De az sem ment. A padlásszobába sietett, ott egy székbe süppedt, nézte a sötét semmiséget az ablakon keresztül.
Egyszer csak szipogásra lett figyelmet. Hátrafordult, és akkor vette észre, hogy a sarokban guggol valaki. Fred volt az. Odament hozzá, és a gyermek ekkor felsírt: A papa! A papa!
Anya megállapította, hogy az összes gyermek között Frednek van a legmelegebb szíve. Magához ölelte a rettegő gyermeket, aki bátortalanul hüppögte: "A Gyermek, akinek angyalok szolgálnak, világosságot hoz a sötétségbe...- Szívéből jött a szó, és ez erős vigasztalást jelentett az anyának. Igen, Jézus segíthet.
Mondd még egyszer! - kérte a gyermeket. Fred még bátrabban elismételte, és a szavak úgy megerősítették a kétségektől gyötört asszonyt.
Ugyanebben az órában a doktor szívének is ezek a szavak jelentették az egyetlen vigasztalást.
Fél ötkor teljes sötétségben indultak hazafelé. A partőr le akarta beszélni az orvost, ő azonban otthon akart lenni szentestére. A tengerparton vezető utat nem lehetett látni. Csak a százméterenként hóba szúrt karók jelezték az út szélét. De addig el is kellett jutni! Derekukra erős kötelet kötöttek. Elöl ment a partőr, lámpással a kezében. A doktorhoz semmi nem jutott a fényből, teljesen elnyelte a köd, csak a kötél után lépkedett.
Két karót megleltek, de úgy látszik, eltévesztették az irányt, mert már fél órája caplattak, de a következőt mégsem találták. Szinte egyszerre álltak meg. A partőr hátraszólt:
- Forduljunk vissza! Veszélyes továbbmenni!
De a doktor azt felelte:
- Előre!
Pár lépést tettek, és akkor reccsenést hallottak. Jégtáblán vagyunk! ...Vissza, de hova, merre?
A következő pillanatban újabb reccsenés, és a doktor érezte, hogy a kötél hirtelen erősen megrántja őt. Borzadály futott át a tagjain.
Karsten! - kiabálta a társa után. Semmi felelet nem jött a következő kiabálás után sem.
Óvatosan megindult a kötél irányában. Sötét lyuk tátongott előtte. Minden erejét összeszedve belenyúlt, és sikerült társát kabátjánál fogva megragadni és kihúzni. Teljesen meg volt dermedve. Az orvos vonszolta egy darabon, hóval dörzsölte, belekiabált a fülébe, de a szerencsétlen ott feküdt mozdulatlanul.
Vége az életének!
Az irányt eltévesztették, és egyedül nem mehet tovább. Az orvos testileg-lelkileg kimerülve maga is elnyúlt a hóban, és családjára gondolt.
Akkor eszébe jutott a vers, amit fia reggel tanult. "A Gyermek, akinek angyalok szolgálnak, világosságot hoz az én sötétségembe...-
Mint valami égi muzsika, úgy hangzotta a fülében ezek a szavak. Pedig reggel még hogy haragudott érte...
Összekulcsolta a kezét és térden állva, hangosan elmondta az egész verset.
Ekkor az ég alján egy piros csík jelent meg. Míg ezt figyelte, hirtelen vakító fény kápráztatta el a szemét, áttörve a sötétséget.
Látni lehetett a partot, az őrházat, - ó, milyen messzire távolodtak tőle!
Északi fény! - kiáltotta. Miközben könnyek peregtek le az arcán, ismét elmondta a reggel tanult verset, amely édes melegséggel járta átfáradt, fagyott tagjait.
Újra nekiállt, hogy félholt társát életre csalogassa. Úgy látszik, az erős fény a partőrre is hatással volt, mert dörzsölni kezdte a szemét.
Karsten, fel! - kiáltotta a doktor. Északi fény! - Istentől küldött világosság!
Öt perc múlva az őrház körül emberek mozogtak, segítség indult feléjük.
Két óra múlva meggyújthatták a doktorék házában a karácsonyi gyertyákat. Fényük mellett hálatelt szívvel köszönték meg az Istentől rájuk áradt, megmentő világosságot, és szívből énekelték: "A Gyermek, akinek angyalok szolgálnak, világosságot hoz az én sötétségembe...-

/Dora Langewisch/