Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Sokan mindmáig úgy gondolkodnak – keresztyénként – az emberről, hogy annak egyik legfőbb erénye, hogy képes a vágyait féken tartani. A keresztyénséget pedig egy olyan vallásnak, amely ebben a küzdelemben segít, sőt, beszerelhető féket is ad.  

Heinrich Böll „Levél egy ifjú katolikushoz” című rövidebb írásában elmeséli, milyen volt az a lelkigyakorlat, mely őt és a többi besorozott katonát igyekezett a hadseregben való életre, annak kísértéseire felkészíteni. Olyan erkölcsi veszélyektől óvták, mint a századivászatok és a bordélylátogatások. A lerészegedést elkerülendő azt a tanácsot adta a lelki atya, hogy egyék jól tele magukat zsíros ételekkel, hogy így kerüljék el a lerészegedést. „A tanácsok – meséli Böll – ellátás-technikailag is égbekiáltóan együgyűek voltak: honnan szerezhetett volna a szegény újonc mondjuk 1940-ben vagy 41-ben húst? Ezután – meséli tovább – sajnálom, de igazán a ringyóké volt a főszerep, újabb intés következett: óvakodjunk ezektől a veszélyes lényektől." Aztán a lelkigyakorlatot vezető atya elmondta nekik, hogy ő egykor, az első világháború alatt „milyen taktikával menekült meg az efféle személyek csábításaitól". A végén még néhány szó a barátságról és az engedelmességről, majd elbocsátották őket. Böll hozzáteszi: „Egyetlen szó sem esett Hitlerről, egy szó sem az antiszemitizmusról. Megkaptuk szellemi fegyverzetünket, és hazaosontunk a sivár külvároson keresztül."
Mintha kereszténynek lenni azt jelentené, hogy az ember nem vesz részt a századivászatokon, vagy ha igen, előtte jó zsíros ételeket eszik, és kerüli a prostituáltakat, de lelkiismeret-furdalás nélkül használja fegyverét a nácik háborújában.

Böll a maga korában érzékelte azt, hogy a testi vágyak kontrollja olyan domináns a keresztyén etikában, hogy háttérbe szorítja a szociáletikai problémákat, olyannyira, hogy nem is jut már nekik hely. Ám ha jobban megnézzük, tényleg genuin módon keresztyén felvetés a testi vágyak alantasságának hirdetése és azok ész általi megfékezése? 

Már az is kérdés, hogy egyáltalán lehet-e keresztyén etikáról beszélni, hiszen ahogy Vályi Nagy Ervin mondta: „…az evangéliumból nem kapunk részletes útmutatásokat és útbaigazításokat, és mivel etikai ismereteink töredékesek, azért soha nem szabad azokat azonosítanunk Isten akaratának teljesítésével… Nem arra hívattunk el, hogy elvileg és állhatatosan kitartsunk a régi mellett. Hűséggel és állhatatossággal Jézusnak tartozunk… Nem konzerválásra hívattunk el, hanem az innovációra. Nem a normák heroikus megvalósítása van ránk bízva, elveszett posztokon, hanem inkább felelősségteljes normatörés, aminek paradigmája Jézus és tanítványainak szombatnapi kalásztépése. Felelős kísérletezés a dolgunk, mely nem erkölcstelen könnyelműsködés, hanem olyan innováció, melyet nem biztosítanak a verbálisan még érvényes konvenciók.”

Van egy újszövetségi kifejezés: Epithümia – vágyakozást jelent. Pál apostol használja, aki egy olyan korabeli moralista filozófiai iskola befolyása alatt állt, mely szerint a vágyakozás a léleknek még az állatinál is alantasabb szintje. Olyasmi, ami a növényekhez tesz minket hasonlóvá. Az ember pedig attól ember, hogy úgymond felül tud emelkedni a vágyain, érzelmein, indulatain, képes ezeket az alantasabb lelki késztetéseket megzabolázni, és a kötelességének élni, például kötelességtudatból családot alapítani, abban a meggyőződésben, hogy ő az államnak ezzel a kötelességteljesítéssel tartozik. Epithümia nélkül, vagyis vágyak, szenvedélyek nélkül. 

A héber vagy bibliai hagyomány, szemben a görög bölcselők felfogásával, a szívben látta az ember középponti szervét. Ezért találunk számtalan olyan kifejezést a Bibliában, amelyekben a szívről van szó, mellyel gondolkodik az ember. Ennek a szemléletnek megvan az az előnye, hogy nem tekinti az emberi érzelmeket elnyomásra ítélt, alantas funkcióknak. Egyúttal azt is megállapíthatjuk, hogy sokkal közelebb áll a mi mai emberfelfogásunkhoz.

Vajon Pál apostol szemlélete, amely nyilvánvalóan hatása alatt állt a korabeli bölcseleti iskoláknak, mennyiben követendő? Vajon attól vagyunk keresztyének, ha magunkat érzelmeink elfojtására kényszerítjük, és életünk értelmét legfőképpen kötelességeink teljesítésében látjuk?

De akkor mit kezdünk Jézusnak a megtalált kincsről és az igazgyöngyről szóló példázatával, amelyben egy elementáris, mindent elhomályosító, katartikus örömöt állít példaként elénk? Ha Jézus az élet értelmét a kötelességteljesítésben, az érzelmek, vágyak, szenvedélyek megzabolázásában látta volna, akkor például a tékozló fiú példázatát úgy mondta volna el, hogy: a fiút az apa ugyan nem teljes elutasítással fogadta, de néhány évig még béresként alkalmazta a családi gazdaságban, és csak miután már bebizonyította, hogy immár maradéktalanul képes kötelességei teljesítésére, akkor rehabilitálja.

Az az erkölcstan, amely a legfőképpen a kötelességből indul ki, amely platonista módon az emberi lélek alantas funkciójának tekinti az érzelmeket, amelyeket pedig úgy mutat be, mint veszélyforrásokat, lemond az emberi erőforrások legjelentősebb részéről. Olyan ez, mintha egy hatökrös szekér elől kifognánk négy ökröt, és kettővel húzatnánk tovább a szekeret, vagy mintha az autópályán valaki kettes sebességgel akarna haladni. Vagy tápláljunk be egy zeneművet egy számítógépbe, a gép is le tud játszani egy kottát, de a zene attól szép, attól felemelő és nagyszerű, hogy érzelmek, szenvedélyek itatják át.

Ha valaki szeretettel és szenvedéllyel csinál valamit, az messze többet ér, mintha ugyanazt összeszorított foggal, kötelességből végzi. A szenvedéllyel, szeretettel végzett munka kisugároz magából, az ilyen tevékenység mások életét is beragyogja, bevilágítja, az ilyen emberek közelében érezzük azt, mintha kizöldülne a táj, hogy mint a forrás, feltör a derű, a humor: mintha kisütne a nap. 

Tehát a cél nem valamiféle önmegtartóztatás abban az értelemben, hogy összeszorított foggal  erőltetünk magunkra valamit, amit egy porcikánk sem kíván, hanem annak épp az ellenkezője. Az aszkézis szó szerint gyakorlatot, gyakorlást jelent. Ahogy egy zenész begyakorol egy dallamot, ez szenvedély nélkül nem megy. Azok, akik valamiben professzionális szintre jutottak, életük során legalább 10000 órát foglalkoztak azzal a dologgal. 10000 óra nem megy kötelességteljesítésből!

Amitől fejlődünk, amitől perspektívák nyílnak előttünk – az az aszkézis, és minden, ami gyakorlást kíván, de új perspektívát nyit, az maga az aszkézis. Rudolf Bohren írja, hogy ha a játék vagy a sport fogalmából indulunk ki, akkor jelezzük az aszkézis önkéntes és szabad jellegét, és ez homlokegyenest szemben áll azzal a társadalom által megkívánt aszkézissel, amely a mindennapok kényszerű követelményeiben nyilvánul meg… Az aszkézis kitart a szabadság mellett, szabadságban halad előre…
Az aszkézis annyit jelent, mint hozzászoktatni magunkat a Sion hegyének magasához, ahogy annak idején a sportolóknak kellett a mexikói olimpián hozzászoktatniuk magukat a város magaslati levegőjéhez… Ahogy a művészetben az ember valamilyen anyagot formáz, úgy az aszkézisben az ember önmaga művészévé lesz. Ő maga az alapanyag, melyet alakít. Az aszkézis segítségével az ember magasabb fokra küzdi fel magát, új szerepet talál magának, és ennek során talál rá igazi önmagára. Önmagunk megtalálása olyan élmény, amit leginkább egy kép kitisztulásához tudnék hasonlítani. A felkavart víz leülepszik, és láthatóvá lesz a meder alja, a víz kitisztul.

A tisztaság tehát fontos fogalom ebben a folyamatban. De mi is az valójában? André Comte-Sponville-nak van egy írása a tisztaságról, és egészen új nézőpontból közelíti meg a témát: „…Minden, ami él, piszkít, és minden, ami tisztít, öl. A tisztaság lehetetlen, legfeljebb különböző típusú tisztátalanságok között választhatunk. Maga az élet sem más, mint egy koszfolt az űr végtelenében. Tisztaság tehát a természetben nincs: ott, ahol élet van – nem létezik. Tisztaság egyedül csak az emberi szívben lehet. De az ember által megvalósítható tisztaság nem angyalság.

Magától semmi sem tiszta vagy tisztátalan. A nyál ugyanaz a köpésben és a csókban. A vágy ugyanaz az erőszakban vagy a szerelemben. Nem a nemiség tisztátalan, hanem az erőszak, a kényszer, mindaz, ami megaláz, vagy lealjasít, ami profanizál, lealacsonyít, amiből hiányzik a tisztelet, a gyöngédség, figyelem. A tisztaság viszont éppen fordítva: nem a vágy valamiféle semmibevételében vagy hiányában van, hanem a bűntelen és erőszak nélküli vágyban, az elfogadott vágyban, a megosztott vágyban, abban a vágyban, mely fölemel és ünnepet ül. Persze a vágy a törvényszegésben, az erőszakban is fellángol, olykor még jobban, de a tisztaság ennek a lángolásnak az ellentéte.

Tisztátalan minden, amit rossz szívvel tesznek… Tiszta viszont az a szeretet, amely elfogadja a távolságot, amely a szeretett lénytől elválasztja, amely nem akar birtokolni.”  Tehát igazán, tisztán szeretni azt jelenti: elfogadni, adni és elveszteni, örülni annak, hogy nem birtokolhatunk, örülni annak, ami hiányzik, annak, ami végtelenül szegénnyé tesz, és ez az egyedüli kincs, a jézusi példázatban földbe rejtett és megtalált kincs, és a kereskedő egyetlen nagy értékű gyöngye, amiért vállalja a teljes szegénységet. Olyan ez, mint a szülő abszolút szegénysége: a gyermeke a mindene, mégsem birtokolhatja, hiszen ő csak „vendég a háznál”.

Ilyen a hívő szegénysége, aki mindenét abba helyezi, amit nem birtokolhat, amit nem fogyaszthat el, nem szelídíthet és nem kisebbíthet magához. A hívőé, aki pusztasággá teszi magát egy távollévő Isten kedvéért, akinek így nincs semmije, de akié mégis minden.

Ha ez az Isten iránti vágy tölti be a szívünket, akkor tiszták leszünk. Tiszták, akik egyúttal tudják, hogy semmi sem tisztátalan önmagában, ahogy Pál a Római levélben mondja. /Róm 14,14/ És hogy a tiszta szívűnek minden tiszta.”
/Titusz 1,15/