belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Vezércikk

Thoma László

Apa, megengeded, hogy szájon vágjam?

Gyereknevelési minidráma 4 felvonásban

Még csak 7 és fél éve vagyok szülő, és csak két gyermekem van, úgyhogy lehet, jobb lenne befognom a számat a témában… de van saját élményem, amit nem tudok magamban tartani. Szerintem tanulságos…

1.

4 éves kisfiam jön haza az oviból. Durcás. Inkább szomorú. Néz rám a nagy barna szemeivel. Micsoda mélység van ezekben a szemekben! Most úgy érzem, titkot hordoz. Kell pár nap, mire kiderül, hogy van egy kisfiú, aki harapdál az oviban. 
De nem csak úgy viccből, hanem tényleg. 
Apa, akkorákat harap, mindenki fut előle…- mondja az én drága gyermekem, aki jó lélek, a légynek sem ártana, cseppet sem oly harcias, mint amazon nővére. 
– Hát, kisfiam, szólj az óvónéninek – mondom, hiszen ez a civilizált megoldás, vagy mi… Megígéri. Mi is szólunk, mint szülők, beszélünk róla vele, jó pedagógus, igyekszik figyelni, de hát nem tud mindenütt ott lenni. Reméljük, hogy minden jobbra fordul.

2.

Pár nap múlva újra harapás történik, ezúttal az udvaron. Na, most mit mondjak?
Újra elmondjuk a gyereknek a teendőket, bár ő állítja, hogy szólt. Feszültséget érzek. A gyerek is szorong. Nem kellene jobban megvédenie magát? Ki tanítja meg majd őt erre? És mikor? Pont 4 éves, a fiúknál a 4-5 éves kor kulcsfontosságú az apával való kapcsolatban. Huh, egyre feszültebb vagyok, utánaolvasok, és tényleg. Most kellene nagyon odafigyelni rá. Milyen jó lenne, ha emlékezne rá, hogy apa megtanított megvédeni magamat… de persze tudják róla azt is, hogy ő a lelkész gyereke, és hát neki kell a legjobbnak lennie (hogy ezt a baromságot honnan szedik az emberek…?). A fürdésnél megnézem a harapás helyét. Tényleg csúnya. Elképzelem azt az elvetemült gyereket. Aztán eszembe jut az is, hogy biztos az enyém idegesítette fel. Lehet, hogy cukkolja is. Na, így lesz az áldozatból felbujtó. Biztos megérdemelte azt a harapást… nem, nem, elhessegetem a gondolatot. És remélem újra, hogy minden jóra fordul.

3.

Mikor másnap megyek az oviba, találkozom az ominózus gyermekkel és édesanyjával. Jól szituáltak, kedvesek, a kisgyerek is mosolyog, köszön. Semmi harapós formája nincs. Biztos rendeződik minden. Aztán délután az óvónő már az ajtóban fogad. Gyermekem olyan harapást kapott az ebédnél a fülébe, hogy azt hitték, a tettes szájában marad a kis fülcimpa. De szerencsére már jól van, bár nagyon megijedt. Látom az én drágámon a félelmet, az aggodalmat, hogy holnap is oviba kell jönni. És ekkor valami mélyen megmozdul. Valami ösztönös szinten átfordul. Hazamegyünk. Leültetem a fiamat, és a szemébe nézve ezt mondom: 
– Kisfiam, ha legközelebb harapni akar az a fiú, ezt a jobb kis kezedet felemeled, és akkorát vágsz a szájára, amekkorát csak bírsz! Akkorát, hogy elmenjen a kedve a harapdálástól! – Tudom, hogy minden iskolai (óvodai) agressziónak ez a mechanizmusa, hogy nem szabad a láncot folytatni, de akkor, amikor az enyémről van szó, amikor rólam van szó, a tudomány hangja elgyengül. Nagyot néz a gyermek, és megkérdezi:
– Apa, te most komolyan megengeded, hogy szájba vágjam? 
– Meg bizony! – jön a válasz. Az anyjához rohan a konyhába: 
–- Te is megengeded?  - Ha apa megengedte, én is – jön a válasz. És a gyerek felszabadul. Egész délután énekelget, vidáman játszik.  Másnap reggel teljesen egyszerre érnek az oviba. Miközben átöltözünk, kisfiam ránéz Harapósra és ezt mondja:  – Apukám megengedte, hogy szájba vágjalak, ha harapni akarsz.  Persze ott van az anyja is. Zavartan mosolygok, ő meg nem kérdez semmit. Már nagyon várom a délutánt. A fiam elmeséli, hogy megpróbálta megharapni a fiú, de ő bizony úgy szájba verte, hogy csak na, és utána békén hagyta. Büszke vagyok a gyerekre. Akkor is, ha ez bárkiből is nemtetszést vált ki. 

4.

Napok telnek el és hetek. Nincs harapdálás. Nincs szájba verés sem. Állítólag néha együtt játszanak. Kétkedve fogadom az ilyen híreket. Egyszer csak születésnapi meghívót kapunk. Igen, ahhoz a kisfiúhoz, akivel nemrég még dúlt a háború. Elmegyünk. Jól érezzük magunkat. Sokat nevetünk. Ma már jó barátok. 
Na és a tanulság? Nem tudom. Receptem sincs. Mindig jónak neveltek. Sokszor ráfáztam erre. De nem hiszek az erőszak erejében sem. Inkább a szeretetében.
Kár, hogy sokszor elfelejtjük magunkat szeretni annyira, hogy kiálljunk magunkért,
és megvédjük magunkat. Ha ez nem megy, hogyan tudnánk akkor gyermekeinek átadni egészséges mintákat?

Hozzászólások

1. Kálló Karola - 2011-11-10 16:55:52

Nagyon köszi ezt a pár gondolatot! Olyan jó, hogy megvédhetjük magunkat... Bár én is most tanulom...


2. Bálint Zsófia - 2011-11-14 17:37:32

:( ennyi? :(

de hát mivel több és más ez, mint amit a világ kínál? ennyire szegények vagyunk mi, Isten gyermekei, hogy csak azt tudjuk adni amit kapunk? :((


3. Pete Violetta - 2011-11-15 12:10:30

Én értem a bánatot Zsófi!

Azonban szerintem a másik arcunk odatartása, meg a kereszthordozás egy olyan lelki érettséget feltételez, ami még nincs meg egy kisgyereknél. És sokat beszélünk arról mennyi a gond a hívő emberek gyermekeivel ( lelkészekével is) hogy vagy egészen személyiségzavarosak és sérültek, vagy túlzottan lázadók és elhagyják a szülők hitét. Én azt gondolom, hogy éppen ezért, mert túl korán várunk el tőlük dolgokat. Frusztrálódnak sok, akkor még számukra irracionális elvárás miatt. Ha bármilyen személyiség fejlődési modellt nézünk, lásd Erickson, vagy bárki, látjuk hogy a kisgyereknek mennyire szüksége van biztonságra, és milyen erős és szubjektív ebben a korban az igazságérzete. Ha a szülő arra neveli, hogy a terrort el kell tűrni (se biztonság, se igazság), az még ebben a korban borzasztó következményekkel járhat. Kamasznál már azt hiszem sokkal inkább elvárható.

Laci is szülői dilemmaként osztotta meg az esetet, nem egyedüli lehetőségként, de mint náluk bevált dolgot. Ha a szájon vagdosás tovább élt volna, azt mondom, elhibázott megoldás. De a két gyerek barátsága tanuskodik arról, hogy talán annak a másiknak éppen erre volt szüksége.


4. Bálint Zsófia - 2011-11-15 14:23:37

Ha a cikk íróját felháborítja az agresszió, akkor nem csupán a fia elleni agresszió kellene felháborítsa, hanem Istennek bármely drága teremtése elleni agresszió. Az erőszakat erőszakkal nem lehet legyőzni, csak visszafojtani ideig-óráig. S nem mese-mese-meskete az, hogy a szeretet képes erre.

A gyerekek barátsága nem biztos, hogy az erőszakot igazolja. Mert az erőszakot nem igazolja semmi. Ilyenek a gyerekek: összevesznek-kibékülnek. Történetek szólnak arról, hogy családok egymásnak mentek veszekedő gyermekeik miatt. S míg a felnőttek ölre mentek, a gyermekek már rég játszottak egymással.

Lehet dicsérni az agressziót, de nem egy keresztyén portálon, és nem vezércikkben...


5. Pete Violetta - 2011-11-16 09:32:03

Kedves Zsófia!

Igaza van, a szeretet nem mese, hanem nagy erő. De ha szülőként szemlélejük a dolgot ugyanazzal a szeretettel időnként büntetünk is, hogy emberré legyen a gyermekünk. Ha csak mosolyt és ölelést kap szükséges útmutatás nélkül, a majomszeretetünk csakhamar tévútra viszi.

Tudja, az Ószövetségünk tele van erőszakkal. Mi több, Jézust magát is látjuk ostorral csapkodni. Nem vagyok erőszak párti. Abszolut nem. De egyoldalúnak és leegyszerűsítettnek érzem azt amikor azt mondjuk hogy az agresszió, a felemelt hang, egyáltalán az indulat mint olyan istenellenes. Nem így van: izrael népét hagyta többször is megharcolni például ( természetesen a saját gondoskodása alatt). Ezek véres ütközetek, halállal meg minden olyannal, amit inkább pogány gladiátoros filmekbe száműznénk... A humanizmus és a konzervativizmus az, ami egy az egyben elítéli az agressziót, de az egyik sem feleltethető meg teljes egészében a hitünkkel. Hogy úgymondjam, megkönnyíti és leegszerűsíti a  hit lényegét: az egy-egy problémánkkal való esetenkénti megharcolást. ( Egyúttal az Istennel töltendő időt és energiát...)

Pál apostolnál értettem, meg én ennek a lényegét nem is olyan régen: amikor a sportról példálózik boxon és futáson keresztül. Minden egyes döntésünk nem jó és rossz között történik, hanem az üdvösséghez közelebb vivő és eltávolító között. A kettő nem biztos, hogy minden esetben ugyanat. Ráhábnak el kell árulnia a népét ahhoz, hogy ma a hithősök között említsük. Ábrahámnak késznek kell lenni a gyilkosságra...Sok látszólag csúnya dolog történt, ami mégis Isten tervét erősítette. Persze, azt nem tudom, hogy a fiúk ütésvéltása közelebb visz-e a mennyhez, ez talán túl erős párhuzam volna.

Ez az apuka megosztotta a dilemmáját. Persze sok az erőszakos család, akik a másik végletet képviselik, de pont ránk keresztényekre az jellemző hogy inkább megalkuszunk és még a saját jogainkkal sem élünk, mintha azok is rosszak erőszakosak volnának. A Facebook posztok között sok olyan jött erre a cikkre, ami megkönnyebbülésről számol be. Mert sokan közülünk úgy élték végig az életüket, hogy tehetetlenek voltak a terrorral szemben. Azért tehetetlenek, mert a szüleik arra tanították őket. Nem feltétlenül tudom elhinni, hogy Isten akarata ez.

A keresztény portál vezércikkének tartalmáért pedig vállalom a felelősséget, és biztosíthatom, nem egyedül és önkényesen hozom meg a tartalmat illető döntést.


6. Thoma László - 2011-11-16 12:01:56

A cikk írója csak csendben szeretné megjegyezni, hogy nem áll szándékában az egresszió dicsérete. :-) Ez olvasói szubjektív értelmezés.  Természetesen mindenki szabad bármilyen értelmezésre. Ugyancsak nem csak a gyermekével szembeni agresszió kérdése iránt fogékony (bár "mea culpa" fogékonyabb a gyermekei felé irányuló fajtának bizonyos normális szülői attitűdökből).

Csak egy dolog a szerzői szándék megértéséről: egy gyermeknek meg kell tanulnia megvédenie magát. Akár agresszív módon is. Aki nem képes megvédeni magát, az felnőttként folyamatosan áldozat lesz, ami nem a krisztusi üzenet. A "jobb és belfelől..." üzenete olyan felnőttek esetében igaz és hiteles, akik képesek lennének megvédeni magukat, képesek lennének kiállni magukért, de hitből, Isten iránti engedelmességből döntenek másként. Nem azért, mert képtelenek megvédeni magukat, és ezt becsomagolják egy kegyes ideológiába.

Látszik, hogy a téma mennyire mindennapi és húsbavágó. És persze szülőként továbbra is roppant büszke vagyok a gyermekemre, hogy tanulgatja megvédeni magát, és tanul eközben szeretni és elfogadni is. És természetesen lehet máshogyan is gyermeket nevelni, kinek-kinek szent meggyőződése és hite szerint. Mert az a jó, hogy mindnyájan szabadok lehetünk elfogadni egymást és tiszteletben tartani a másik más véleményét!


7. Rencsevics Mária - 2011-11-18 09:45:18

Véletlenül kerültem ide, de megragadott a vezércikk: mi vagyunk a harapósak. No nem konkrétan, csak átvitt értelemben. Kisfiam 7 éves, és hasonló szituációkban többbnyire ő az agresszív. Én soha nem bátorítottam arra, hogy agresszív legyen, mindig a békés megoldásra tanítottam, ha valakit bántott, bocsánatot kellett kérnie, ajándékot adni,stb. A családban szeretet veszi körül, idegenekkel is nagyon közvetlen, barátkozó és érdeklődő. Agressziójával kapcsolatban nem tudom, hogy mitévő legyek: voltam vele pszichológusnál, kineziológusnál, de a probléma csak gyerekek társaságában jön elő. Nemrégiben az oviban egyik anyuka is panaszkodott, hogy kisfiam bántja az övét, ovónéni is jelezte. DE MIT TEGYEK? Erre senki nem ad választ. A cikk szerzője írja, hogy az anyuka zavartan mosolyog, de nem kérdez. Mit tegyen?  Lehet, hogy az én kisfiamnak is az lenne a jó, ha valaki jól megverné? Megoldás ez? Nem hinném. De örülnék, ha valaki végre nemcsak elítélné, hanem megoldást is kínálna. Esetleg valami mást, mint a cikkben... 


8. Pete Violetta - 2011-11-18 11:35:26

Kedves Mária! Először is örülünk hogy idesodródott. És nagyon érdekessé, szívessé tette, hogy behozta a másik oldalat, úgy értem, eddig mindenki csak a bántalmazott szerepébe élte bele magát, így tágul a kép. Zsebből megoldást nem tudok mondani, de arra gondoltam, hogy ha emailben megosztja velem a konkrétumokat (például hogy milyen környéken laknak), szétnézek az ismerősök között, mentálhigiénések és lelkigondozók hátha tudnak segítséget nyújtani. Kérdés, hogy milyen félelem, milyen frusztráció áll a tetlegesség hátterében. kozossegmagazin@gmail.com

Egyébként pedig szeretettel ajánlom Ranschburg Jenő két könyvét: Szeretet, erkölcs autonómia és Félelem harag agresszió címeken. Olvasmányos, és sokat segít megérteni a másik emberből.


9. Gyurkovics Árpád - 2011-11-21 20:41:48

‎"Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól. A gyermek szívéhez hozzátartozik az ostobaság, de a fenyítő bot kiűzi belőle." Péld 22,6;15


10. Sápi Zoltán - 2011-11-28 08:52:52

"Csak" négy lányom van (fiam nincs) de az egyik kis korában harapós volt (cakúgy mint az itteni cikkben). Soha nem gondoltam, hogy azon kívül, hogy próbáltuk elmagyarázni, hogy ez nagyon helytelen még "fizikai" eszközöket is igénybe kellene venni, ami már csak azért is értelmetlen, mert egy (kis)gyerek úgyse érti meg, hogy az a fájdalom amit ő okozott összefüggésben lenne azzal a fájdalommal amit esetlegesen ő kap a szüleitől jóval később mint ahogy az esemény bekövetkezett. Ugyanakkor soha nem gondoltam, hogy bármi gond lenne azzal, hogyha a megharapott gyerek visszaharap, vagy szájon vágja a lányom, vagy netán az óvó néni tesz valamit ami jobb belátásra bírja. Számomra az itteni történetben az a szép, hogy a lehető legjobb megoldás született a következők miatt:

a szülők részéről az első, sőt a második reakció is a "békés" megoldás volt amit a gyerek, ha tudat alatt is se mindenképp regisztrált és mint fő viselkedési módot raktározott el a jövő számára

a felhatalmazás, hogy védd meg magad, teljesen szükségszerű volt, hiszen a felnőttek szinte teljesen tehetetlenek az ilyen szituációkban

a harapós gyerek szülei is szerintem erre a megoldásra vártak, hiszen nemhogy megharagudtak volna, hanem vendégségbe hívták a családot

a harapós gyerek megtapasztalta, hogy ha valakinek fájdalmat okoz annak következménye van, mégpedig a saját fájdalmán keresztül. Ennél hatékonyabb megtapasztalást nehezen tudok elképzelni.

 



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. november 20., szerda,
Jolán napja van.
Tartalom
Vezércikk

Thoma László
Apa, megengeded, hogy szájon vágjam?
Gyereknevelési minidráma négy felvonásban

Gondolkorzó

Bölcsföldi András
A lány pattant fel
Hol vagytok férfiak?

Felszín

Pete Violetta
A király megkísértése
Vívódás és megoldás a barlangban

Turcsik Ferenc
Értelmező szótár spirituális vezetőknek (szemelvények)
Szervizkönyv és használati útmutató

B. Tóth Klára
Szilvamagozás
Mese motiváció – munkához

Magasság

Réz-Nagy Zoltán
Megfékezett vágyak
Aszkézis, tisztaság

Mélység

Dobóczky László
Lélek-fék
Hány év kell, hogy feltegyük a megfelelő kérdést?

Thoma László
Liftben
Csapó… felvétel! – Drámafüggő hétköznapok

Szakács Gergely
Vágyak vonzásában
Így neveld a sárkányod!

Teljesség

Szűgyi Zoltán
A lélek elindul
Felhúzza az alázatot

Tóth Sára
Ki vagy mi fékezi meg Istent?
Semmit sem tehetek addig, míg oda nem érsz.” (1Móz 19,22)

Horváth Dániel
Mersz-e viaskodni az Úrral?
Túllépni a félelmen: hátha ez vezet az Úrhoz

Miklya Luzsányi Mónika
Teher alatt nő a pálma
Az isteni növekedésről és a szorgos kezű bennszülöttekről

Üzenet

Koczor Tamás
Gondolatok a lavór körül
A hatalom kísértése

Szabados Ádám
Hogyan kezeljük a sikert?
Akkora vitorlád legyen, amekkorát a tőkesúlyod enged!

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
A félelem fékei: Good Will Hunting
Min múlik, hogy bűnöző vagy matematikaprofesszor válik egy dél-bostoni srácból?

Hancsók Barnabás
Kábítószer a moziban
Hogyan és miért (ne) nézzünk drogfilmeket

Miklya Zsolt
Nyelvcsipesz, csipesznyelv
Lázár Ervin és Visky András titkos nyelvéről

Kitekintés

Bella Péter
Hogyan hallgassunk prédikációt – különkiadás
Lelkészeknek, hitoktatóknak és egyéb vallási virtuózoknak

Makay László
Paplak-dilemma
Szószék a nappaliban?

Dobóczky László
Templommérgezés
Meghozott és meg nem hozott döntés

Látogatóink száma a mai napon: 2926
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45786427

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat