Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

Hárman szállunk be a liftbe.
Egy mérnök, egy pszichológus és egy lelkész. Rutin útnak ígérkezik. Éppen most ebédeltünk meg a tréning szünetében.
Tele vagyunk gondolatokkal és eközben jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ma jól bánunk magunkkal. Elindul a lift. Nap süt be az üvegajtón. Földszint, első emelet. Liftszag van.
Gyerekek játszanak az udvaron.  Mérnök barátunk (azaz barátnőnk) legújabb érintőképernyős telefonjával kezd babrálni. Pszichológus barátunk (azaz barátnőnk) csak úgy mereng maga elé jóllakottan. Én meg csak nézem az emeletek és folyosók sziluettjét, élvezem a monoton ismétlődést.
Fény – árnyék – fény - árnyék.
Halkan búg a lift motorja. Aztán már nem búg. A lift megáll. Nyitni akarom az ajtót, de nem megy. Két emelet között ragadtunk. Biztos megnyomtam valamit, amit nem kellett volna. Esetleg áramszünet? Segélykérő gombot keresek.
Nem találom. Amúgy sosem értettem, miért kell kétségbeesni annyira, ha valaki bent ragad egy liftben. Azt hiszem, most már értem. Nagyon ijesztő.

Persze azonnal végigfutnak bennem a legrosszabb forgatókönyvek: 
1. Lezuhan a lift. Egyszer olvastam valahol, hogy ha lezuhan egy lift, az emberek abban halnak meg, hogy a becsapódáskor leszakadnak a helyükről a belső szerveik, és belső vérzésben kimúlnak. Nem tudom, hogy igaz-e, de ijesztően hangzik. Azt is olvastam, hogy le kell hasalni ilyenkor a lift aljára, és akkor nem lesz olyan nagy a sérülés. Ezt sem értem, de olyan írta, aki már szakadt le lifttel… A baj csak az, hogy hárman nem tudunk egyszerre lehasalni a lift aljára, mert nagyon szűk, esetleg egymásra tudnánk feküdni. Az pedig több mint kínos lenne. 
2. Nem mozdul a lift, bent ragadtunk, és csak órák múlva mentenek ki minket. Addig a levegő vészesen fogy. Mi pedig egyre feszültebbek leszünk és elkezdünk veszekedni egymással. Össze is verekszünk, vagy kiabálunk. Fokozatosan levetkőzzük minden civilizáltságunkat és jólneveltségünket. Eközben az egyikünk pánikrohamot kap. Esetleg rosszul lesz. Beláthatatlan következmények.
3. Megpróbálnak a lakók amatőr módon kimenteni minket, és mivel a két emelet között ragadtunk, a megmaradó kis résen kell magunkat kipréselni, ahol éppen, hogy kiférünk. Nagyon veszélyes. Mi van, ha valaki éppen félúton van, félig kint – félig bent, és a lift mégis megindul. Belegondolni is rossz…

Miközben ezeken gondolkodom, eszembe jut, hogy lehetne imádkozni is…
na de komolyan, most miért is? Türelemért? Hitért? Békességért? Vagy hogy forduljon jobbra a helyzet? Elmondhatnánk egy miatyánkot! Esetleg fogjuk meg egymás kezét és úgy? Vagy legyen imacsend? Teljesen összezavarodtam. A velem együtt beszorulók látják rajtam, hogy teljes a káosz bennem. Teljesen lefagytam. Újraindítás. A pszichológus elkezd nyugtatni minket. Rögtön próbál segíteni, megérteni. Empátiából jeles. És a mérnök?
Na, most mutasd meg, mit tudsz! Gyerünk, miért nem kezdesz neki a tervezésnek, agyalásnak, miért nem eszelsz ki valamilyen racionális megoldást? Mit kezdesz itt két bölcsésszel meg egy beszorult lifttel?
Fel sem néz a telefonjából. Iszonyúan idegesít! Telnek a percek, és ő semmit nem szól. Állunk tehetetlenül és bénán. Aztán egyszer csak megszólal.
A nagyokos továbbra sem néz fel az okostelefon bűvöletéből. Ennyit mond csak: „Nyomjátok meg többször újra a célemelet gombját, biztosan elindul újra.” Elsőre semmi. Másodikra semmi. Persze csak ennyi lenne, mi? Nagyokos! Harmadik próbálkozás… és a lift elindul. Megérkezünk. Kiszállunk. És még mindig a telefonjával babrál.  Nem beszélünk. A történtekről főleg nem. Zavartan mosolygunk csak egymásra a csoportban.  Hazafelé gondolkozom. Egy ilyen semmiség miatt miért is kellett ennyire megijedni? Miért kell mindig a legrosszabbra gondolni? Miért kell magunkat hibáztatni rögtön?
Miért kell egyáltalán annyit agyalni? Miért kell a dráma? Monodráma vagy többszereplős – egy- vagy többfelvonásos – magunkat vagy másokat hibáztatós…? Talán ez tényleg csak a bölcsészagy sajátja.
Vagy minden emberé?  Drámafüggő emberek? Igen, vannak olyanok.
Azok vagyunk. Mindig csak az a kérdés, hol drámázunk, mennyire civilizált formában; és persze hogy ki a közönségünk ebben? Kell a tragédia, kell
a komédia is. Meg ezek egyéb kreatív változatai. 
A legfontosabb, hogy sose felejtsük el, hogy a dráma az játék. A legnagyobb tragédia valószínűleg az, ha túl komolyan vesszük saját magunkat; ha túl komolyan vesszük a drámáinkat. Ettől óvjon meg mindnyájunkat a Nagy Rendező!