2011. május
35. szám
A mestermunka Te magad vagy!
A kereszt szimbólumában a keresztyén embernek Jézus Krisztus ábrázolódik ki.
Ki Isten volt és ember, ki úgy élt emberként, hogy nem veszítette el mennyei identitását, ki összekötötte a földet a mennyel, láthatóvá, járhatóvá, nyitottá tette ezt az utat, kinek két karja, mint a kereszt vízszintes szára átölelte az egész világot, benne minden embert. Minősítés, megkülönböztetés nélkül.
Döbbenten állunk Isten páratlan tervét, Krisztus nagyságát, engedelmességének, szenvedésének totalitását látva, boldogok vagyunk, mert a kereszt nemcsak a halált, de a feltámadást, de az életet is jelenti. Akarjuk ezt a keresztet. Érezzük a páratlanságát, az erejét. Alá állunk a magunkéival, és várunk a csodára. Várunk arra, hogy az könnyebb lesz, azt letehetjük, az valahogy benne van a Krisztuséban, ő viszi majd a mienket is…
Helyettünk.
Életünk keresztje mégis nehéz. S bár Krisztus valahogy viszi azt, alapvetően mégis megmarad a mienknek.
Ezt nem értjük. Lázadunk, letesszük, elhagyjuk, szabadulni igyekszünk tőle. De keresztjeink nem hagynak el bennünket. Hozzánk taroznak.
Legtöbbször azt gondoljuk, a szenvedéseink, a sebeink, az életünk terhe, nehézsége az, ami keresztté lett az életünkben. A kereszt azonban már jóval ezek előtt felállíttatott. Mindnyájunknak. A kereszt maga az élet. A mi életünk, az emberi élet útja.
Mert megszülettünk. Emberként, a földre. Növekszünk, felnőtté leszünk, családot alapítunk, egzisztenciát teremtünk. Itt, a földön próbálunk boldogulni, előre jutni, megvalósítani az álmainkat, önmagunkat. Mégis, valahogy épp azt veszítjük el, amiért vagyunk, akik vagyunk.
Ennek a világnak a valóságában, a látható, a tapasztalható, a tér és idő bűvkörében élünk.
Innen nézzük, innen próbáljuk értelmezni az életet. A másik valóságról, mely a mienkétől eltérő, mely azon túl van, elfeledkezünk. Nem mindig és nem mindenki. Van, aki tud erről, s megpróbál e szerint élni, de a tudás nem üdvözít. Nem ad megértést, sem belső békességet. Tudva a láthatatlan valóságról egyenesen felfelé törekszünk: innen lentről. A földről az égbe. A függőleges tengelyén.
De megfeszülünk félúton…
Ahhoz, hogy tovább léphessünk, nekünk sincs más esélyünk, mint Krisztusnak: „pokolra kell szállnunk”. Önmagunk poklába.
Jung ezt a poklot nevezi tudattalannak. Elszólásainkban, álmainkban, vágyainkban, vonzódásainkban, s taszításainkban, tagadásainkban, kirekesztéseinkben, békétlenségeinkben, céljaink elérésekor is jelentkező hiány, üresség érzésében van jelen. Nagy itt a káosz. Nem látunk tisztán. Nehéz ezzel szembesülni. Nem akarjuk ezt: letagadjuk, eltaszítjuk. Ám a rejtett tartalom makacsul mellénk szegődik: belsőből külsővé lesz. Valahogy megjeleníti a környezet, a körülöttünk levő emberek, a napi történéseink: másban, másokban látjuk, éljük meg a bennünk feszülő ellentmondásokat. Már az egész élet csatatérré válik, mindenki gyanússá, minket meg nem értőkké, egyre szűkül az életünk, s beteljesíthetetlen vágyálomként lebeg előttünk a békesség, s még mindig nem sejtjük, hogy ez nem kint, hanem bent történik.
Mert egyszer meg kell bocsátani: azoknak, akik „vétkeztek” ellenünk.
Egyszer ki kell tárni a karjainkat, s minden feltétel, bántás, kritika, hitek és képzetek nélkül megölelni ezt az egész világot. Benne magunkat is… a leginkább magunkat. Egyszer el kell érkeznünk oda, hogy életünk, személyiségünk értéke nem az elvárásoknak való megfeleléstől, nem mások elismerő vagy méltatlankodó megítélésétől függ, mint ahogy boldogságunk sem az ilyen vagy olyan külső változtatásoktól. Hiába a várás és a cselekedet: beteljesedés esetén sem hozza meg, amire vártunk. Életünk, énünk értéke páratlanságunk. Czapp Enikő lehet több is a világegyetemben, a hozzám hasonlóak még többen. Még sincs még egy ugyanolyan, mint én. Értékünk önmagunkban van. A káosz alján. A sötétségben felsejlő fényben. „Personánkon” túl, a „Selbstben”. A lelkünkben élő és eleven istenképűségben.
Ez a szántóföldben elrejtett kincs. Az anyagba, a testbe zárt szellem. Szeretne megmutatkozni, szabaddá lenni. Arrafelé menni, ahová tartozik, ahonnan jött.
Csak mi vagyunk azok, akik útját álljuk.
És azok is mi vagyunk, akik kiszabadítjuk.
Mindnyájan művészek vagyunk: a magunk legbensőbb énjének megalkotói.
S Isten, a mi mesterünk, a legnagyobb művész. Egy magával, a Fiúval, a mindenséggel és velünk. Nem a mennyben van (vagy legalábbis nem csak ott): az utak kereszteződésénél. A függőleges és merőleges metszéspontjában. Ahol kisimulnak az ellentétek. Egység van. Meghalás és feltámadás. Új élet. Minden mindenekben.
Alapvetően ide vágyunk.
Hogy eljutunk-e, vagy nem, titok. Az út nem egyenes. Nem könnyű annak kuszaságában a kereszt formáját felfedezni. Felfedezve sem egyszerű menni rajta. Egyenes útról álmodtunk. Krisztusról, aki hordozza a keresztjeinket. Ám Krisztus csak int: „Gyertek utánam! Az én utam a ti utatok. Gyermekek és fiak vagytok, mint én. Nincs más út ennek megélésére!”
Aki elindul, az megérkezik. Majd egyszer. Valósággá, megtapasztalássá válik a vágy, a hit. Nélkülözhetetlenné a kereszt. Nem akarjuk már letenni. Sem elhagyni. Visszük. Megyünk. Nem kérdezzük, hová. A mi utunk ez. A névtelen művészek útja. Nevünket nem jegyzi majd művészettörténeti lexikon. Egy másik könyvben talán fel vannak írva.
Szerkesztő
Oltár mélyéből
Előlép a Mester
Dull Krisztina
Szobor, egyház, társadalom
Új alkotmányhoz új szobor?
B. Tóth Klára
Figyelő dédmamák
Hatással egymásra
Dobóczky László
Mi is az a művészet?
A bennem lakó kreativitás és Isten
Luzsica Fanni
Egy csodában élni
Lélekedzés, szabadságvágy és egy művészcsalád legifjabbja
Pete Violetta
Blaszfémia vagy sajátos látásmód?
Munkácsy, Madonna vagy egy disznó a kereszten...
Békési Sándor
Régi nagy vita
Isteni ihlet vagy mesterségbeli tudás?
Turcsik Ferenc
Kinek a pap, kinek a papné...
Ízlések és pofonok kicsiben és nagyban
Puskás Gabriella
Akár egy vízcsepp (5)
Folytatásos novellánk betegségről, őszinteségről, félelmekről és megoldásokról
Czapp Enikő
Névtelen művészek
A mestermunka Te magad vagy!
Miklya Zsolt
És akkor ki van?
Válaszrezonanciák más versbőrébe bújva
Patkós Adél
A megfoghatatlan titok ábrázolásai
A világ teremtése Michelangelo és Madách szemszögéből
Detzky Panni
Istenképmás
Az alkotások koronája: az ember
Tóth Sára
A testet öltött forma
Tartalom és forma sokat vitatott viszonya Isten szerint
Bölcsföldi András
4 Sikoly
Bulvárosodik a művészet?
Szakács Gergely
Kép és Evangélium
Képtelen református képes-e új megértésekre?
Miklya Luzsányi Mónika
Művészetre nevelés
Hogy fordítható gyereknyelvre?
Detzky Panni
Áldás vagy átok?
Bosch, Csontváry, Tarkovszkij, Bergman, Lagerlöf és Szerb Antal közös metanyelve
Gueth Péter
Proteggi questa casa!
Dizájn center keresztény módra
Miklya Zsolt
Szervusz, Tupakka!
Lázár Ervin 75. születésnapján
Jakus Ágnes
Bilincsben táncolók
Hogyan van jelen Isten az alkotásban? Mi inspirálja a keresztyén alkotókat? Milyen az alkotás folyamata? Hogyan jelenik meg a művészet az egyházi életben? Összeállításunban egy belsőépítész, egy festőművész, egy vallástudományi szakértő és egy kántor vall
Dull Krisztina
A versbe zárt titok
Horváth Csaba könyvének ajánlása
Miklya Luzsányi Mónika
Celebfertőzés
A baj az, ha Isten helyett egy másik emberben hisznek…
Nagy Tamara
Művészet a varázsdobozban
Értékes villanások a képernyőn?
Látogatóink száma a mai napon: 7178
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 59758388
Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.
1. Sápi Zoltán - 2011-05-23 08:21:29
Életművész. Minthogy vannak ilyenek, de vajon pejoratív-e a kifejezés, vagy van pozitív tartalma is? Igen, választ kaptam, hiszen döbbenetes, hogy a legmagasabb szintű művészet az amikor engedem, hogy Krisztus "művésztársam" legyen saját életem formálásában. A másik könyvben fel van írva, sőt egy örök életre ki is ábrázolódik. Kell ennél nagyobb elismerés? Minden művész vágya, hogy műve minél tovább fennmaradjon, de minden elmúlik amit egyedül alkotott.
Más: nyilván nincs objektív fokmérője az egyes művészi alkotások értékének, de magam számára mégis kreáltam egyet. Valaki azt mondta: az egész mindig több mint a részek összessége. Minél nagyobb a különbség az egész és a részek összessége között, számomra annál nagyobb a műalkotás értéke.