Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

Az elmúlt két hónapban a hírportálok egyik népszerű témájává vált Bakk Istvánnak, a Bakk Endre Kanonok Alapítvány elnökének nyílt levele a köztársasági elnökhöz. Ebben a következő javaslatot teszi: „Most, amikor kormányunk a történelmi alkotmány mai progresszív szerkezetén dolgozik, akkor kívánatos lenne a múlt szellemiségét véglegesen lezárnunk és eltávolítanunk a Szent Gellért-hegyi Szabadság-szobrot. Országunk Patrónusát, a Nagyboldogasszonyt állítsuk helyére." A Szabadság-szobrot annak emlékére emelték, hogy 1945-ben a szovjet csapatok felszabadították Budapestet a náci uralom alól. Alig pár héttel az ostrom vége után hozott törvényt az Országgyűlés a szobor felállításáról, amely 1947-ben készült el. 1990 a szobrot is átalakította: a nőalak előtt egy szovjet katona is állt, ezt eltávolították csakúgy, mint a szovjeteket dicsőítő feliratokat. A Bakk István fenti javaslatát hírül adó cikkeket jelentős számú kommentek kísérik az interneten. Ezek élesen megoszlanak: ki inkább viccnek tartja, más őszintén felháborodik. Aztán persze ott vannak a harcos támogatók is.

Szobor, Egyház, Társadalom. Úgy gondolom, még ha az idézett levél önmagában több ponton komikus is, nagyon fontos kérdést vet fel. Elkészült az új alkotmány. Ne becsüljük ezt alá: egy új alkotmány készítése annak az ideje, hogy újra meghatározzuk önmagunkat. Újra meg kellett fogalmaznunk, hogy kik is vagyunk, akik ebben az országban élünk, merre haladunk és mit képviselünk. Ehhez pedig hozzátartozik az is, hogy szimbólumot kell választanunk hozzá, egy szobrot, amely jelképezi mindazt, akik vagyunk. Új alkotmányhoz bizony új szobor dukál.

Ha eljátszunk azzal a gondolattal, hogy milyen szobrot szeretnénk kicsiny hazánk jelképének - és most egy kissé függetlenítsük magunkat attól, hogy ez a Szabadság-szobor helyére kerülne-e vagy sem -, akkor más lehetőségünk is van, mint az, hogy érvelési kultúra nélkül elkezdünk nevünket sem vállalva kommentelni az interneten. Akár elkezdhetünk gondolkodni és emlékezni is. Mert egyáltalán nem mi vagyunk az elsők a világtörténelemben, akik szembetalálják magukat az új alkotmány és az új szobor kérdésével. Az pedig mindig bölcs dolog, ha a történelem kontextusába helyezzük saját döntéseinket és véleményünket.

Ott van egy klasszikus példa, a Dávid. Michelangelo 1501. augusztus 16-án kapta a megbízást a szobor kifaragására a firenzei signoriától, vagyis a kormányzó szervtől, alig tizenkét nappal egy új alkotmány elfogadása után. Eseménydús évszázadot próbált lezárni ekkor Firenze városa. A 15. század sűrű, vérrel, külső és belső viszályokkal teli század volt, ugyanakkor a felemelkedésé és az építkezésé is. Megépült a dóm. A város a kultúra, tudományok és művészetek fellegvárává vált. Az utolsó évtized pedig különösen mozgalmas volt: meghalt a nagy művészetpártoló Lorenzo de Medici, fia a vezetésre teljesen alkalmatlannak tűnt, a francia király megszállta a várost. 1494-ben a Medicieket elzavarták, és Savonarola négyéves időszaka következett, zűrzavarral, értetlenséggel és rombolással tele. A dominikánust a város főterén, a Piazza della Signorián végezték ki 1498-ban, éppen ott, ahova pár évvel később a Dávidot állították. Firenzében köztársaság alakult, ennek az alkotmánya készült el 1501-ben.

A Firenzei Köztársaságnak két szimbolikus alakja volt: Herkules és Dávid. A Góliátot legyőző Dávid azt jelképezte, hogy a fiatal város könnyedén legyőzi ellenfeleit és nem tűri magán más uralmát. Több Dávid került ki az elmúlt évszázadban olyan mesterek műhelyéből, mint Donatello és Verrocchio, ám a signoria pontosan tudta, hogy egyik sem elég ahhoz, hogy hirdesse a Köztársaság eszméit. Valami sokkal grandiózusabb kellett: megrendeltek tehát egy olyan Dávidot, amely kifejezi a Köztársaság polgárának két erényét: az erőt (fortezza) és azt a haragot, amely hazájának védelmére indítja a polgárt (ira). Már méretei is sokatmondóak: a Dávid magasabb, mint négy méter. Michelangelo szobra azért lett már saját korában olyan átütő siker, mert olyan eszmét sikerült tökéletesen kifejeznie vele, amellyel polgártársai - a város minden megosztottsága ellenére - azonosulni tudtak. Michelangelo pedig a Köztársaság egyik meghatározó, sőt emblematikus figurájává vált, akit a város a mai napig nagy büszkeséggel vall fiának.

A történet azonban tovább folytatódik. Az elkészült Dávidot felállították a Piazza della Signorián. A Köztársaság nem volt hosszú életű: ami ezután következett Firenzében, az a Mediciek és a republikánusok harca volt a városért. A signoria ragaszkodott ahhoz, hogy Herkules szobra is ott álljon a főtéren, hiszen azzal lett volna teljes az összkép. Meg is rendelték a szobrot Michelangelótól, akinek a vázlatai ránk is maradtak. A Köztársaság azonban 1530-ban végleg megbukott. A nép akarata olyan erős volt, hogy a Mediciek nem merték törölni a rendelést, a Herkulest ábrázoló szobor elkészült. Csak éppen egy másik művésszel faragtatták ki. Ez Baccio Bandinelli volt, akit az egész város megvetett, mert mindig éppen azt az oldalt szolgálta ki, ahol megrendelés és pénz volt. Bandinelli szobra elkészült, de semmi pluszt nem hordozott a firenzei polgárok számára, semmi veszélyt nem jelentett a Medici családnak, sőt éppen a Mediciek köztársaság feletti győzelmére emlékeztette a várost. És persze fontos volt, hogy egy méterrel magasabb legyen a Dávidnál. Talán jobb nem megfogalmazni, hogy az a firenzei polgár, aki dagadó büszkeséggel ment el a Dávid előtt, mire gondolt, amikor a Herkuleshez ért.

Azóta elfelejtettük, hogy mi történt ekkor Firenzében. Ha elmegyünk a városba, lefotóztatjuk magunkat a Dávid előtt, hogy hazatérve legyen mit megmutatnunk a családnak, esetleg veszünk egy fagylaltot a Piazza della Signorián. Ki tudja és kit érdekel ma már, hogy ötszáz évvel ezelőtt mit jelentett az a Dávid és az a Herkules? Ma már mindkettő egyszerű turistalátványosság, amelyek csak akkor tanítanak bennünket, ha vesszük a fáradságot, hogy olvassunk és gondolkodjunk róluk. Mégis van egy végtelenül egyszerű tanulsága a fenti történetnek: a nagy szobrok szinte kivétel nélkül politikai állásfoglalások is. Művészet és társadalom, éppúgy, ahogyan az egyház és a társadalom, sohasem választhatóak el egymástól. De nem csupán a politika formálja a művészetet, hiszen egy erős műalkotás formálja a közgondolkodást, érzelmeket vált ki belőlünk, segít azonosulni eszmékkel vagy éppen elutasítani azokat. Egy szobor jelképpé válik, olyanná, amely alapján az utókor is megítél majd bennünket.

Szobor, Egyház, Társadalom. Elkészült az új alkotmány. Ne becsüljük ezt alá: azt jelenti ez, hogy a mi nemzedékünk megfogalmazta azt, mit gondol saját országáról, önmagáról. Ehhez kellene szimbólumot választanunk, amit akkor is megteszünk, ha az a régi Szabadság-szobor marad. A szobor megtartása vagy lecserélése, ha ez utóbbi, akkor az, hogy mi lesz helyette, azonban már csak következmény. A mélyebb kérdés az, hogy a magyar társadalom döntő része valóban ott van-e ebben az önmeghatározásban, magunkénak érezzük-e?

A kérdés sugallja az én borúlátó válaszomat. Reméljük, az idő rácáfol majd erre. Addig is maradjon számunkra kedves tanmese a firenzei Dávid és Herkules története. Tanmese arról, hogy szobrot rombolni és szobrot állítani felelősségteljes dolog. Bármiféle javaslat, komment vagy véleménynyilvánítás megkívánja, hogy az ember tekintettel legyen arra: ez nem a saját személyes ügye, és nem az a siker, ha az akaratát le tudja nyomni még tizenötmillió ember torkán. Felmerült egy fontos kérdés, amit úgy kezeltünk, hogy leginkább komikumba fulladt. Úgy tűnik, van még mit tanulnunk a történelemtől. Egy szobor nem csak márvány vagy bronz. Sohasem csak márvány vagy bronz.

Forrás: Charles de Tolnay, Michelangelo. Mű és világkép, Budapest: Corvina Kiadó, 1977.