Csermelycseppek Pécsett

Református egyházközségünk kórusa eddigi legbonyolultabb zenei kirándulására szánta el magát akkor, amikor februárban úgy döntött, rész t vesz a ,, Pécs Cantat 2010 " rendezvénysorozaton, vagyis szerepléseket vállal abban a városban, amely Európa kulturális fővárosaként egy hétre a kóruséneklés központja is lesz. Ott, ahol 770 magyar és 430 külföldi kórustagot várnak, megteremtve számukra az önálló koncertezés, a szimfonikus zenekarral, mesterekkel való együttműködés és a nagy közös éneklések lehetőségét.

Az eseményt augusztus 15 és 22 közé szervezték, tehát akkor, télen nagyon távolinak tűnt, mint ahogy távo­linak tűnt maga Pécs, távolinak a szükséges pénz és az a tudás, ami a zenei megfeleléshez elengedhetetlen. És most, szeptemberben távolinak tűnik augusztus. És persze Pécs...

Hogy is volt? Sokat próbáltunk a nyáron, az biztos. Különösen Kodály Zoltán: Psalmus Hungaricusa eseté­ben éreztük, hogy van mit, no és hogy van miért. Ez a mű várt most arra, hogy augusztus 20-án a pécsi székesegyházban szólaljon meg Prof. Czifra János vezényleté­vel. Aztán az út, az érkezés, a fesztivál-csomag felvétele, az ide­gen arcok, nyelvek, a nem idegen arcok, nyelvek -ismeretlen és ismerős izgalmak. Volt két önálló fellépésünk: egy a Dóm Múzeumban, egy a városnéző vonaton. Mindkettő hangulata fö­lülmúlta a várhatót, nekem, karvezetőnek szerencsémre.

Átéltük a nyitó koncert és az esték ,,tömegéneklésének" hangulatát, a hippik Woodstockának szelídített, kodályi válto­zatát. Kicsit féltem, hogy a KATARZIS a végén esetleg elmarad (mert oly nehéz ma megrendülni), de nem maradt el. Ahogy kell, az utolsó napra tartogatta önmagát, a záró koncertre, ahol a már nevezett mű, majd a Budavári Te Deum csendült fel. A két minden finomsága, rugalmassága, hajlékonysága ellenére mégiscsak monumentális -alkotás méltó zenei párja volt a képzőművészeti remek bazilikának. Utóbbi zenedarab dirigálását Tillai Aurél, Pécs ikonja végezte, nem kisihletettséggel. Megrázó volt a Psalmus előadásában részt venni, de a Te Deum egyszerűen letaglózott. A ránk szakadó hangáradat minden szekunduma új és új csodát hordozott. Az egészből csak annyit értettem, hogy igen, Kodály nevének ott kell lenni a magyar köztudatban.

Még talán a következőket: tanulsá­gos volt látni, milyen sokféleképpen viszonyulnak karmesterek a zenéhez, zenéléshez. Voltak ripacsok, voltak szürkék és voltak nemes szívű bohócok, alázatos akarnokok, megszállott géniuszok. Egy, illetve két ne­vet még meg kell említenem: a Kertész Attiláét, akinek keze alatt megha­tó szépségben hallhattuk Bartók Béla gyermekkarainak zenekar- kíséretes változatát.

Az utunk komoly ,,saját erőt" vett igénybe, ugyanakkor kö­szönettel tartozunk azoknak, akik hathatós anyagi támogatást nyújtottak nekünk, így
-a Megyei Közgyűlésnek és elnökének, Fejér Andornak,
-a Kunhegyesi Református Egyházközség Presbitériumának és lelkészének, Nagy Kálmánnak,
-a Kunhegyes Zenekultúrájáért Alapítványnak és elnökének, Répászky Gabriellának,
továbbá köszönet illeti a kórustagokat kitartásukért, a család­tagokat türelmükért, illetve Imre Pétert a remek fotóiért.

Nagy  Tibor

(Megjelent a Kunhegyesi Híradó 2010. szeptemberi számában)