Egy díszpolgár gondolatai.

Ésszel, okossággal, még az eget is be lehet meszelni, mondja a pozitív gondolkodásra serkentő közmondásunk, amelyet mostanság, úgy tűnik, ritkábban emlegetünk itt Meggyesen is, hiszen sokkal könnyebb panaszkodni, másban, és másokban keresni a hibát, ha valami nem úgy sikerül életükben, ahogy azt szerettük volna. Okot a panaszkodásra pedig, mindannyian tudjuk, nem nehéz találni.

Na de nem akarok belebonyolódni ebbe a témába, hiszen aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy nem vagyok pesszimista természetű, minden zűrös ügyben a pozitív megoldás csíráját keresem. Valószínűleg sokan ezért is gondolják azt rólam, hogy kincstári optimizmusom gyakran túlgurul a realitás határán. Nincs lehetetlen, csak tehetetlen, szoktam gyakran mondani, főleg akkor, amikor olyasmire figyelek fel, ami láttán a Teremtőnk is elgondolkodhatna, hogy bizony nagy kár volt az emberi testből kihagynia azt az agytekervényt, amely biztonságos korlátok közzé tudná szorítani a butaságot, a lustaságot, a rosszindulatot, és más környezet- és közösségmérgező, férfiakat és nőket egyaránt megfertőző tulajdonságot.

Gondolom, hogy az olvasók többsége ismeri azt a mesét, ami a tál almáról, és arról szól, hogy mi a különbség az optimista, és a pesszimista ember között. Ha valaki talán mégsem tudná, akkor elmondom, hogy ugyanabból a tál almából az optimista ember mindég a legszebbet veszi ki, a pesszimista pedig a legcsúnyábbat, ami azt eredményezi, hogy egyikük mindég szép, a másik pedig mindég csúnya almát eszik. Mindaddig, amíg az almában tart, vagy ameddig meg nem jön, vagy el nem megy az eszük.

Valahogy erről szól a gyorsan, gyakran túl gyorsan elszálló élet is, hiszen mennyivel nyugodtabban élhetnénk, ha az emberi természetünkben lappangó romboló ösztönt hátraszorítva, a jóra törekednénk. Nem azt néznénk, hogy miként árthatunk a velünk, és a körülöttünk élőknek, hanem megpróbálnánk szép szóval, cselekedettel, vagy csupán jó szándékú odafigyeléssel enyhíteni, csökkenteni mindannyiunk életét behálózó mindennapi gondjaink okozta fájdalmat.

Meglátni a szépet, és értékelni a jót, nem szemetelni más háza előtt, és rendet tartani házunkban, és házunk környékén. Rendet rakni, és rendet tartani a lelkünkben, segíteni szeretteinknek, az ismerősöknek, és az ismeretleneknek, hogy ők is próbáljanak rendet teremteni ebben a rendetlen világban. Akarjunk nagyok lenni önmagunk sokszor kicsiny, és beszűkült világában. Nagyot kell álmodni ahhoz, hogy megláthassuk az erdőtől a fát, és azt, hogy a fán fészkelő madárcsalád, az ősi ösztönt követve, milyen példaértékű egyetértésben táplálja és neveli fiókáit.

Most már ti vagytok a család, jóban - rosszban, egészségben - betegségben, boldog, és boldogtalan állapotban. Lélekbemarók, biztatók, és az élet kihívásainak vállalására ösztönzők ezek a házasságkötéskor elhangzó gondolatok. Ti vagytok a család, tiétek a felelősség, az élet

továbbvitelének a felelőssége. Rátok tekintenek a szülők, a nagy-, és a dédszülők, és a minden élők útján eltávozott ősök népes tábora, hiszen Nektek, a Ti családotoknak, a belőletek származó új generációk sorának kell továbbadni, és továbbvinni az életet. Úgy kerek igazán az ember élete, ha van, aki továbbviszi az ősök örökségét, beteljesült, és beteljesületlen vágyait, terveit, örömeit és panaszait.

Mindég van megoldás, csak hallgatni kell a génekbe betáplált parancsszóra, az ősi ösztönre, amely hajszálpontosan elválasztja egymástól, az igazat és a hamisat, a jót és a rosszat, a helyest és a helytelent.

Örülni kell a jónak, és a szépnek. Minden új családnak, és újszülöttnek, minden diplomának, minden munkába állónak. Minden hazatérőnek, és itthon maradónak, vállalkozónak, és mindenkinek, aki önmaga és családja jövőjét itthon, ősei földjén, tudja elképzelni, és felvállalni. Sokaknak nem könnyű ez a vállalás, hiszen ebben a Csipkerózsika álmát alvó országunkban sok a gond, nagy a szegénység, kevés a munkalehetőség, sok az igazságtalanság. Mindenkinek megvan a maga baja, és tudjuk, hogy mindenki, mindenkor a saját baját tartja a világ legnagyobb bajának, de azért úgy gondolom, hogy valami azért mégis változik, és jobb irányba változik környezetünkben, közösségünkben.

A számomra nagynak tűnő bácsfeketehegyi változásokat említve, nem titok, hogy tavaszra őrölni fog, és harmincegynéhány embernek kenyeret ad a Júlia Malom az Ipari parkban. A malommal szembe, az út másik oldalán levő gépállomást megvásárló osztrák vállalkozó hetven - nyolcvan embernek, a hűtőház új tulajdonosa pedig negyven embernek tervez munkát, és fizetést biztosítani. Rajtuk kívül jönni fognak mások is, meglevő vállalkozóink

pedig minden bizonnyal tovább küzdenek, sokszor erő felett, a megmaradásért, bízva vállalkozásuk jövőjében, munkájuk értelmében. Kisebb nagyobb földterület megmunkálásából élőket is érinteni fogják ezek az új beruházások, hiszen, lehetőség lesz a termelés jövedelmezőségének növelésére, munkaigényes termékek előállítására.

Ha egyszer munka, és pénz jön a falunkba, akkor újra más lesz itt az élet. Most nem csak arra a mintegy egymillió eurónyi összegre gondolok, amit a volt mezőgazdasági birtok, zömében volt munkásai kaptak bírósági döntés alapján az elmaradt keresetük fejében, hanem arra, hogy

aki majd dolgozni akar, az talál is jövedelmező munkalehetőséget Bácsfeketehegyen.

Nagyon biztos vagyok abban, hogy megérint bennünket is a változás szele, azé a változásé, ami értelmet ad az itthon maradásnak, és a hazajövetelnek, a családalapításnak, és a gyermekvállalásnak. Akinek Isten ad báránykát, ad hozzá legelőt is, szokta igen gyakran az igehirdetésbe beleszőni a Szentírásból ezt a gondolatot megboldogult Hodosi Imre püspök úr, akit nagyon szerettek, és tiszteltek a gyermekek és a fiatalok, hiszen érezték, hogy ő is szereti őket, megbízik bennük.

Ésszel, okossággal, még az eget is be lehet meszelni, tartja a népi bölcsesség. Valahogy, úgy ahogy ezt a jobb élet reményében 225 évvel ezelőtt Kunhegyesről Feketehegyre önszántukból áttelepült kunszármazású magyar őseink tették. Konokul, kitartóan, mindég újra kezdve, bízva önmagukban, és mindannyiunk Megváltójának féltő gondoskodásában, és szeretetében.

 Pál Károly

 (Megjelent a Fecske 2010. augusztusi számában)