belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Kitekintés

Szabó Dóra

Egy világítótoronynál

Ha megtanultál jelekből olvasni

Nem is olyan régen Norvégia egyik legdélebbi part menti városában, Lindesnes-ben időztem. Éppen Szent-Iván éj volt, a napforduló ünnepe. Körülbelül egy óra autóút távolságra, egy nagyobb lélekszámú városkában, a föveny mentén sorra tüzeket gyújtogattak  a lelkes skandinávok. Itt viszont, ezen a földszeleten, csak egy rendkívül fehérre festett világítótorony lámpájának fénye pásztázta az éjszakát. Még csak skandinávok sem voltak; most pusztán egy eltévedt magyarral barangolhatunk.

Ismered azt az érzést, amikor nyári estéken a pesti belváros utcácskáinak macskakövein tapodsz könnyű lábbelidben? A templomok óráinak nagy, lomha mutatói olyan lassúsággal csúsznak egymást követve a számlapon, mint amikor egy fekete öltönynadrágos férfi komótosan balról jobbra pakolja előzőleg jobbról balra keresztbe vetett lábait. Egy leáldozóban levő hétköznap vontatott nyüzsgése mindenhol. A Duna sötétje a hűvösség csalóka optikai káprázatával hitegeti a sétálókat. Csak 10 óra után kezd a hegyek mögül magára ébredni az éjjel, hogy rá kell borulnia a városra a csillagtalan sötétséggel. 

Norvégiában bőven az éjfél után is egy elnyújtózó délután laza világosságában ücsöröghetünk. Este 10 óra körül a magyar idő szerint délután 4 óra tájt szokásos cappuccino elfogyasztásának rutinja környékez meg bennünket. Hosszabbak a nappalok, de csak míg bolygónk Nap körüli mozgásának és tengelyferdeségének jellemző következményei olyannyira meg nem változnak, hogy aztán teret engedjenek a majd' féléves sötétség beköszöntének. 

A mokkaszín gránitkőzet az éjjel közeledtével egy árnyalattal lesz csak sötétebb Lindesnes-nél. Szinte irreális, ahogy ez a világítótorony fehérlik a talapzaton: mint egy kávétortába szúrt nagy fehér gyertya. 1655 óta áll fényőr ezen a ponton. A legsötétebb, legfénytelenebb folt az én két szemem, de azok máskülönben zöld színűek - szóval eléggé világos az éjjelünk. Ha épp nem ezen, akkor pedig a felől gondolkodhatunk, hogy miért vallja számos kikötőváros magáénak a büszkeséget, hogy partjainál mosnak össze az Északi- és a Balti-tenger habjai? – holott tudvalevő, hogy ez még jóval keletebbre, a dániai Grenennél található? 

Hátamat egy pirosra mázolt deszkaházhoz támasztom, amelynek nagy fehér ablakkeretei vannak. Fürkészem a horizontot, a szóbeszédben bízva, keresem a két víz fordulását a kéklő hullámzásban, de valószínűleg csak a nagy hajósok nemzetének leszármazottai számára látható. A sós levegő úgy ül a sziklákon, mint valami hableány. Megállapíthatjuk, hogy Lindesnes-nél az egyik hullám nem különbözik lényegesen a másiktól, csakúgy, mint ahogyan az éj sem tér el jelentősen a nappaloktól. Nemcsak a két tengerről vélt hitünk dőlt meg, de magában az éjszaka létezésében sem bízhatunk többé. Sőt, határozottan az az érzésünk, hogy itt semmi sem működik normálisan. Minden homogén és diffúz egyveleg. Nincs éles elkülönülés; nincsen dinamikus lüktetése, mozgása a dolgoknak. Nincs forgandóság.

A nagyobb mintázatot tekintve bizony tele a világunk fordulatokkal. Csak éppen zajlik az mivelünk, ezért gyakran nem érzünk belőle semmit sem. A nappal és éjjel itt nem látszik különbözni, mégis az eszünkkel tudjuk, hogy pontosan követik egymást. A napforduló éjjelén egy pillanatig volt csak leghosszabb a nappali világosság. Innentől kezdve újra folyamatosan csökkeni fog a világos napszakok hossza.

Ez a legnehezebb a fordulatokkal. Ha másokat kérdezünk, elmondják, merre és hogyan kell keresnünk: hol lépheted át az Északi-tengert, hogy onnantól kezdve a Baltikum vizein utazhass. Konkrét, világos és biztos lesz számodra, ha megteszed. Keresheted egészen másutt, ott, ahol talán nincs is lehetőség két tengert megtapasztalni, mert egyszerűen a választóvíz nem ott van. Aztán virraszthatsz sokáig, miközben átfordítja világunkat a nyár, de még csak árnyalatokban fogsz eltérőt tapasztalni. De vissza a toronyhoz. Ugyanis annak forgó világítóteste csak bizonyos időközönként veti fényét egy adott területre. Néhol a partokhoz közeledők észlelik csak a villanásszerű fényjelzéseket. Egy pillanatra látod csak, de megtanultál az általa továbbított jelekből olvasni, és tudod, ahol ott áll, szárazulat van.

Már egy gránitormon ülök, beljebb az öböl felé, és elképzelem, milyen jó megpillantani messziről, a tenger felől. Az Őr irányba fordít.  

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. október 16., szerda,
Gál napja van.
Tartalom
Vezércikk

Pete Violetta
Taníts úgy számlálni
Ima hegymenetre és lejtmenetre hangolva

Gondolkorzó

Szakács Gergely
Alkalmazott vezető
Lelkész és presbitérium: ki kinek a főnöke?

Felszín

Jezsoviczki Noémi
A nagymama
„…amit szeretnétek, hogy veletek tegyenek…”

Géczy Ráhel
Bizalmi szavazás
.

Magasság

Lovas Anett Csilla
Forgat, kavar, változik
Gondolatok Saulusról, Mészöly Miklós regénye alapján

Mélység

Szűgyi Zoltán
Múltam fölött az idő
Kupacban az évek hordalékai

Horváth Zsuzsanna
Az isteni szeretet és a hátunkon cipelt törvénykönyv
Csapkodsz vagy ölelsz?

Bölcsföldi András
Szökés a gyermekkorból
Tékozló és hazatérő

Teljesség

Székely Tamás
Váltó
Tekintetét nem lehet állni

Üzenet

Bella Péter
Szerencse, végeztünk, kiszállok!
Igazán nincs is közöd semmihez

Áthallások

Hancsók Barnabás
A selejt felemelkedése – Gattaca
Vágyott fordulatok

B. Tóth Klára
Mint túláradt patak
Mérleghinta és gyógyulás

Kitekintés

Szabó Dóra
Egy világítótoronynál
Ha megtanultál jelekből olvasni

Dull Krisztina
Jambus vagyok, a törpetacskó
Nem egyszerű a menhelyre került kutyusok sorsa

Látogatóink száma a mai napon: 5179
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45522319

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat